HATKOR A MOSZKVÁN - FIATALSÁG BOLONDSÁG, AVAGY ROCKZENEKAR CSÁKÁNNYAL, LAPÁTTAL 1. RÉSZ

 

Hair (collections.naturalsciences.org)

Ahogy megannyi fiatalembernek a szocializmusban, úgy nekem sem fűlött a fogam a kötelező sorkatonai szolgálathoz. Nem a hajnali ébresztő, vagy a különféle fizikai megpróbáltatások zavartak volna. A katonaságon már átesett barátaim bőségesen szolgáltak információkkal az ottani viszonyokat illetően, én pedig úgy ítéltem meg, hogy ha behívnak, akkor bizony a szerényebb IQ-val rendelkező, félanalfabéta, suk-sükülő feljebbvalóimmal meggyűlik a bajunk egymással. Már az iskolában, majd a munkahelyeimen is, ha igazságtalanságot észleltem, vagy úgy véltem, hogy engem méltánytalanság ér, akkor vitatkoztam, védtem az álláspontomat, olykor átmentem pimaszkodásba, nem csak tanárokkal és főnökökkel kerültem konfliktusba, hanem portásokkal és az autóbuszokon okoskodó öregemberekkel is. (Aztán múltak az évek, és megszelídültem.) 

Szóval elképzeltem: mi lesz, ha a honvédeket kioktató, szivató, megalázó őrmesterekkel kerülök szembe? Valószínűleg a hadbíróságon végzem. (Vagy betörnek, és beállok a sorba? Ez az opció sem tetszett igazán.)) Volt egy figuráns kollégám a Kartográfiánál, a csontsovány és nem teljesen százas Tivadar. Többnyire csendesen viselte a benne tomboló idegfeszültséget, ám amikor kitört belőle, akkor nagy türelemmel meg kellett nyugtatnunk, nehogy kárt tegyen a környezetében. Egyszer nyugalmi állapotában elmesélte nekünk rövid katonai pályafutását. Az első egyenruhás sorakozónál a kiképzőtiszt mindenfélére utasította az újoncokat, vigyázz!, balra át!, üvöltötte nekik, mire Tivadar csak egykedvűen álldogált tovább, és az őrmester dühödt számonkérésére annyit mondott, nekem ilyen kanászból, gulyásból lett tábornokok ne pattogjanak! Pár nap múlva leszerelték. Kommunikáció terén nem tartottam ott, mint Tivadar, de mélyen egyetértettem vele, és megkedveltem. 

Az érettségi után 2 évig fotósiskolába jártam, és arra az időre haladékot kaptam a Néphadseregtől. Azt tudtam, hogy a fizikailag egészséges emberek számára pszichés problémák orvosi igazolásával van esély a sorkatonaság megúszására. A tágabb értelemben vett kalefos körömben páran már éltek ezzel a lehetőséggel, búskomorak és szimulánsok egyaránt megkapták az "alkalmatlan" minősítést. 1980-ban felkerestem a körzeti idegorvost ingadozó hangulatomra panaszkodva, de elárultam neki, hogy nem szeretnék katona lenni. Rendszeresen jártam hozzá, és egyszer azt javasolta, hogy feküdjek be kivizsgálásra a 2. kerületi, Völgy utcai pszichiátriára, az kábé egy hét, meséljem el minden nyűgömet, és a zárójelentés elég lesz ahhoz, hogy kiszuperáljanak. Beleegyeztem, és 1982. február 16-án be is csekkoltam.

Az intézményt, amely a kőhajításnyira lévő Lipóthoz (a nagyházhoz) tartozott hivatalosan, Kodály Zoltán egykori villájában rendezték be, az épület egy szép, ősfákkal teli kert közepén állt. A könnyebb eseteket irányították ide, kivizsgálásra, vagy csak egy kis felfrissülésre. Itt pihente ki fáradalmait Latinovits Zoltán és Vikidál Gyula is, gondoltam, nekem is jó lesz. 

Száll a kakukk fészkére (Hir.ma) 

 Többségükben szimpatikus férfiakat és nőket ismertem meg a betegtársaim körében, barátkoztunk, és jól kijöttünk. Bizonyos anomáliák azért felütötték a fejüket. Például egy reggel azt vettem észre, hogy az éjjeliszekrényemen hagyott könyvem meg van tépve, majd délelőtt mindenki arról beszélt, hogy az újságjukat, könyvüket az éjjel valaki megszaggatta. Egy így ment még két napig, aztán nyomozás indult, és megkerült a bűnös. Szegény öreg Laci bácsi volt az. Az éj leple alatt zseblámpával járta a kórtermeket, és ha papírt látott, tépett. Felvitték a nagyházba.

Teszteket csináltattak velem, kérdezgetett a pszichiáter-főorvosnőm és a pszichológusom. Kábé 10 nap elteltével azt javasolták, hogy maradjak még egy kicsit, úgy néhány hétig, mert a "szubdepresszív hangulataim" és bizonyos szorongásaim miatt kezelésre van szükségem, és be kell állítani a gyógyszerelésem. Berzenkedtem, aztán elfogadtam. Végül is egy hosszabb kórházi tartózkodás csak erősheti a katonai alkalmatlanságom, a betegácsi ketyeg, a munkahelyem fizet, amúgy meg kifejezetten jó itt a nyugiban. 

Apámmal egyszer arról beszélgettünk, hogy ha találomra kiválasztott 100 emberen elvégzik a Szondi- és a Rorschach-tesztet, akkor becsléseink szerint a delikvensek több mint a felénél találnának aggodalomra utaló jeleket. Ezen aztán jót nevettünk. 

Egyik este beugrott hozzám Schreiber Laci barátom. Beköszönni jött, másnap vonult be a seregbe. Gyerekkorunkban nem láttuk jönni azt a képet, amelyet ott lefotóztam a fejemben, és ma is megvan. Ülünk a társalgóban, én a gyógyszerektől kábultan, loboncos séróval, frottír köpenyben, a hadsereg elől menekülve, ő 3 centis hajjal, frissen borotválva a bevonulása előtt. Lacinak a visszapofázásai, és a felettesei gúnyos leoltásai miatt sanyarú sors jutott a honvédségnél. Fogdába be, ki, be... Eltáv többnyire nyista. Elszakadt nála a cérna, és kicsit megdádázott egy hadnagyot, aki kihallgatás közben hátulról kirúgta a lábait. Valahogy megúszta a hadbíróságot, és aztán visszavett, hogy élve kerüljön ki.   

Laci február végén látogatott meg, amikor az antidepresszánstól, a nyugtatóktól és más szerektől még rendesen el voltam varázsolva. Zombiként botorkáltam naphosszat. Barátaim és barátnőim, akik akkortájt benéztek hozzám, utóbb elmondták, hogy megijedtek tőlem. Miután a szervezetem hozzászokott a drogokhoz, kisütött a nap. Egy állandóan derűs, optimizmussal teli fickóvá változtam, és úgy pörgött az agyam, mint a motolla. Olyan könnyednek és felszabadultnak éreztem magam, mint Jeff Goldblum karaktere "A légy" című horrorban a metamorfózisa első szakaszában, csak én nem tudtam felszaladni a falon, mint ő.         

Tulajdonképpen gyógyüdülésnek fogtam fel a Völgy utcai tartózkodásomat. Minden nap kimehettem pár órára, és pénteken, hétvégére hazaengedtek. Hétközben vagy a környéket jártam és fotóztam, vagy beültem egy moziba, és a Múzeum körúti antikváriumban könyveket vásároltam. Soha annyit nem olvastam, mint a Völgy utcai estéimen, egyszerre több mindent, Weöres Sándorral, Bergmannal, Villonnal együtt tértem nyugovóra. 

a környéken fotóztam, és
lekaptak

A Kodály-villa épülete hegyvidéki ódon nyaralónak is beillett. Végtelen társasjátékozás folyt, a kert hátsó részén kialakított kispályán fociztunk. Megállapítottam, hogy a bentlakók túlnyomó része jobb fej, mint a kinti világot benépesítők túlnyomó része. Depresszió itt, neurózis ott, sag schon... Értelmes, érzékeny és empatikus emberek körében töltöttem az időt. Néha azon fantáziáltam, hogy ez a csapat direkt a külvilági idióták elől menekült ide. (Ha meggondolom, így is történhetett.) Egy rossz arcra emlékszem: a 20 év körüli csávó az első napján beüzemelte a magnóját  a társalgóban, állati hangerővel bömbölt a Boney M., páran érdeklődtek a főnővérnél, hogy nem kéne-e őt átszállítani a nagyházba... Megoldás gyanánt az édesanyja másnap hazavitte a magnót.  

Egyik betegtársammal, a nálam egy tízessel idősebb Andrással haverok lettünk. Dumáltunk, sakkoztunk, kártyáztunk. Elmesélte, hogy sokat olvas, szépirodalmat, történelmet, de elsősorban a vallásfilozófiákba mélyedt bele. Tanulmányai során hosszú idő elteltével arra jutott, hogy az ember földi léte tulajdonképpen hiábavalóság, ezért megérett bennne az elhatározás, hogy önkezével véget vessen az életének. Meghívta a legjobb barátait egy budai kerthelyiségbe egy nagy fröccsözésre (senki nem tudott a szándékáról), aztán vásárolt egy üveg Vilmoskörtét, beült a Déli pályaudvar parkolójában várakozó Skodájába, megitta a pálinkát, és felvágta az ereit. Az utolsó pillanatban feltámadt benne az életösztön, és kiszállt az autóból. (Ezt a novellába illő történetet valamelyik irodalmi olvasmánya is ihlethette, igaz is lehetett, az tény, hogy láttam a csuklóján a hegeket.) Kórházi kezelése után került a Völgy utcába regenerálódni. Megsúgta nekem, hogy nem hisz a gyógyszerekben, az adagját nem veszi be, hanem a vécébe önti. Minden nap kijár a közeli kocsmába fröccsözni, és rágógumit rág. Azon röhögtünk, hogy nem nagyon tud lebukni az orvosok és a nővérek előtt, hiszen a leszedált társai és ő (a piától) ugyanúgy kókadoznak. 

A negyvenes pszichiáternővel, Zsuzsával csíptük egymást, és a mind oldottabb hangulatú beszélgetések hevében rendre jócskán átléptük a 45 perces ülések időkeretét. Zsuzsa vicce: mi a különbség az elmebeteg és az idegbeteg között? Az elmebeteg azt hiszi, hogy 2 x 2 az 5, az idegbeteg tudja, hogy 2 x 2 az 4, de kevesli. Zsuzsa a bizalmába fogadott, és az íratlan szabályokat megszegve szót ejtett a privát élete nehézségeiről, sőt, panaszkodott. Egyszer nagyon elengedte magát: - tudja József, az anyósom Miskolcon lakik, de minden hétvégén nálunk eszi a fene a Böszörményi úton. Most mit csináljak?... (Az Annie Hallban Woody Allen említést tesz a pszichiáteréről, aki éjszaka felhívja őt, és belezokog a telefonkagylóba.) Amikor először beléptem a pszichológusom szobájába, azt hittem, hogy visszatért Jim Morrison. A fiatal, hosszúhajú, szakállas pali a megtévesztésig hasonlított Mr.Mojo Risin'ra, és nem lepődtem meg nagyon, hogy a terápia részeként Doors szövegeket elemeztünk. Évekkel később összefutottunk John Mayall koncertjén, és elsöröztünk.  

Völgy utca 9. a pszichiátria (Lakatlan Crowdmap)

Ahogy telt az idő, egyre nagyobb örömmel figyeltem a kemikáliák étvágycsökkentő hatásának eredményét. Fokozatosan fogytam, és végül a 10 kiló feleslegem kétszeresét adtam le (a 80 kilós a súlyomat aztán meg is tartottam). Rendesen megnőtt a hajam, a borotválkozást elpasszolva kisollóval kezelt borostát hordtam, és hordok azóta is.(Miután kijöttem a Völgy utcából, azon a véleményen voltam, hogy már csak a külsőm változásai miatt is megérte ez az elmúlt időszak). 

Áprilisban a külső valóságban is kisütött a nap, tombolt a tavasz. Jeleztem az pszichiáternőnek, hogy most már szívesen hazahurcolkodnék, de ő még kis türelmet kért. Egyik ebédidőben szóba elegyedtem Katikával, egy dumás-nevetős, kicsit dilinyós asszonnyal. Beszélgetés közben hirtelen eltért az adott témától, ide-oda csapongott, indokolatlanul fel-felkacagott, bírtam. Amikor megtudta, hogy a Rícsei ÚJ Erő MGTSZ kommunális ágazatánál nagytakarítóként fecsérlem el a fiatalságomat, állást ajánlott. Előadta, hogy hamarosan munkába áll a Kocséri Petőfi MGTSZ kommunális ágazatában, ő lesz a parképítők csoportvezetője, és dolgos, megbízható legényeket keres. A nagytakarítói 3400 forintos fizetésnél nagyobb, 4000 forint körüli összeget tud adni. Szóban meg is egyeztünk, és a további dolgos legényeket beszervezendő, felhívtam Gyukics Gábor barátomat, aki a Rícsénél kollégám volt. Rábólintott az új lehetőségre, és csábítani kezdte a többieket a brigádunkból. 

Április végén jöttem el a Völgy utcából. Szobatársam, a szintén Fradi-drukker Jani bácsi búcsúzóul nekem adta két keskeny fazonú, pasztellszínű nyakkendőjét. Megkötötte őket előre, mert én nem tudtam. Barátaim esküvőin viseltem hol egyiket, hol másikat, csak bele kellett bújnom. Az egyik, a homokszínű ma is a szekrényemben lóg, úgy, ahogy Jani bácsi megkötötte 42 éve. 

Otthon a behívóm várt, augusztus végén sorozás. Aggódva nézegettem a kórházi zárójelentésemet, amelyet azzal summáztak, hogy semmi bajom, egészséges vagyok. A körzeti idegorvosnő megnyugtatott, hogy ír majd egy szakvéleményt rólam a sorozó orvosnak, és nem fognak elvinni. 

Eldobtam a gyógyszereimet, és visszatértem a kalefos életembe. Két számmal kisebb farmernadrágokat vásároltam az Ecserin. Gáborral, és még három rícsés kollégánkkal kiléptünk a munkahelyünkről, a kacagó Katikával egyeztettünk, és egy június eleji napon találkoztunk a kocsériak óbudai, Üröm utcai központjában. Bemasíroztunk az osztályvezető irodájába, és leültünk. Gyukics Gábor, Nagy József "Bozsó", a Stúdió K Színház színésze, Újvári János, a Kontroll csoport altszaxofonosa, Péter Tamás festőművész és magam. Az osztályvezető végignézett a hosszúhajú gyülekezeten, és mosolyogva odaszólt a titkárnőjének: na, akkor van egy rockzenekarunk.

A munkánk a Mártonhegyi úti általános iskolába szólított minket, ott randevúztunk Katikával a tanév vége után egy reggelen az udvaron. Katika kivételesen nem kacagott, hanem elgondolkodva böngészte a kezében tartott tervrajzot, aztán közölte, hogy egy 70 centiméter széles és 50 centiméter mély gödröt kell ásnunk... elég hosszút. Elindult egy bottal a kezében, és a bot hegyét a földön húzva mutatta, hogy erre, aztán itt balra fordul, egyenesen tovább, jobbra... a végén keresztbe karcolt egy vonalat. A biztonság kedvéért azért átadta a tervrajzot brigádvezetőnknek, Gábornak, hogy az ásás során el ne tévedjünk. Ha készen vannak vele fiúk, értesítsenek, és akkor mondom majd, hogyan tovább, közölte még Katika, aztán a rend kedvéért felkacagott, elköszönt, és elment. 

Egy darabig még eltűnődve álltak a rockzenekar tagjai a szikrázó nyári napsütésben: vajon mi a francra kell egy kurva hosszú, kanyargós árok egy iskola udvarán? Na mindegy... Kiszedtük a suli raktárából a csákányokat, a lapátokat, az ásókat, a kapákat és a nagyharangot, és hozzáláttunk... 

(folyt. köv.)      

                 

      

                

        

HATKOR A MOSZKVÁN - NA, AKKOR GYERÜNK A FÁCÁNBA!

 

1976. (Fortepan)

Miután elkészültem a Moszkva tér könyvvel, és elment a nyomdába, eszembe jutott (mikor máskor), hogy elfelejtettem megemlékezni egy fontos törzshelyünkről, az Aranyfácán sörözőről. Hogyan maradhatott ki? A Fácán szombat esténként az egyik biztonsági tartaléknak számított: ha nem jött össze házibuli, akkor vagy felmentünk a Bimbóba, vagy elvillamosoztunk a Szilágyi Erzsébet fasoron a Körszállóig, visszabaktattunk 100 métert, és már be is léptünk a szlovák konyha remekeit és egészen jó csapolt sört kínáló csehóba. 

Az utcáról néhány lépcső vezetett le az előtérbe, jobbra, a ruhatár mellett lehetett felmenni az étterembe (ahol szerintem soha nem jártunk), és az előtérből balra jutottunk be a sörözőbe. A hosszú helyiségben kétoldalt egymást érték a bokszok, és a terem végén a falnál egy széken ült az öreg, kedvetlen harmonikás, aki este 8 órától nyekergette hangszerén a sramlit és a régi slágereket. Gimnáziumi másodikban, 1975-től kezdtem odajárni móriczos fiúkkal és lányokkal, majd idővel becsatlakoztak a toldys barátaim. A söröző elég konszolidált intézmény volt, és a hely szelleméből adódóan nem nagyon csúsztunk át féktelen mulatozásba. Jobbára csak sört ittunk, esetleg Hubertust, dumáltunk, röhögtünk, majszoltuk a frissen sült pogácsát, megkóstoltuk a sztrapacskát és a túrós palacsintát, és órákon át nyomtuk kedvenc játékunkat, a szóbridzset. A Fácán bizonyos értelemben emlékeztetett a Kalefra: bementünk, és tuti, hogy ismerősökbe botlottunk. Az egyik bokszban egy móriczos csapat, a másikban egy toldys, a harmadikban egy szerelmespár a Moszkváról...  

Mennyibe került egy korsó sör az Aranyfácánban? Konkrétan nem emlékszem. Az alkoholok árát kábé 2-3 évente minden vendéglátóipari egységben emelték, ami akkoriban filléres nagyságrendet jelentett, az dereng, hogy az 1970-es évek második felében 7 és 9 forint között mozgott a korsó ára.     

Az emlékek felidézése közben arra jutottam, hogy a kedvenc sörözőnkbe sokkal gyakrabban tértünk be hétközben és vasárnap, mint szombat este. Heti 1-2 napot - a szombati házibulis dorbézolásokat egyensúlyozandó - 4-5 fős csapatokban mozogva a kultúrának szenteltünk, színház, mozi, koncert, és a programokat követően kiadtuk a jelszót, irány a Fácán! A nyolcvanas évek elején egy darabig Fülöpp-pel kettesben jártunk színházba, és hogy, hogy nem, a megtekintett darabokban központi szerepet játszott a piálás. Nagyon röhögtünk ezen, és az "Éjjeli menedékhely", meg a "Macska a forró bádogtetőn" után szinte futólépésben közelítettük meg a törzskocsmánkat, ahol lendületes sörözés mellett beszéltük meg a látottakat. 

A Marczibányi téri kultúrházban hétfőn és kedden jazzklub és filmklub működött, műsor után csak átsétáltunk a "kertek alatt" az estét levezető italra. A jazz estekre alig-alig emlékszem, a  nagyon színvonalas filmklubra annál inkább. A Tűz van, babámat 1968-ban betiltották, ennek ellenére 1978-ban (vagy 1979-ben) levetítették a Marcin a moziknak készült kiváló magyar szinkronos kópiát, fogalmam sincs, hogy intézték el, mindenesetre annyi néző jött össze, hogy a földön is ültek faltól-falig, és a film után a tömeg még percekig röhögött a kultúr előtt. Schreiber Lacival ott láttuk Bergman egyik korai nagyszerű filmjét, A hetedik pecsétet, kábé 1978-ban, és az élmény hatása alatt szinte kiütve tántorogtunk át a Fácánba. 

Szerintem ez az egykori 58-as villamos lehet.
fotó: PestBuda

Egy vasárnap délután Lacival üldögéltünk az Aranyfácánban. Valahogy nem volt jó kedvünk, és egyszer csak megállapítottuk, hogy 2-3 év elteltével meguntuk a helyet. Kortyoljuk a sört, harapjuk pogácsát... semmi újdonság és izgalom...Olyan monoton ez az egész. Annyira elcsüggedtünk, hogy gyorsan fizettünk, és elmentünk. Megbeszéltünk, hogy egy ideig távol maradunk, aztán majd meglátjuk. Mint a szerelmesek... A kapcsolatban gebasz van, tartsunk egy kis szünetet! A szerelmi kapcsolatokban a szünet általában nem hozza el a boldog folytatást, szerencsére a mi Fácánunkkal másképp alakult. Néhány hét múlva visszatértünk, és mindent rendben találtunk. A sör friss volt, a pogácsa meleg, megjött Varjú és Topi, és indult a szóbridzs-parti.

Kedvenc pincérünk egy harmincas, mindig mosolygó, viccesen közvetlen, 9 óra után rendszerint illuminált pali volt. Magunk között "Gyerekképűnek" hívtuk. A társaságunk jóban lett a ruhatárosnővel is. Marika egy kedves, jópofa nagynénire emlékeztetett. Érdeklődött a sörözőn túli életünk felől, mesélt a fiatalságáról, és csomagmegőrző, üzenetközvetítő szerepet vállalt. Marika néni, itt hagyhatom ezt a Supertramp lemezt? Hétfőn jön érte a Csanádi Péter... Persze József! Fiúk, egy órája itt volt a Kozák és a Silhavy Marci, azt üzenik, hogy a Budapest borozóba mentek... Köszönjük...

A Budapest borozó... Ha szombat este a konszolidált Fácánban úgy éreztük, hogy nagyon benne van a lábunkban a boogie, akkor 11 óra után átvonultunk a Körszállóba. A borozó oldalt nyílt, a fehérabroszos asztaloknál a külföldiek mellett jólszituált magyar vendégek és a hozzánk hasonló ifjonc szakadtak mulattak, húzta a cigány, és néhány híres ember is szívesen töltötte ott az éjszakát. Kovács Károlyra, Garas Dezsőre emlékszem, Horváth Charlie is rémlik...  Egy liter bor a minőségétől függően 70-90 forintba került. Mondanom sem kell, hogy ez az árfekvés a mi anyagi kereteinkhez képest kicsit magasnak számított. Ha előre tudtuk, hogy a borozóban végezzük a napot, akkor több lóvét vittünk magunkkal a szokásosnál, ha nem tudtuk, akkor előkerültek a fémpénzek is, és valahogy összekapartuk a számlára valót. Játszott egy harmadik eset is, amikor nem tudtunk fizetni, és akkor Butykás intézkedett. A könyvben már megírtam, hogy a barátunk kitűnő kártyás volt, a budai féllegális és illegális játékhelyeken nyomta rendszeresen, sokat nyert, a kártyából élt, és mindig nagyobb mennyiségű készpénzt tartott magánál.  

Egy húzósabb éjszaka fél 1 óra tájban nem tudtuk rendezni a cechet, és történetesen Butykás nem volt velünk. Elek kiment a bejáratnál kihelyezett nyilvános telefonhoz, és felhívta őt. Fél óra múlva Butykás ott állt az asztalunk előtt, mosolyogva szemrevételezte a kókadozó részegeket, elővett egy köteg százforintost, lefejtett belőle 4 darab piroshasút, és pótolta a hiányt. A történethez hozzátartozik, hogy a Városmajorban lakó Butykás már aludt, a telefoncsörgés ébresztette fel, de ő olyan fiú volt, aki álmából felriasztva is a barátaival érez. Felöltözött, bepattant a bogárhátújába, és pár perc múlva kiszállt a Körszálló parkolójában.  

Történt egyszer, hogy Elek olyan mennyiségű ezerjót és kékfrankost töltött magába, hogy már nem fért el benne, ezért maga elé kapta az egyik boroskancsót, belehányt, majd az edényt visszatette az asztalra. Jött a pincér leszedni, emelgette a kancsókat, megállapítandó, hogy melyik üres már, Elekhez érve felkiáltott, hopp, ebben még van bor, mire a barátunk a bajszát törölgetve csendesen annyit tett hozzá, hát, van benne az is. 

1982-ben megmutattam az újdonsült barátnőmnek az Aranyfácánt. Marika néni szólt, hogy Simor Géza visszahozta a lemezemet, kivette a pult alól, és odaadta. A szóban forgó "Nazareth - Hair of the Dog" az egyik nagy kedvencem volt akkoriban. Egy fiatal, általam még nem ismert pincér szolgált ki minket. Nézegette a borítót, és kölcsönkérte az albumot azzal, hogy a következő hétvégén visszaszolgáltatja. A megbeszélt időben nem mentem le, csak jóval később, kiderült, hogy a srác már nem dolgozik ott. Az egyik pincér azt súgta, hogy ne is nagyon keressem, mert nagy valószínűséggel disszidált. Na, ugrott a Nazareth, állapítottam meg keserűen. 

Gyerekkoromban anyai nagyapám nekem ajándékozott 6 darab régi pénzérmét azzal a feltétellel, hogy megőrzöm azokat, ahogyan ő is tette, az unokámnak majd továbbadhatom, és én megígértem neki, hogy így lesz. Az egyik érem Napóleon korabeli pénz volt, a másikat Ferenc József regnálása idején verték, a harmadikon csak egy évszámot, 1806., lehetett kivenni, mert az érme közepét egy golyó ütötte át. 16 éves koromban az Uszály utcai maszek lemezbolt kirakatában megpillantottam a Hair of the Dogot, és mivel éppen egy fillér spórolt pénzzel sem rendelkeztem, az említett három apró kincset - némi bűntudatot érezve - eladtam egy numizmatikai üzletben 400 forintért, pontosabban szólva elkótyavetyéltem (a kereskedő ma is rajtam röhög), és ebből a pénzből megvásároltam a Nazarethet. Vajon a lemez elvesztése felfogható a sors bosszújának az ígéretem megszegéséért?  

A B oldal harmadik száma a lüktető ritmusú Whiskey Drinkin' Woman. Nagyjából arról szól, hogy a whiskyimádó, nagyon piás csajom tönkretesz engem, a ház tele van üvegekkel, mit tegyek, vegyem meg neki a szeszfőzdét? Ez a dal 1977 őszén, kis változtatással önálló életre kelt a társaságunk életében. 

Egy szombat délután Csanádi Péterék szabadság-hegyi házának kertjében üldögélt az akkori idők egyik legjobb összeállítású csapata: Péter, Korossy Kata, a bátyja, Kappan, Hegedűs Kata, Schreiber Laci, Rovar, Gezma, Barangó és magam. Kitaláltuk, hogy teszünk egy kisebb, 1-2 órás túrát a természetben. Felmentünk a fogassal, és ahogy kell, borokkal felszerelkezve jártuk az erdőt, és szeltük a mezőt. Napnyugtakor indultunk volna vissza Péterékhez, de észrevettük, hogy nincs meg Hegedűs Kata. Meresztettük a szemünket minden irányba, kiabáltunk, Kata, Kata, semmi. Megálltunk egy alacsonyabban fekvő tisztáson, hogy így hátha meglát minket, akárhol is van. Péter megjegyezte, hogy a környéken nincs más objektum, csak egy pszichiátriai intézet, ahol fiatalkorúakat kezelnek, de hát miért ment volna oda? Írni kezdtük a horrorregényt: az egyik súlyos állapotú ápolt megszökött, összetalálkozott Katával... És most valami kurva nagy baj van. Egészen komolyan megijedtünk. Három csoportra oszolva indultunk a keresésére, és menet közben a nevét kiáltoztuk. Az én különítményem egy ligetes területen bóklászott, ahol már alig láttunk az alkonyati félhomályban, és kisvártatva női nevetést hallottunk a távolból, majd felcsattant Laci hangja, megvan... Erre gyertek! Amikor odaértünk, Kata a fűben ült, vidáman, erősen spiccesen, kezében egy palack rizlinggel. - Hallottam, hogy kiabáltok... Örültem, hogy izgultok értem... De olyan jó volt egy kicsit itt megpihenni, mondta nevetve, és a feszkóból felengedve mi is vele derültünk. A visszafelé úton az események taglalása közben, a Nazareth után szabadon megjegyeztem, hogy rizling drinkin' woman. Barangóval el is énekeltük Katának az új verziót, amit nagy tetszéssel fogadott, és onnantól kezdve csak rizling drinkin' womannek hívtuk őt.  

1896. Szilágyi Erzsébet fasor, akkor
még Budakeszi út (Pinterest)

1978-ban, az érettségi előtt Hubert Kati néni, a matektanárnőnk azzal az ötlettel állt elő, hogy a matematikából gyengélkedő 10 diák, köztük én is, hagyja ki az írásbelit, készüljön a szóbelire, ott ő majd segít, és mindenki átmegy. Elfogadtuk. Jónás Feri, a kalefos matekzseni haverom, aki már előző évben elvégezte a gimit, vállalta, hogy felkészít. A korrepetálás a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy június elejétől minden nap délután 5 óra körül beültünk az Aranyfácánba, kiraktam az asztalra a jegyzeteimet, Jónás sört ivott, én kólát, ő türelmesen magyarázta a tételeket és az egyenleteket, és amikor kezdődött az aktuális esti focimeccs (az argentin vébé idejére egy tévét raktak ki a Fácánban), akkor abbahagytuk. Hozhatom neked is a sört, kérdezte a himnuszok alatt Gyerekképű, mire én bólintottam, és megnéztük a mérkőzést. Két hét elteltével Jónás tanár úrnak köszönhetően már biztos tudással rendelkeztem. Anyám azt mondta, hogy ha az érettségin minden akadályt teljesítek, számíthatok egy üveg viszkire, és ezzel a drága emberrel, Jónással mindenképpen koccintsak. 

A magyar és a földrajz szóbeli mellett a matekot is lazán abszolváltam, de csak hármast kaptam. Valószínűleg azért nem adott ötöst a kis Hubi, mert beleszámolta az elmúlt 4 évem ellinkelését, és számos egyesét. 

A szóbeli másnapján, szombaton egy palack Black and White-tal a hónom alatt mentem le 6-ra a Moszkva térre, ahol a frissen érettségizett  kalefosok tömege gyülekezett az esti ünnepre. Már messziről kiszúrtam Jónást az óra alatt, integettem neki az üveggel, aztán hosszan ölelgettük egymást. Mindketten nagyot húztunk a palackból, tudván, hogy a kötelező körbekínálás után egy csepp sem marad benne. Nagy hangzavar közepette kábé negyvenen szálltunk fel a 16-os buszra... Várt minket az Országház pince.

Az aranyfácános korszakunk 1983-ig tartott. Azért tudom évre pontosan, mert akkor nyitott meg a Dörgicsei borozó a Krisztina körúton, a Moszkva tér szomszédságában, és teljesen odaszoktunk. Mintha minden pénteken és szombaton szilveszter lett volna, úgy dübörgött, az egész Kalef ott tolongott, és a mi brancsunk idővel már nem az óra alatt, hanem egyből a Dörgicseiben találkozott. 

Nemrég a Szilágyi Erzsébet fasor környékén volt dolgom, és hazafelé tartva vártam a villamost a Körszállónál. Körbejárattam a tekintetem, és azon tűnődtem, hogy az elmúlt évtizedek bontásaival és átépítéseivel dacolva a Budapest szálló épülete még mindig büszkén mered az ég felé. A Lórántffy-lépcsőt megpillantva elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy régi sztori, amiről a könyvben is szót ejtettem. A Móricz rettegett tanárnője, "Kati bá' óráról elküldte Eleket hajat vágatni, pénzt is adott rá. Elek leslattyogott a Szilágyi Erzsébet fasorra, kicsit téblábolt, majd a férfi fodrászat helyett az Aranyfácánba lépett be, és elitta a borbélyra kapott lét.  

   

 

                  

    

   

  

        

 

HATKOR A MOSZKVÁN - VIRÁG NYÍLIK VIRÁG MELLETT A KISKERT ASZTALÁN

 

München, Dorka konyhájában 1.

Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak, hogy írjak Kölyök barátom 65-ik születésnapja alkalmából, amely február 21-én van, és amelyet már nem földi körülmények között ünnepel, az ő nagyszabású szervezéseit és itatási szokásait ismerve Szent Péter valószínűleg illuminált állapotban fogadja ma a Mennybe újonnan érkezőket... Szóval eszembe jutott Paolo Conte, akit mindketten nagyon kedveltünk, és arra jutottam, hogy a közös zenéink felidézése hozza elő a legfontosabb emlékeket. Paolo Contét Farki révén ismertük meg az 1980-as évek közepén, ő pedig francia barátjának, Philipnek köszönhetően szerette meg az olasz énekes-zongoristát.. Ez az akkoriban már középkorú úr idehaza szinte ismeretlen volt, Philip hozta őt nekünk kazettán és CD-n Budapestre. 

Ahogy gondolkodtam, láttam magam előtt Kölyköt, amint  házibuliban, kocsiban, és a ruhanagyker üzletében tartott mulatságokon fülig érő szájjal hallgatja a végtelen könnyedséggel zongorázó, rekedt hangon éneklő, hangutánzó szavakkal mókázó Contét, a hangutánzó részeket, dábdudáj... huhuhuhú... Kölyci együtt nyomja a mesterrel, és a végén boldogan felnevet. Azt hiszem, leginkább azért csípte Contét, mert olyan volt, mint ő: laza, poénkodó, hülyéskedésre mindig kész, életvidám faszi. 

Paolo Conte Corriere.it

  Ezt az életvidám faszit az 1970-es évek közepén láttam először a Kalefon, aztán néhányszor a Toldy bejáratánál, ahol az egyik osztálytársnőmet, Anikót várta a tanítás végén. A Moszkva téren eleinte nem szimpatizáltam vele, kicsit irritált (ahogy sokan másokat is) az állandóan szereplő, harsány, hangoskodó figurája. Megosztó személyiség volt, de aki közelebbről is megismerte, az jó eséllyel megszerette. A könyvben már megírtam, hogy egyes moszkvás társaságok idővel összekeveredtek, és együtt buliztak tovább, kábé 1978-tól így alakult az én csapatom és Kölyök körének sorsa is.   

Nem tudom már, milyen előzményeket követően, de 1979. őszén egy este a Török utcai borozóban találtuk magunkat kettesben. Fehérborok és szódavizek társaságában a 19 és 20 éves pali az élet nagy dolgairól, politikáról, fociról, és persze elsősorban nőkről dumált. A nárcisztikus jegyeket is felvonultató mókamester "álcája" mögött megpillantottam egy másik Kölyköt, egy érzelmes, érzékeny, empatikus embert. Aznap este lettünk jó barátok. A következő évtizedekben, poharazás közben sokszor került szóba futólag az az este: - József úr, akkor, ott, a Török utcai borozóban... - Kölyök úr, én már rég nem emlékszem, miről beszéltünk, de jó volt... - Miről? Hát nőkről... és tényleg jó volt. 

A szakács megkóstolja a főztjét

Kölyök akkoriban a Vígszínházban dolgozott segédszínészként vagy színész 3-ként, nem tudom... Ezt a kettőt mindig keverem, később pedig átszerződött a frissen alakult Rockszínházhoz ügyelőnek. Egyik szombat este a Moszkva téren, amikor nem jött bulicím, Kölyök felajánlotta, hogy páran felmehetünk hozzájuk. Az édesanyjával lakott a Csengery utcában, és mivel a mama hétvégére vidékre ment, üresen állt a kéró. Innentől kezdve gyakorivá váltak a vészhelyzeti Kölyök-bulik, mert az anyukája sokszor utazott el. A lakásban egy régi, meglehetősen kiszolgált, egybeépített rádió-lemezjátszó szolgáltatta a zenét, elsősorban Kölyök kedvenc lemezét, a Loksit hallgattuk, de régebbi LGT-k, és Cseh Tamás is felkerültek a korongra. A lemezjátszó hangja időnként recsegett, vagy elment, megütögettük, ahogy kell, de semmi, Kölyök szólt, hogy ezt nem úgy kell, ennek a műszernek lelke van, rávágott egy marha nagyot, mire máris megjavult. 

Kölyök a humor terén folyamatos üzemmódban működött. Ha történetesen szarul volt, akkor is tréfálkozott, ha meg tombolt benne a jókedv, akkor a hangulatával pillanatok alatt megfertőzte az egész csapatot. A viccmesteri skálán a közönséges-vaskos poénkodástól az ugratáson át a finom iróniáig mozgott. Amikor tiszteletét tette egy-egy mulatós eseményen, a mély és erős hangja előbb érkezett meg, mint a 190 centis, indiánszerű testi valója. Az ajtóban megállva látványos entrée-t adott elő. Évődött, cukkolta a jelenlévőket, a túlzásait megbocsáthatóvá tette a kölykös sármja. Két dolgot szeretett a legjobban. Nevetni, hosszan, és másokat megnevettetni. Ha röhögés közben végre levegőhöz jutottál, gyorsan beszúrt egy-két poént, hogy tovább fuldokolj. Egon barátom mellett ő volt a legjobb szakács, akivel valaha találkoztam, a specialitását, a burgundi húst közkívánatra évekig főzte a nagyobb bulikban, és sokszor meghívta a barátait a lakására is kajálni. Bevásárolt, megfőzött, tálalt. Meggyőződésem, hogy a megvendégelős attitűdöt otthonról hozta magával. Nehéz anyagi körülmények között nőtt fel, de a lelkébe vésődött a nélkülöző, ám jóravaló emberek hozzáállása az élethez: ha nekem van, akkor neked is van. 

Múnchen, Dorka konyhájában 2.

Kölyök 1987. nyarán a nálunk tartott kerti buliban is elkészítette bográcsban a burgundi húst. A recept úgy kezdődött, hogy végy 4 kg marhafelsált, és a levéhez 4 liter vörösbort. Annyira megfűszerezte, hogy a bogrács fölé hajolva nem kaptam levegőt, és patakzottak a könnyeim. A kutyánk, Lurmi is kapott belőle kóstolót, és miután behabzsolta, szélsebesen a kert végébe száguldott a gyógyfüveit megrágcsálni, megelőzendő a hascsikarást.

Kölyök akkortájt már a butikvilágban dolgozott vállalkozóként, ruhákat varratott, és azokat eladta a boltoknak. Anyagilag nagyságrendekkel jobban állt, mint a csapatunk többi tagja, ezért magától értetődőnek érezte, hogy háromszor annyi piát hozzon a bulimba az amúgy elvárhatónál. Éjfél körül hazament, valami dolga volt a másnap reggeli órákban, és emiatt alvásra adta a fejét. 

Délelőtt hatan-heten ébredtünk meg a házban, és lebírhatatlan vágyat éreztünk némi gyógyitalok elfogyasztásához, csak hát minden elfogyott. Tanakodtunk, hogy valakinek le kéne mennie a Rózsadombról a városba vásárolni, ám pénzünk is alig van... És ekkor kivágódott az ajtó, és megjelent Kölyök egy hatalmas kartondobozzal a kezében. A dobozból két üveg bor, Martini, pezsgő, néhány sör és két darab zsúrkenyér került elő. Nagy ováció közepette ölelgettük a mi megmentőnket, aki a szokásos hamiskás mosolyával az arcán közölte, hogy a Berlin étterem italboltjának jár a hála, mert vasárnap is nyitva van. Úgy gondolom, hogy Kölyök akciója arról a bizonyos hozzáállásról szólt... Ha nekem van, akkor nektek is van. 

Nancy, Farki konyhájában

1988. december 2-án reggel beültünk Kölyök hatalmas, Fiat Mirafiori típusú autójába, és háromhetes nyugati túrára mentünk, konkrétabban fogalmazva meglátogattuk egy-egy idegenbe szakadt kalefos hazánkfiát és hazánklányát. Farki egy évvel korábban disszidált Franciaországba, Nancyban élt, nála töltöttünk 10 napot, az oda-vissza úton pedig megálltunk 2-3 napra Münchenben az egykori móriczos Dorkánál, ő 1981-ben hagyta el Magyarországot. Az indulásunk felettébb hasonlatos volt az 1986. februári, Prágába indulásunkhoz, vagyis baromi hidegben és hóesésben startoltunk el. Bécsben beugrottunk Kölyök egy régi ismerőséhez, és reménykedtünk, hogy enyhül az idő... Aztán amikor estefelé már 20 centis hó borította a várost, kigördültünk az autópályára, és folytattuk utunkat Salzburg felé. 

Vannak az életben csodálatos hangulatok, amelyeket soha nem felejtünk el. Behavazott mesebeli tájon át száguldottunk tova, hegyre föl és hegyről le, autókat nem nagyon láttunk, az Advent alkalmából feldíszített és kivilágított útmenti benzinkutak és kávézók cukorpalotákként ragyogtak az éjszakai hóesésben. Kazettán Paolo Contét és Zoránt hallgattunk, ami csak fokozta a szürreális élményt: Conte mediterrán hajókázásról és citromfagyiról, Zorán Szép Júliáról és Hé '67-ről énekelt, miközben Holle anyó serényen rázta a kövér dunyháját. 

Gyönyörű hófehér reggelen gurultunk be Münchenbe. Annyira fáradtak voltunk, hogy már aludni sem tudtunk, így Dorka fantasztikus vendéglátását élvezve egész nap a konyhában ettünk és ittunk. A következő két napon Dorka vezetésével adventi vásárokat látogattunk meg, múzeumba mentünk, városnézés címén kocsmanézés volt a program, és literes korsó sörökkel készültünk elő a franciaországi vörösborozáshoz.

Könnyek között ölelgettük Farkit Nancyban egy Supermarché előtt, ahová telefonon a találkozót megbeszéltük. A barátunk egy magyar építési vállalkozónál dolgozott útépítőként, így hát reggelente elment a melóba. Napközben Kölyökkel felfedeztük a várost, és délután már Farkival együtt vásároltunk be. Megtudtuk tőle, hogy vörösbort 20 frank körüli árban érdemes venni, az olcsóbbak klosár-italok, a drágábbak, a 30, 50, 100 és 200 frankos borok pedig nem jobbak a 20 frankosnál, és olyanokat csak a sznobok és a hülyék isznak. Esténként vendégségekbe jártunk, Philiphez és más helyi barátokhoz, Kölyök talált pacalt egy boltban, és a franciák homlokráncolása közepette elkészítette az egyik buliban, és a nancy-időtöltés közben két napra elszaladtunk Párizsba. Mivel állandóan vörösbort kellett inni, öt nap után Kölyökkel megcsömörlöttünk. A  következő vendégségben aztán fogtuk magunkat, és hogy fogyaszthatóvá tegyük a bordóit, Coca-Colát öntöttünk hozzá. A franciák őszinte döbbenettel néztek ránk és egymásra, a szemekben az irtózatot véltük felfedezni: no lám, ezek a kelet-európai vadmagyarok nemcsak marhagyomrot esznek, hanem más csúfságokra is képesek. 

Kölyök biznisze az 1990-es években a csúcsra járt. A nagyker üzletében a butikosok mellett civil vevők is vásárolhattak, ő pedig egyre nagyobb helyiséget bérelt, és egyre több alkalmazottat foglalkoztatott. Végül kikötött a Szemere utcában, ott dübörgött évekig a "Gringo" nevű boltja, és vagy 15 leánykollégája serénykedett a tengernyi ruhanemű eladásában. Az 'új élete" nagyon lekötötte, ritkábban jött a régi körébe, én mentem időnként az ő új társaságába, mert invitált. Vállalkozókkal, üzletfelekkel, ruhaboltosokkal járt össze. A sármja, a humora, naná, ott is működött, imádták. Nagy lábon élt, szórta a pénzt, attraktív butikos csajokkal nyomult, olykor kettővel, hárommal egy időben. Amikor be-benézett a régi csapatunkhoz, és eldumáltunk, örömmel állapítottam meg magamban, hogy legbelül nem változott semmit. Az üzleti ügyeibe nem nagyon avatott be. Csak sejteni lehetett, hogy a kacagó külcsín mögött azért akadnak gondjai bőven... Azt elmondta, ha emberileg csalódott valakiben, és az nagyon megviselte. 

Rendszeresen emlegette az ő romantikus álmát: egyszer majd körbe kéne ülni egy kerti asztalt, legyen ott mindenki, akit szeretünk... ő megterít, virágok a vázában, ahogy kell...  Többször is szóba hozta Illés Andreát, aki a hetvenes évek végén a szerelme volt, talán egy évig jártak. Kértem, hogy meséljen a lányról, mert nem sokat tudok a kapcsolatukról. Soha nem mondott semmit, csak a jól ismert hamiskás mosolya jelent meg az arcán. Azért én tudtam, hogy mi jár a fejében. Andrea jelképezte számára a kora fiatalságát, az önfeledtséget és a tisztaságot. És akkor eszembe jutott egy híres szánkóra feketével felvésett felirat... Rózsabimbó.  

Az üzleti baráti körében a nagy népszerűségét persze elsősorban a sikeres bizniszmannek köszönhette, és a körülrajongása addig tartott, amíg jól ment a szekér, ami aztán az évszázad vége felé lejtmenetbe kapcsolt, majd megrekedt, és darabjaira hullott. Akkor az üzleti barátok szépen eltünedeztek. Egy megfáradt, megtört Kölyök tért vissza hozzánk, akinek újra kellett építenie az életét. 

1983-ban egy őszi délután felhívott kalefos barátném, K. Kriszta, és azt kérdezte, hogy holnap este nincs-e valami jó program. Az én programom az, hogy megnézem a kaposvári "Marat/Sade" vendégelőadást a Vígben, válaszoltam neki. Mehetek veled? Hát hogyne. Még aznap elmentem jegyeket venni, és a színház előtt Kölyökbe botlottam. Ne vegyél jegyeket, mert leadom a neveteket a pénztárban, mondta. A darab szünetében  a büfében bemutattam egymásnak Kölyköt és Krisztát. Kölyök viccelődve udvarolt, Kriszta pedig megbabonázva nézte őt. Két nap múlva már jártak, három év múlva megesküdtek, és egy este hazatérve apám tréfásan szövegezett cetlije várt az íróasztalomon: telefonod volt, Kölyöknek kölyke született. József úr, eggyel jövök neked, mondogatta az én barátom fülig érő szájjal arra utalva, hogy én hoztam össze őket. A finoman szólva zűrös házasságuk 5 év múlva válásba torkollott, és Kölyök már nem akart többé eggyel jönni nekem. 

2003. december közepe táján felhívott Kölyök, hogy nincs-e valami előkarácsonyi buli. Hogyne lenne, válaszoltam neki, és 23-án levittem a Libellába az ünnepi koktélpartira. A pultnál összetalálkozott Gabival, akit már korábbról ismert a kalefos társaságból. Rövid időn belül összeköltöztek, és Kölyök vele töltötte élete hátralévő 20 évét. József úr, még eggyel jövök neked, mondta egyszer a kocsmaasztalnál. Szerintem csak ezzel az eggyel jössz, ha már, közöltem vele, az előző ügy az ismert fejlemények miatt már nem játszik. Igen, igazad lehet, mondta nevetve, az már tényleg nem játszik. 

Egy magára talált, vidám Kölyök ült velem szemben. 

És akkor eszembe jutott valami. Az Aranypolgár megtalálta az elveszett szánkóját.   

 

Szia Laci! 

   

  

               

 
   

 

    

     

HATKOR A MOSZKVÁN - FEDERICO ÚJPESTEN

 

Újpest, Árpád út, '70-es évek, Pinterest

Az érettségit követően a Práter utcai kétéves fotósiskolába jártam, ahol másodikban kihelyezték a diákokat gyakornoknak budapesti munkahelyekre. Pár társammal a Főfotóhoz kerültünk, havonta egymást váltva dolgoztunk más és más üzletekben és laborokban. 1979 decemberére a menő belvárosi telephelyek után a IV. kerületbe, egy Árpád úti kis üzletbe (lásd a képen) osztottak be engem. Azon fantáziáltam, hogy Újpesten dolgozni felérhet valami büntetésfélével, olyasmi, mint a klasszikus  kabarétréfában, amelynek alaphelyzete, hogy Salamon Bélát a vállalat központjából a sáros, kietlen Bogdányba, az ottani kirendeltségre akarják száműzni. Vajda Pisti, osztálytársam és barátom novemberben teljesített az Árpád úton szolgálatot, úgyhogy nála érdeklődtem, hogy mire számítsak. Elmondta, hogy Újpest nem rossz hely, a leendő kolléganőim kicsit más típusúak, mint az általunk korábban megismert főfotós egyenasszonyok, akik a monoton munkavégzés mellett főzési ötletekről és tévéműsorokról diskurálnak. Pisti még megjegyezte, hogy az előző munkahelyeinkkel ellentétben nem unatkozott. 

Első munkanapomon reggel 8-kor egy huszonéves forma, szép és csinos, szolidan öltözött lány fogadott, ő volt az egyik adminisztrátor, Kati. Az olajkályha melletti széken egy pici öregember, Szajkó úr, a fűtő ült csálé kalapban és prémgalléros viseltes télikabátban, a zsebéből kikandikált a kétdekás páleszos üveg. Kati megmutatta nekem a műtermet, miközben megérkezett a főnökasszony, Ica. Magas, jóalakú, kihívó külsejű nő, göndörített szőkésbarna hajkoronával. 40 körülinek saccoltam, de ahogy jobban szemrevételeztem kiélt arcát, az 50-et sem tartottam kizártnak. Bemutatkoztunk, és mély, rekedtes hangján előadta nekem a fontos tudnivalókat: igazolványképeket kell készítenem, a portrékat, és az egyéb művészkedéseket ő csinálja, vagy távollétében az adminisztrátorok. Beszélgetés közben tágra nyílt, izgatott szemekkel fürkészett, úgy nézett, mintha fel akarna falni, időnként fentről lefelé és vissza végigfuttatta rajtam a tekintetét. Úgy tippeltem, hogy gondolatban vagy kétszer magáévá tett. 19 éves koromra már megtanultam valamennyire, hogy bizonyos helyzetekben ne vegyék észre, ha történetesen zavarban vagyok, tehát mosolyogtam, és úgy dumáltam vele, mintha mi sem történt volna. 

Nem mondanám, hogy tolongtak volna a vevők. Szajkó úr elment, én lefotóztam néhány betérő embert, és 1 óra körül megérkezett a másik adminisztrátor, Csillus, aki Katit váltotta. Fiatal, hosszú szőke hajú, kicsit közönséges csaj. Levette a kabátját, és ott állt előttem dekoltált blúzban. Felakadt a szemem, és leesett az állam. Akkora keblei voltak, amekkorákat még nem láttam élőben, csak filmen, egész pontosan az Amarcordban... A trafikosnő rendelkezett hasonló adottságokkal. Az alakja, a teste Fellini maestro kedvenc ifjú női szereplőit idézte, vékony derék, széles csípő, kemény, gömbölyű fenék, a világoskék farmerja majd szétrepedt rajta. Azonnal beszédbe elegyedett Icával, kacagtak, évődtek, aztán elvonultak hátra a kis lepukkant helyiségbe, ami iroda, konyha és öltöző volt egyben, és sokáig nem is jöttek elő. 4 órakor hazaindulva Vajda Pisti szavai jutottak eszembe... Leendő kolléganőim kicsit más típusúak... Hát ez kétségtelen, summáztam, és vigyorogva mentem a buszmegálló felé. 

1979 decembere a havazás, az olvadás, a latyak, és az újra hóesés folyamatos váltakozásának jegyében telt. A Rózsadombon kevésbé olvadt, és többször esett, mint lent a városban, így reggelente jókedvűen tapostam végig a 15-20 centi vastag hómezőn. A 29-es busszal legurultam a Kolosy térre, és onnan a zsúfolt 84-essel utaztam ki az Alkotmány moziig, ahonnan csak pár lépést kellett megtennem a munkahelyem rozzant kis épületéig. 

Ica továbbra is úgy kommunikált velem, mint az első alkalommal. Villogtak a szemei, eltúlzott mimikáját egy némafilm-színésznő is megirigyelhette volna. Szexről konkrétan soha nem beszélt, csak szakmai dolgokról és hétköznapi semmiségekről, de baromi szenvedélyes hanghordozással, ami bizonyos félreértésekre adott okot. Ha például azt magyarázta nekem, hogy "kerekarcú vevőnél soha ne használj totál főfényt", akkor azt úgy is értelmezhettem, hogy "azt akarom, hogy tépjél szét, te vadállat". Vajon tényleg ágyba akart vinni? Vagy csak egy játékot űzött? Megszédíteni a gyakornok fiút, és visszajelzést kapni, hogy ő még mindig jó nő?  Figyeltem Icát munka közben, hogy a férfivevőkhöz is hasonlóképpen viszonyul-e... Szó sem volt erről. Kedvesen, de hivatalosságát megőrizve tette a dolgát. Amúgy vagánysága és lazasága kellemesen baráti légkört teremtett az üzletben, nem éreztette, hogy ki a főnök, néha élvezetes szakmai kiselőadásokat tartott, humorizált is, így kifejezetten megkedveltem őt. Idővel a közeledése hőfoka alábbhagyott, de soha nem csökkent a zéró érték közelébe. Ica magánéletéről annyit tudtam meg, hogy férjezett, valahol a Krisztinavárosban laknak, és van egy Zastavája, amit a téli időjárási körülmények között nem használ.  

Szajkó úr, aki a közelben lakott, 6-ra járt dolgozni. Befűtött, azán bevárta a 8-kor érkező dolgozókat, szerintem leginkább azért, mert a nők társaságára vágyott. Üldögélt a székén, illuminált kis mosolyával az arcán sztorizott, és ha munkája közben történetesen többet kortyolt a flaskájából, akkor udvarlásba csapott át. 9 körül elment, a piacon bevásárolt, és megivott még ezt-azt. Egyszer-kétszer előfordult, hogy dél körül visszajött erősen kapatosan, és tovább huncutkodott a kolléganőimmel, akik nevetve azt javasolták neki, hogy ideje hazatérnie, az asszony már bizonyára megfőzött. Szajkó úr akkor volt igazán elemében, amikor Csillus délelőttösként dolgozott. Csillus, amikor délutános műszakba jött, nejlonszatyorban söröket és egy kis üveg vodkát hozott. Félóránként cigiszünet címszóval hátrament Icával, és akkor bekaptak egy-két pohárral is. Kati eléggé kivonta magát a "közéletből". Egykedvűen felvette a rendeléseket, megírta a számlákat, szabadidejében pedig a könyvébe mélyedt. Ica és Csillus általában férfiakról beszélgettek, illetve főleg Csillus mesélt izgatottan a múltbeli és a jelen kapcsolatairól. Abból tudtam, hogy már maguk közé fogadtak, hogy előttem is simán kitárgyalták a részleteket. 19 éves, félig ártatlan lényemnek nagyon tetszettek az érett nők eszmecseréi, sajnos csak egy történetre emlékszem. A 84-es buszon Csillus összefutott egy régebbi palijával, aki rányomult, ő ellenállt, a faszi leszállt, de még a járdáról tovább nyomta neki a sódert. Csillus nem vulgárisan, hanem tulajdonképpen költőien fogalmazta meg a végkifejletet. "Ott áradozott, hogy még mindig mennyire imád, és a sliccgombjai csak úgy pattogtak le a nadrágjáról". 

Fellini filmjeiben a kamasz főhős előbb-utóbb intim helyzetbe kerül a nagy nővel. Nos, az én mozimban ez nem történt meg. Az én 19 éves karakteremnek az érdeklődési körén kívül estek az édesanyja korú hölgyek, leginkább a Moszkva téri társaságában felbukkanó csajok, a kortársai keltették fel a figyelmét. Persze a 25 éves femme fatale Csillus nem hagyott hidegen, de ő, mint férfiről, tudomást sem vett rólam. Jópajtások voltunk. Játszásiból elképzeltük, hogy egy-egy okvetetlenkedő, hülye vevőnek milyen lehet az élete, és nagyokat derültünk. 

A karácsony előtti utolsó munkanapon, amikor reggel beértem, Kati így szólt: ma mi is iszunk. Konyakot és sört vett elő a hűtőből, Szajkó úr arca csak úgy ragyogott, mert természetesen neki is töltött. Kati nem cicózott, újra és újra öntött a poharakba, és fél 10-kor azt vettem észre, hogy elég rendesen be vagyok rúgva. Kinyílt az ajtó, és egy nagymama érkezett a 10 év forma unokájával. Nagyi fotósorozatot kért a fiúról. Megtudtuk, hogy a kölyök nagyon jól focizik, futballistának készül, és kellékeket is hoztak magukkal, mezt, futballcipőt és labdát. Kati virágos jókedvvel rögzítette a rendelést, majd vigyorogva odasusogta nekem, hogy ezt készítsd el te! Beküldtem az emelvényre a lila-fehérbe öltözött gyereket, ide-oda húzogattam a lámpákát, de fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok csinálni. Ahogy hátráltam a kamera felé, megbotlottam egy lámpaállvány lábában, és hanyatt esve elterültem a műterem ajtajában. Ekkor lépett be az üzletbe Ica. A pulton piásüvegek, Szajkó úr a székén szundikál, a gyakornok a földön hever... Nem jött zavarba, csak széles mosollyal boldog karácsonyt kívánt. A műteremben kis türelmet kért a nagymamától, azzal, hogy majd mindjárt elkészíti a képeket. 

A fotózás egészen szürreális látványt nyújtott. A fiúcska kimerevített futómozdulatba állt, és közben oldalra a kamerába nézett... Dekázott a lámpák között... Rálépett a lasztira, és csípőre tett kézzel, mereven állva nézett a kamerába... Észrevettem, hogy Ica olykor somolyogva rám pillant, én pedig alig bírtam visszatartani a röhögést. Ez a jelentsor simán elfért volna egy csehszlovák újhullámos filmben. Miután nagyiék távoztak, Ica is kapott poharakat, majd délben csatlakozott hozzánk Csillus is. Odakint szállingózott a hó, bent Szajkó úrnak köszönhetően finom meleg volt, Ica meggyújtott egy gyertyát, Csillus csillagszórókat kotort elő a táskájából... Szóval ünnepi hangulatban döntöttük magunkba a sört és a rövidet.

Délután Ica szólt, hogy menjünk hátra az irodába, megírja az üzenőfüzetembe a gyakornoki munkám értékelését. Játékos tánclépéseiből arra következtettem, hogy már túl van a szalonspiccen. Leült az íróasztalhoz, rágyújtott, és sokáig egészen komoran csak nézett maga elé. Aztán megszólalt: tudod, szeretnék megint húszéves lenni... Nem egy öreg tyúk, aki már csak vénülni fog. Erre a váratlan, és megrázó őszinteségre nem tudtam mit reagálni, csak ültem ott hülyén. Talán azt kellett volna mondanom, hogy figyelj, te most is jó nő vagy (ez igaz is volt), de nem jutott semmi az eszembe.  Miközben ezeket a sorokat leírtam, 44 év távolából gondolatban megöleltem őt. 

Ica beírta a jegyeimet. Szorgalom, ötös, munkavégzés, ötös, szakmai ismeretek, ötös. 

Csilluson kívül egyik újpesti kollégámmal sem találkoztam többet. A nyolcvanas évek elején egy nyári délután ballagtam a Dorottya utcában a Vörösmarty tér felé, és egyszer csak szembe jött Fellini nőideáljainak magyarországi nagykövete. Parádés, citromsárga, karcsúsított, térdig érő egyberucit viselt. Megörültünk egymásnak, puszi, puszi, és dumáltunk pár percet. Miután elváltunk, néhány lépés után megálltam, megfordultam, hogy hátulról is megnézzem őt. Kopogós tűsarkú szandáljában sietősen ment, és ringó csípőjén pattanásig feszült a vékony vászonanyag. Az Átrium szálló építési területéhez ért, ahol a munkások utánaordítottak és fütyültek. Azon tűnődtem, hogy Csillusnak bizonyára már baromi unalmas lehet az életét lépten-nyomon kísérő megannyi tetszésnyilvánítás, de azért a lelke mélyén mégis örül. Hiszen ez a világ rendje. Ha elmaradnának a magukról megfeledkező építőipari dolgozók reakciói, akkor megrémülne, hogy valami baj van.       

(Ez az írás az "ami a könyvből kimaradt" címen tervezett sorozatom egyik darabja. 

A "Hatkor a Moszkván" című könyvem kapható üzletekben, aki kíváncsi rá, a lelőhelyeket a neten megtalálja. Nálam is van még néhány példány, ha valaki velem szeretne bótolni, keressen bátran itt, a Facebookon, vagy e-mailben. j.kabai@yahoo.co.uk) 

   

                

 

   

 

    

     

     

HATKOR A MOSZKVÁN / GIGI - SUMMER'S ALMOST GONE

 

Vasárnap reggel házibuliban felébredni normális ügymenetnek számított, de 1982 augusztusában egy szabadság-hegyi ódon házban szokatlan körülménnyel is szembesültem: egy barátomat sem láttam magam körül, csupa ismeretlen, csöppet fáradt arc pislogott rám. A házigazda, Gigi, mosolygós, rövid szőke hajú, és nagyon szép lány, mint megtudtam, 15 éves, az unokanővérével főzött valamit, és ott ténfergett öt fiúbarátjuk, akikkel beszédbe elegyedtem. 22 éves voltam, és meglepődtem, hogy a többiek 5, 6, 7 évvel fiatalabbak nálam. Évek óta a szoros értelembe vett kortársaimmal róttuk hétvégi köreinket, és most először hozott össze a sors az új generáció képviselőivel.
Délelőtt Gigi fürdőruhát vett fel, és kifeküdt a kertbe napozni. Mulattam magamban, ahogy a palik, magamat is beleértve, közömbösséget színlelve szemrevételezték karcsú alakját. Gigi abban a korban járt, amikor a gyereklányból pillanatokon belül nagylány lesz, és hétköznapi meztelenségében látva őt a szemlélődő képzeletében, az enyémben, már körvonalazódott, hogy milyen is lesz majd a felnőtt, a kész nő. A fiúkkal a közelében ültünk le, filmekről, zenéről dumáltunk, láthatóan élvezték, hogy egy eddig ismeretlen, idősebb fószerrel vitathatják meg nézeteiket, és én is szimpatizáltam az ifjonc társasággal. Hármuk nevét jegyeztem meg, Paulo, Beethoven, Magyari Feri, a következő hónapokban velük és a két lánnyal többször összefutottunk szombat este a Kalefon, és mentünk együtt buliba.
A nap hétágra sütött, Gigi hason fekve, majd a hátára fordulva hallgatta a másnaposok eszmecseréit, néha közbeszólt, és egyszer-egyszer felnevetett valami vicces hülyeségen. Valahogy a gombfocira terelődött a szó, megjegyeztem, hogy ez a világ legjobb játéka, mire Gigi felkapta a fejét, és mosolyogva, izgatottan közölte, hogy egyszer nagyon szívesen játszana ilyet. Semmi akadálya, mondtam neki, valamikor feljövök hozzád, hozom a csapatokat, a kapukat és a labdát, és mehet a meccs. Megbeszéltük, hogy a jövő szerda délután jó is lesz mind a kettőnknek, telefonszámot cseréltünk, ha valamelyikünknek közbejönne valami.

Az afterbuliból délután jöttem el egyedül, és a 21-es busz megállója felé tartva azon tűnődtem, hogy az öt fiú mindegyike szerelmes lehet Gigibe. Nem udvaroltak, nem adtak le egyértelmű jeleket... Csak benne volt a levegőben és a tekintetekben. A délutáni nap a forró üzemmódból már visszakapcsolt langyos fokozatba, és hirtelen hűvös fuvallat suhant át az Istenhegyi út sarkán. A fák vékony ágai ijedten lengedeztek, összerezzentek a levelek... Mindez kábé 15 másodpercig tartott, majd újra beállt a csend, és újra kellemesen simogatott a nap. Visszatartott lélegzettel álltam, úgy, mint gyerekkorom óta mindig, amikor nyár vége felé felütötte a fejét ez az időjárási jelenség, vagy hogy nevezzem. Nagyon szerettem. A nyár bejelzi, hogy nemsokára elmegy, de nyugi, nem kapkodja el. Ahogy közeledett a szeptember, úgy sokasodtak ezek a jelzések, mindennapossá váltak, és másodpercek helyett 2-3 percig is eltartottak. 1981-ben vette kezdetét a Doors-korszakom, sorra vettem meg a nagylemezeiket a maszek boltokban, és a Waiting for the Sun LP negyedik számát hallgatva nevet adtam az időjárási jelenségnek. Summer's Almost Gone. A dal, hangulatában csodásan hozta azt a kicsit borzongató érzést, ami átjárt engem a jelenség idején, a szomorkás izgatottságot, ami aztán örömbe fordul át.

Gigi nagyon élvezte a gombfocit. Az NSZK és Skócia válogatottját vittem fel, lepakoltuk az ebédlőasztalt, és azon játszottunk. Egy-egy lövés előtt, amikor két ujját ráhelyezte a játékosára, a koncentráció hevében félig kiöltötte a nyelvét, ha gólt lőtt, kislányosan ujjongott. Imádtam. Szórakoztató és szellemes beszélgetőtárs volt. Sajnos konkrét poénjaira már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy szinte bármilyen témában megtalálta az irónia lehetőségét. Megtudtam, hogy rajzol és fest, a gimnázium után a Képzőre szeretne menni. Elmesélte, hogy Franciaországban élnek rokonaik, akik időnként meglátogatják őket, ennél egy jobb eset van, amikor ő utazik a családjával hozzájuk Párizsba. Na és a hülye franciák... Sajátjuknak tekintik Luis Bunuelt, és a nevét Bünüelnek ejtik. Csücsörítve, franciásra karikírozva mondta ki a Bünüelt, nagyon röhögtem. Később házibulikon, egy-két pohár után mondogattuk egymásnak, Bünüel, Bünüel, és nevettünk. A Psziché című filmről dumáltunk, megjegyezte, hogy Bódy Gábor a keresztapja, és a film néhány jelenetét itt forgatták a házukban. A következő meccsünk időpontját nem fixáltuk le, ha jól emlékszem, még egyszer játszottunk, a csapatokat nála hagytam, amik aztán végleg az íróasztala fiókjában maradtak.
Gigivel barátok lettünk. A kapcsolat soha nem csapott át szerelembe, van ilyen, kicsit úgy éreztem, mintha a húgom lenne, ő talán meg úgy, hogy a bátyja vagyok. A "testvéri" viszonyunkban persze meg-megjelent a nő és a férfi között gyakran létrejövő vibráció, gesztusokban, a szemekben, és az érintésekben. Gigi megjelenésében, habitusában szolid volt, egy finomlélek tinilány, akiről az jut a férfi eszébe, hogy óvni kell. Az igazi húgomnál két hónappal fiatalabb volt, január 29-én, az igazi húgom neve napján született.

A Kalefon általában a nővérével, Julival, és unokanővérével, Rékával jelent meg, és még nem tudom kikkel, Paulo és Beethoven is gyakran velük tartott. Úgy egy év múlva Beethoven belépett a Kartográfiai Vállalathoz, ahol én dolgoztam, együtt nyomtuk figuránsként, aztán elég hamar lelécelt. Később az Egyesült Államokba disszidált, majd az a hír jött róla, hogy a New York-i metróban egy szerelvény elé vetette magát.
A Moszkva téren, ahogy már régebben is írtam, jellemzően egyes társaságok jóban lettek, és együtt nyomatták tovább, így történt Gigi, és az én baráti körömmel is. Gigivel nem találkoztam minden szombaton, sőt, a következő évben egyre ritkábban, ezt eléggé fájlaltam. Szorgalmaznom kellett volna a találkozásokat, hiszen szerettem vele lenni. Ha az ember sejtené a könyörtelen jövőt, akkor bizonyára sok mindent másképp csinálna, de az ember nem sejti a könyörtelen jövőt. Vagy ez így van jól?
Híres bulihelynek számított Sáthy Vikiék zuglói kertes háza, ahová 1982 őszén nagy létszámban tettük tiszteletünket. A hideg idő ellenére Gigivel egy kerti asztalnál boroztunk. Legfrissebb olvasmányáról, a Moby Dickről mesélt. Elvarázsolta a tengerészélet plasztikus leírása, és a kapitány megszállottsága. Kicsit meglepődtem az ilyen irányú érdeklődésén, de hát miért is? Egy képzőművész lányból is kiváló bálnavadász válhat.
Miután éjfél körül elpilledtem, a forgatagot hátrahagyva nyugovóra tértem a kopott, félhomályos padlásszobában. Reggel arra ébredtem, hogy Gigi mellettem alszik. Átültem egy székre, és onnan néztem őt. Kinyújtózva, az oldalán feküdt, a takaró alól kilátszódtak a fekete kord harisnyanadrágos lábai. Egyik tenyerét az arca alatt tartotta... Álmában még szebb volt, mint ahogy eddig láttam. Ezt a képet örökre eltettem magamnak.

Egy októberi hétköznap kora este fogtam magam, és elmentem egyedül a Tangerine Dream Budapest sportcsarnoki koncertjére. Megvettem a jegyet, és a bejárat előtt egyszer csak Gigi állt előttem. Hát te? És te? Kapucnis esőkabát volt rajta, és a vállán hatalmas, tömött táska. A délutáni rajzszakkör után már nem volt ideje hazamenni lepakolni. A színpadhoz képest oldalt ültünk le, középen, az első sorban. A Tangerine Dream nálam nem volt benne a Top 10-ben, csak simán szerettem, és mint kiderült, Gigi is hasonlóképpen viszonyult a szintetizátor-varázslókhoz. Koncert után elkísértem a Kalefra a 21-es végállomásához, megállapodtunk, hogy ha majd egyszer jön a David Bowie, akkor előre egyeztetünk, nehogy elkerüljük egymást a sportcsarnoki tömegben.

Már nem emlékszem, hogy 1982 Szilveszterére egyeztettünk-e Gigivel, találkoztunk-e a Moszkva téren, az ugrik be, hogy este tébolyult trombitálók sorfala közt jövünk ki az Astoriánál a metróból. Pataky Zsolt volt velünk Vári Zsuzsával, talán Buday, Fülöpp és Szita Jani, és elképzelhető, hogy Gigi egy barátnője. Pataky, bár nem volt szokása, fényképezőgépet hozott magával, és az aluljáróban fotózta, ahogy előkóstoljuk a szatyrokban hozott borokat. Fura módon Gigivel kézen fogva mentünk, és kibuszoztunk valami kőbányai házibuliba.
A lakásban a csapatunk szert tett egy óriási palack házipálinkára, ami előző életében csavarlazítóként funkcionálhatott, einstandoltuk, és körbe adogattuk. Szilveszter lévén az amúgy visszafogott és nem komoly ivó Gigi kicsit elengedte magát, először láttam kapatosnak. Kipattantunk a parkettre. Gigi fantasztikusan táncolt, lazán, kecses mozdulatokkal, és erotikusan. Fokozottan illuminált állapotomban belém nyilallt, hogy ebbe a lányba bele lehet szeretni. Igaz, hogy a testvérem... És?
Pataky fényképezett minket. Van a birtokomban egy nagyméretű fekete-fehér fotó, amelyen sajnos Gigi háttal a kamerának ropja, és szemben az én megrészegült hülye pofám látszik. Láttam egy sci-fit, amelyben szuper technika segítségével behatolnak a kétdimenzióba, körülnéznek, mint egy szobában, és láthatóvá válnak bizonyos részletek, amelyek az eredeti fotón nem látszanak. Mindez persze felettébb lehetetlennek tűnik, mindenesetre sokszor gondoltam arra, hogy nagyon besétálnék a mi fényképünkbe, és akkor Gigivel szembe kerülve még egyszer láthatnám az arcát, ami az évtizedek múlásával egyre halványul az emlékezetemben.
A pálinka rendesen elvégezte a dolgát... A táncunk közben elszakadt a film. Mire a vágóasszisztens összeragasztotta, már hajnali fél 4-re járt az idő, a képkockán a félig lerombolt konyhában a sarokban egy széken éppen felébredek. Gigi addigra már elment.

Mint már említettem, az élet úgy hozta, hogy 1983-ban alig futottunk össze. A rádióban leadták a Tangerine Dream koncertfelvételét, felvettem kazettára. Miközben hallgattam, láttam magunkat ott oldalt, az első sorban ülni. Mosolyt fakasztó időutazás volt. Az év első felében átestem két rövid lefolyású, balul sikerült párkapcsolaton, hogy Gigi merre járt, nem tudom. Augusztus végén, amkor már sokasodnak a Summer's Almost Gone momentumok, megtudtam, hogy Gigire rátalált a szerelem egy bizonyos István személyében, akit csak futólag, látásból ismertem. Ezzel egyidejűleg egy reggel munkába menet megszólítottam Évát a Baross téren, és a balsikerek után végre egyenesbe jöttem. A friss kapcsolatok sajátja, hogy a felek nem forszírozzák annyira a tömeges házibulikat, hiszen kettesben is lehetnek, de valami mulatságon azért összefutottunk Gigivel, és bemutattuk egymásnak a párunkat.

1984 szeptember végén fiú törzsgárdánkkal a belvárosi kis Wernesgrünerben múlattuk a vasárnap éjszakát. Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mi, a pénteki, szombati nagylegények mit kerestünk ott akkor. Az ablak melletti asztalnál ülve kifelé bámultam, amikor a pultnál beszélgető Nemes Csaba hangjára figyeltem fel. - A Gigi? Ő meghalt. - Odafordulva megkérdeztem Csabától, hogy milyen Gigi? Kimondta a rendes nevét, és hozzátette, Párizsban, motorbalesetben... Még augusztus végén. Már régóta tudom, de neked nem akartam elmondani.
Az önkontrollom felmondta a szolgálatot. Az nem lehet, az nem lehet, ismételgettem Csabának, majd körbementem a kocsmában, felrúgtam az összes üres széket, és folytak a könnyeim.

A környezetemben haltak már meg emberek, öregek, és kevésbé öregek súlyos betegségben. Egészséges 17 éves lányok nem haltak meg, hogy is halhatnának meg? Az elkövetkező időkben egy haragos hang ordított a fejemben nap mint nap, választ követelve a világtól, az Univerzumtól, az Úristentől arra a kérdésre, hogy mi a kibaszott kurvaélet van?
Egy buliban Kömlődi Feri "Keselyű" barátom elmesélte, hogy mi történt Párizsban, valahonnan tudomást szerzett a részletekről. Ilyen borzalmat még nem hallottam. Nem mesélem el.
Néhány hét múlva, amikor némileg lehiggadtam, úgy éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennem. Konkrétan elpárolgott a biztonságérzetem. Addig azt mondtam magamnak, hogy élek, ahogy élek, nagy baj azért nem történhet, majd egyszer, valamikor az egyelőre még beláthatatlan távoli jövőben, öregen, beüthetnek komoly betegségek, és szembe kell néznem a halállal, de addig oké lesz. Gigi halálával azonban már mindent másképp láttam: az emberrel bármikor, bármilyen végzetes szörnyűség megtörténhet, és nincs hatalma megakadályozni.
A Tangerine Dream koncertfelvételt sokáig nem bírtam meghallgatni, aztán egyszer rászántam magam, és torokszorító élményben volt részem. A színpadról, Edgar Froese szemszögéből figyeltem a közönséget, és oldalt az első sorban megpillantottam az én esőkabátos drágámat a hatalmas táskájával.

Teltek az évek. Amikor eljött az augusztus, és beköszöntött a "majdnem elmúlt a nyár" időszak, mindig erősebben gondoltam Gigire, és közben Jim Morrison hangját hallottam. Summer's almost gone... almost gone... Where will we be... When the summer's gone. 

HATKOR A MOSZKVÁN - KÖNYVBEMUTATÓ UTÁN

 

Sziasztok! A Facebookon már felidéztük képekben és videókban a szombat estét, most ide is teszek néhányat, hogy a nem facebookozók is lássák. 

Mindenkinek köszönöm, aki eljött a könyvbemutatóra. Bíztam benne, hogy sokan, ötvenen vagy talán még többen leszünk, azt nem gondoltam, hogy kétszer annyian. Szerintem ilyen összetételben, és ekkora tömegben még soha nem voltunk együtt. Jól sikerült este volt, a visszajelzések arról szólnak, hogy mindenki baromi jól érezte magát. Sajnos a kínálásra szánt nosztalgia konyakos meggyet a táskámban felejtettem, csak este nyolckor jutott eszembe, tragédia azért nem történt, a kapatos kalefosok és nem kalefosok rövidital gyanánt fogyasztották a sör mellé.

(Ha valaki fotózta fél hat körül a teraszon gyülekezést, kérem, küldjön képet, ilyen felvételt még nem kaptam senkitől.

Sokan, egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtak eljönni. Akik szeretnének könyvet venni, a Google-ba beütve a könyv címét, találnak on-line vásárlási lehetőséget. Tárgyalásban vagyunk még könyvesboltokkal, így reményeim szerint egyre több helyen fogják árusítani. Ebben az évben tartunk még egy, a múlt szombatinál kisebb szabású összejövetelt - hiszen fontos és örömteli a személyes találkozás - ahová minden lemaradót szeretettel várunk, a részleteket időben közlöm.

 

HATKOR A MOSZKVÁN KÖNYVBEMUTATÓ

 

2022. október 15. szombat 17 óra 

Helyszín. Nemdebár 1024. Széll Kálmán tér 5. 

A Nemdebár a Moszkva tér és a Szilágyi Erzsébet fasor sarkától a Széna tér felé a harmadik ház.
A földszinti helyiségben, asztaloknál 40-50 fő foglalhat helyet. Állni is lehet.
Az utcai fronton, dohányosok örömére is, terasz, ahonnan festői kilátás nyílik a Postapalotára és a Moszkva téren várakozó autóbuszokra és villamosokra.
Parkolás: Mammut parkoló (5 perc gyalog), vagy a környező kis utcák.

Az a jó, ha már 17 óra előtt megérkeztek. A bemutató hivatalosan 19 óráig tart, utána már jönnek a Nemdebár rendes vendégei is, de akinek kedve tartja, maradhat tovább.
Program: 17 óra: Az enyhe, közepes vagy súlyos amnéziában szenvedők megismerkednek évtizedek óta nem látott barátaikkal és barátnőikkel, valamint a nem kalefos érdeklődőkkel.
A Nemdebár fehér- és vörösborral, rozéval és szódavízzel várja a vendégeket.
Házi sós sütemények.
Nosztalgia konyakos meggy.
Aki mást szeretne fogyasztani, az a pultnál intézkedhet.
Kb. 17,30: rövid beszélgetés a könyv kapcsán a Kalefról.
Moderátor: Vass Norbert művészeti író, kritikus, szerkesztő.
Beszélgetőtársai: Ujlaki Dénes színművész, egykori kalefos, hatvanas évek. 

Török Ferenc filmrendező, egykori kalefos, nyolcvanas, kilencvenes évek.

Kabai József egykori kalefos, hetvenes, nyolcvanas évek. 

A könyv a helyszínen kedvezményes áron megvásárolható.
Dedikáltatási lehetőség van.
A beszélgetést követően lazulás.
Zene: Patti Smith, Lou Reed, David Bowie és hasonszőrű társaik. Modern Talkingot, külön kérésre csak pénzért lehet hallgatni.
Mindenkit várunk szeretettel!
Köszönjük a lehetőséget Andrásnak, a Nemdebár vezetőjének!