Az a bizonyos Toldy-Móricz barátság. A Moszkva téren ismertem meg Anikót, aki a Móriczba járt, a papája, Módos Péter a tévében dolgozott zenei szerkesztőként. Közismert ember volt, illetve az 50 pluszos emberek még most is emlékeznek rá. Többször is kipróbáltam: - te, emlékszel a Módosra? - Hogyne. Pulzus. Meg Egymillió fontos hangjegy. A Pori Jazz. Anno csak egyszer találkoztam vele, 1981-ben Anikó születésnapi buliján a szülei előbb jöttek haza a kelleténél. Komor arccal konstatálták a megannyi teljesen részeg embert, és miközben a kabátjainkat kaptuk fel magunkra, Buday Zsolttal, erősen akadozó nyelvvel megpróbáltuk oldani a feszült hangulatot: - Módos úr, miért lett vége az Egymilliónak? - Van helyette más, válaszolta egykedvűen, miközben az üres üvegekkel teli asztal felé pislogott, mi pedig kiimbolyogtunk az ajtón. Ez a "más" a Pulzus című sorozata volt, amelyben már a képernyőn is megjelent műsorvezetőként 41 évesen teljesen ősz hajjal, ami a védjegyének számított. (A könyvben elmeséli, hogy már 9 évesen őszülni kezdett, ennek okára soha nem derült fény.)
Csütörtökönként délután kiléptem a metróból a Moszkva térre, beszálltam a közelben várakozó Anikó autójába, ölembe vettem Brúnó kutyát és kisüvítettünk a Remíz közelében lakó Módos szülőkhöz. Az elején volt bennem némi drukk, hogy Péter meg tud-e majd nyílni egy idegen palinak, és én is kellőképpen lazává válok-e, de hamar átugrottuk ezeket az akadályokat. Rövid idő elteltével úgy éreztem, hogy érdemes lenne akár egy könyvet is összerakni az anyagból, mert Péter kiválóan mesél, a magyar beat, pop, rock és a Kádár-kori televíziózás közismert sztorijai mellett ő számos újjal is szolgál, és egyáltalán, az ő szemszögéből látva a történéseket, amiknek részese volt, és amiket hosszú évek után értékel, mindez érdekes lehetne a szélesebb publikum számára is. A Magyar Televízióban 1968-ban az ő révén jelenhetett meg először a beat és a jazz rendszeresen. Elmondása szerint döntő szava volt abban, hogy kik kerülhettek képernyőre, a haladást favorizálta, Omega, Metró, Koncz Zsuzsa... persze azért Toldy Mária, Záray-Vámosi és Korda György is szóhoz juthatott néha, hiszen volt rájuk igény. Politikai megbízhatóság szempontjából Aczél György vagy a tévé elnöksége ítélkezett, így például Péter a BBC-s botrány miatt letiltott Illést sokáig nem tudta benyomni, népegészségügyi és etikai szempontból pedig a piázós Bikinivel és a Veresegyházi Asszonykórussal adódtak problémák. A könyvszakmában jártas barátaim azt mondták, hogy felejtsük el a hivatalos kiadást, nem fog menni, aztán mi történt... az első megkeresett kiadó, a Kossuth igent mondott.
A beszélgetéssorozat végéig, 2018 novemberig időutazásban éltem. Az Ifiparkban Tűzkerék koncerten voltam, a Szécsi Pál tragikus életéről szóló egykori pletykák jártak a fejemben, láttam magunkat egy-egy szombat esti buliba érkezve, amikor bekapcsoltuk a tévét, mert negyed nyolckor kezdődött az Egymillió fontos hangjegy... és így tovább. A könyvbe 19 tematikus beszélgetést pakoltam össze, és van még 3 interjú Péter régi barátaival, Koncz Zsuzsával, Presser Gáborral és Vágó Istvánnal, valamint előszó gyanánt Anikóval dumálunk arról, hogy milyen csalfa előnyökkel és nehézségekkel kellett megküzdenie egy ismert ember lányának. A fotókat, barátom a Moszkva térről, Pataky Zsolt készítette.
A tévébe kerülésem előtt abbahagytam az amatőrök bemutatását. A hetvenes években már kevesebbet jártam, úgy mondanám, hogy a parki látogatásaim a korábbihoz képest ritkultak, mert akkor már a fejem búbjáig voltam tele a tévéműsorokkal, és ráadásul nekem még a televíziózást akkoriban tanulnom kellett. De hát nagyjából már láttam a zenei mezőnyt az Ifiparkban, a lényeget megtapasztaltam ott, a hangulatot, a miliőt.
A hetvenes évek rockfelhozatalához, mondjuk úgy, a második hullámhoz hogy viszonyultál? Szeretted?
Nekem nem tetszett a Karthago, a Piramis féle zene sem jött be, nem mozdított meg semmit bennem. Az Edda sem. És általában a többiek sem. Persze nem voltak azért ezek rossz bandák, és természetesen foglalkoztattam őket a televízióban.
Akkor csak az LGT?
A helyzet úgy állt, hogy az LGT nekem borzasztóan tetszett, és hozzá hasonlítottam önkéntelenül is mindenkit.
Mint a hatvanas években a Beatles-hez a többieket.
Így van. Erről nem is tehet az ember, hát valamihez kell hasonlítani. És az LGT-hez képest ezek a bandák... szóval lemaradtak. De várj, még elmesélek valamit, volt egy, hogy úgy mondjam, kellemetlennek ígérkező ügyem. 1965-ben vagy '66-ban történt.
A Rajnák nem engedett be, mert farmerban voltál?
Nem egészen. Az Ifiparkban a Várhegy felőli oldalon volt egy emeleti rész, étterem. Egy társasággal ültünk fönt a nejemmel. A színpad akkor még a Duna felőli oldalon, középen állt. A Bergendy játszott, éppen beállt a szünet, néztem lefelé, és a színpad előtt átment egy szőke bombázó, nadrágban, magassarkú cipőben. Nagyon tette magát, és a járásából következtetően valami rossz megjegyzést tettem. Ki az a szőke ribi ott lent, valami ilyesmit.
A nő is hallotta?
Neem! A mellettem ülőnek mondtam, és közben éreztem, hogy valaki piszkosul bokán rúg az asztal alatt. Odafordultam, mi van... az a Tánczos Gábor felesége, súgta az illető. És hát Tánczos ült mellettem, akinek a megjegyzést tettem.
Mit szólt?
Semmit. Fegyelmezett volt. De ő talán nem is láthatta lent a feleségét, mert beljebb ült. Csak én megijedtem marhára, nem akartam én bántani azt a nőt. Akkor még nem ismertem Gabit. Korábban a Bergendyben trombitált, aztán tizenegy évig az NSZK-ban élt a nejével, ott lett egy zenekara, majd a hetvenes évek elején végleg hazajöttek. Jó barátok lettünk.
És ki a felesége?
Tánczos Márta egy olvasott, és fantasztikus nyelvtudású nő. Miután hazatértek, jóban lettek a nejemmel, aki az IBUSZ-nál dolgozott, és az ő révén Márta az angol és a német nyelvtudásával kitűnő szakmai tolmács lett a vállalatnál. Amikor kiderült, hogy idehaza Tánczosnak nincs munkája, segítettem neki. Konzervatóriumot végzett, jó zenész volt, és 1972-ben sikerült becsempésznem a Magyar Televízióba szerkesztőnek...
...Miután Szécsi Pál hazajött az NSZK-ból, 1974 áprilisában kértem fel az akkori műsoromba fellépni. Nem jött be a felvételre. Szaladgáltam le-föl, a rendészeket kérdezgettem, látták-e valahol az épületben... senki sem látta. Kerestem az öltözőben, kopogtam, benyitottam, de csak Medveczky Ilonát volt szerencsém megpillantani egy szál bugyiban és melltartóban. Ő is szerepelt ebben a műsorban. Szóltam a rendezőnek, hogy Szécsi nincs sehol, ez már akkor egy kicsit idegesítő és gyanús volt. A felvétel ment nélkülem is, így beültem az autómba és elmentem a lakására, Budára, a Margit utcába. Az udvarról felmentem az emeletre és láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtaja. Mondom, mi az isten van itten... Kopogtam, semmi válasz, bementem. Ott láttam a szobában elterülve a földön a szekrény előtt. Először azt hittem, hogy talán ivott, vagy mit tudom én.
Milyen tartásban feküdt?
Hason. És hirtelen, kopogás nélkül megjelent az S. Nagy. És akkor ott ketten, megütközve arra gondoltunk, hogy Pali halott. Észrevettük, hogy szét vannak szórva orvosságos dobozok... hát ez öngyilkos lett. Beszedett pár dolgot, és biztos ivott rá.
S. Nagy hogy került oda?
Nem tudom, miért jött oda, a mai napig nem tudom. Lehet, hogy megbeszélték előre Palival? Döbbenten álltunk, aztán S. Nagy azt mondta, hogy szól egy ismerős orvosnak, és elhúzott. Utána én is.
Várjál, nem értem! Nem hívtátok a mentőket ? Szécsinek biztos volt telefonja.
Nem. Azt hiszem, zavarodottak lehettünk azokban a percekben. Most visszagondolva, azzal sem voltunk tisztában, hogy Szécsi halott-e, vagy csak ájult.
Nem néztétek meg a pulzusát?
Az biztos, hogy nem néztük meg a pulzust, meg semmit... valószínűleg azt hittük, hogy ájulás, vagy ilyesmi...
