HATKOR A MOSZKVÁN - FEDERICO ÚJPESTEN

 

Újpest, Árpád út, '70-es évek, Pinterest

Az érettségit követően a Práter utcai kétéves fotósiskolába jártam, ahol másodikban kihelyezték a diákokat gyakornoknak budapesti munkahelyekre. Pár társammal a Főfotóhoz kerültünk, havonta egymást váltva dolgoztunk más és más üzletekben és laborokban. 1979 decemberére a menő belvárosi telephelyek után a IV. kerületbe, egy Árpád úti kis üzletbe (lásd a képen) osztottak be engem. Azon fantáziáltam, hogy Újpesten dolgozni felérhet valami büntetésfélével, olyasmi, mint a klasszikus  kabarétréfában, amelynek alaphelyzete, hogy Salamon Bélát a vállalat központjából a sáros, kietlen Bogdányba, az ottani kirendeltségre akarják száműzni. Vajda Pisti, osztálytársam és barátom novemberben teljesített az Árpád úton szolgálatot, úgyhogy nála érdeklődtem, hogy mire számítsak. Elmondta, hogy Újpest nem rossz hely, a leendő kolléganőim kicsit más típusúak, mint az általunk korábban megismert főfotós egyenasszonyok, akik a monoton munkavégzés mellett főzési ötletekről és tévéműsorokról diskurálnak. Pisti még megjegyezte, hogy az előző munkahelyeinkkel ellentétben nem unatkozott. 

Első munkanapomon reggel 8-kor egy huszonéves forma, szép és csinos, szolidan öltözött lány fogadott, ő volt az egyik adminisztrátor, Kati. Az olajkályha melletti széken egy pici öregember, Szajkó úr, a fűtő ült csálé kalapban és prémgalléros viseltes télikabátban, a zsebéből kikandikált a kétdekás páleszos üveg. Kati megmutatta nekem a műtermet, miközben megérkezett a főnökasszony, Ica. Magas, jóalakú, kihívó külsejű nő, göndörített szőkésbarna hajkoronával. 40 körülinek saccoltam, de ahogy jobban szemrevételeztem kiélt arcát, az 50-et sem tartottam kizártnak. Bemutatkoztunk, és mély, rekedtes hangján előadta nekem a fontos tudnivalókat: igazolványképeket kell készítenem, a portrékat, és az egyéb művészkedéseket ő csinálja, vagy távollétében az adminisztrátorok. Beszélgetés közben tágra nyílt, izgatott szemekkel fürkészett, úgy nézett, mintha fel akarna falni, időnként fentről lefelé és vissza végigfuttatta rajtam a tekintetét. Úgy tippeltem, hogy gondolatban vagy kétszer magáévá tett. 19 éves koromra már megtanultam valamennyire, hogy bizonyos helyzetekben ne vegyék észre, ha történetesen zavarban vagyok, tehát mosolyogtam, és úgy dumáltam vele, mintha mi sem történt volna. 

Nem mondanám, hogy tolongtak volna a vevők. Szajkó úr elment, én lefotóztam néhány betérő embert, és 1 óra körül megérkezett a másik adminisztrátor, Csillus, aki Katit váltotta. Fiatal, hosszú szőke hajú, kicsit közönséges csaj. Levette a kabátját, és ott állt előttem dekoltált blúzban. Felakadt a szemem, és leesett az állam. Akkora keblei voltak, amekkorákat még nem láttam élőben, csak filmen, egész pontosan az Amarcordban... A trafikosnő rendelkezett hasonló adottságokkal. Az alakja, a teste Fellini maestro kedvenc ifjú női szereplőit idézte, vékony derék, széles csípő, kemény, gömbölyű fenék, a világoskék farmerja majd szétrepedt rajta. Azonnal beszédbe elegyedett Icával, kacagtak, évődtek, aztán elvonultak hátra a kis lepukkant helyiségbe, ami iroda, konyha és öltöző volt egyben, és sokáig nem is jöttek elő. 4 órakor hazaindulva Vajda Pisti szavai jutottak eszembe... Leendő kolléganőim kicsit más típusúak... Hát ez kétségtelen, summáztam, és vigyorogva mentem a buszmegálló felé. 

1979 decembere a havazás, az olvadás, a latyak, és az újra hóesés folyamatos váltakozásának jegyében telt. A Rózsadombon kevésbé olvadt, és többször esett, mint lent a városban, így reggelente jókedvűen tapostam végig a 15-20 centi vastag hómezőn. A 29-es busszal legurultam a Kolosy térre, és onnan a zsúfolt 84-essel utaztam ki az Alkotmány moziig, ahonnan csak pár lépést kellett megtennem a munkahelyem rozzant kis épületéig. 

Ica továbbra is úgy kommunikált velem, mint az első alkalommal. Villogtak a szemei, eltúlzott mimikáját egy némafilm-színésznő is megirigyelhette volna. Szexről konkrétan soha nem beszélt, csak szakmai dolgokról és hétköznapi semmiségekről, de baromi szenvedélyes hanghordozással, ami bizonyos félreértésekre adott okot. Ha például azt magyarázta nekem, hogy "kerekarcú vevőnél soha ne használj totál főfényt", akkor azt úgy is értelmezhettem, hogy "azt akarom, hogy tépjél szét, te vadállat". Vajon tényleg ágyba akart vinni? Vagy csak egy játékot űzött? Megszédíteni a gyakornok fiút, és visszajelzést kapni, hogy ő még mindig jó nő?  Figyeltem Icát munka közben, hogy a férfivevőkhöz is hasonlóképpen viszonyul-e... Szó sem volt erről. Kedvesen, de hivatalosságát megőrizve tette a dolgát. Amúgy vagánysága és lazasága kellemesen baráti légkört teremtett az üzletben, nem éreztette, hogy ki a főnök, néha élvezetes szakmai kiselőadásokat tartott, humorizált is, így kifejezetten megkedveltem őt. Idővel a közeledése hőfoka alábbhagyott, de soha nem csökkent a zéró érték közelébe. Ica magánéletéről annyit tudtam meg, hogy férjezett, valahol a Krisztinavárosban laknak, és van egy Zastavája, amit a téli időjárási körülmények között nem használ.  

Szajkó úr, aki a közelben lakott, 6-ra járt dolgozni. Befűtött, azán bevárta a 8-kor érkező dolgozókat, szerintem leginkább azért, mert a nők társaságára vágyott. Üldögélt a székén, illuminált kis mosolyával az arcán sztorizott, és ha munkája közben történetesen többet kortyolt a flaskájából, akkor udvarlásba csapott át. 9 körül elment, a piacon bevásárolt, és megivott még ezt-azt. Egyszer-kétszer előfordult, hogy dél körül visszajött erősen kapatosan, és tovább huncutkodott a kolléganőimmel, akik nevetve azt javasolták neki, hogy ideje hazatérnie, az asszony már bizonyára megfőzött. Szajkó úr akkor volt igazán elemében, amikor Csillus délelőttösként dolgozott. Csillus, amikor délutános műszakba jött, nejlonszatyorban söröket és egy kis üveg vodkát hozott. Félóránként cigiszünet címszóval hátrament Icával, és akkor bekaptak egy-két pohárral is. Kati eléggé kivonta magát a "közéletből". Egykedvűen felvette a rendeléseket, megírta a számlákat, szabadidejében pedig a könyvébe mélyedt. Ica és Csillus általában férfiakról beszélgettek, illetve főleg Csillus mesélt izgatottan a múltbeli és a jelen kapcsolatairól. Abból tudtam, hogy már maguk közé fogadtak, hogy előttem is simán kitárgyalták a részleteket. 19 éves, félig ártatlan lényemnek nagyon tetszettek az érett nők eszmecseréi, sajnos csak egy történetre emlékszem. A 84-es buszon Csillus összefutott egy régebbi palijával, aki rányomult, ő ellenállt, a faszi leszállt, de még a járdáról tovább nyomta neki a sódert. Csillus nem vulgárisan, hanem tulajdonképpen költőien fogalmazta meg a végkifejletet. "Ott áradozott, hogy még mindig mennyire imád, és a sliccgombjai csak úgy pattogtak le a nadrágjáról". 

Fellini filmjeiben a kamasz főhős előbb-utóbb intim helyzetbe kerül a nagy nővel. Nos, az én mozimban ez nem történt meg. Az én 19 éves karakteremnek az érdeklődési körén kívül estek az édesanyja korú hölgyek, leginkább a Moszkva téri társaságában felbukkanó csajok, a kortársai keltették fel a figyelmét. Persze a 25 éves femme fatale Csillus nem hagyott hidegen, de ő, mint férfiről, tudomást sem vett rólam. Jópajtások voltunk. Játszásiból elképzeltük, hogy egy-egy okvetetlenkedő, hülye vevőnek milyen lehet az élete, és nagyokat derültünk. 

A karácsony előtti utolsó munkanapon, amikor reggel beértem, Kati így szólt: ma mi is iszunk. Konyakot és sört vett elő a hűtőből, Szajkó úr arca csak úgy ragyogott, mert természetesen neki is töltött. Kati nem cicózott, újra és újra öntött a poharakba, és fél 10-kor azt vettem észre, hogy elég rendesen be vagyok rúgva. Kinyílt az ajtó, és egy nagymama érkezett a 10 év forma unokájával. Nagyi fotósorozatot kért a fiúról. Megtudtuk, hogy a kölyök nagyon jól focizik, futballistának készül, és kellékeket is hoztak magukkal, mezt, futballcipőt és labdát. Kati virágos jókedvvel rögzítette a rendelést, majd vigyorogva odasusogta nekem, hogy ezt készítsd el te! Beküldtem az emelvényre a lila-fehérbe öltözött gyereket, ide-oda húzogattam a lámpákát, de fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok csinálni. Ahogy hátráltam a kamera felé, megbotlottam egy lámpaállvány lábában, és hanyatt esve elterültem a műterem ajtajában. Ekkor lépett be az üzletbe Ica. A pulton piásüvegek, Szajkó úr a székén szundikál, a gyakornok a földön hever... Nem jött zavarba, csak széles mosollyal boldog karácsonyt kívánt. A műteremben kis türelmet kért a nagymamától, azzal, hogy majd mindjárt elkészíti a képeket. 

A fotózás egészen szürreális látványt nyújtott. A fiúcska kimerevített futómozdulatba állt, és közben oldalra a kamerába nézett... Dekázott a lámpák között... Rálépett a lasztira, és csípőre tett kézzel, mereven állva nézett a kamerába... Észrevettem, hogy Ica olykor somolyogva rám pillant, én pedig alig bírtam visszatartani a röhögést. Ez a jelentsor simán elfért volna egy csehszlovák újhullámos filmben. Miután nagyiék távoztak, Ica is kapott poharakat, majd délben csatlakozott hozzánk Csillus is. Odakint szállingózott a hó, bent Szajkó úrnak köszönhetően finom meleg volt, Ica meggyújtott egy gyertyát, Csillus csillagszórókat kotort elő a táskájából... Szóval ünnepi hangulatban döntöttük magunkba a sört és a rövidet.

Délután Ica szólt, hogy menjünk hátra az irodába, megírja az üzenőfüzetembe a gyakornoki munkám értékelését. Játékos tánclépéseiből arra következtettem, hogy már túl van a szalonspiccen. Leült az íróasztalhoz, rágyújtott, és sokáig egészen komoran csak nézett maga elé. Aztán megszólalt: tudod, szeretnék megint húszéves lenni... Nem egy öreg tyúk, aki már csak vénülni fog. Erre a váratlan, és megrázó őszinteségre nem tudtam mit reagálni, csak ültem ott hülyén. Talán azt kellett volna mondanom, hogy figyelj, te most is jó nő vagy (ez igaz is volt), de nem jutott semmi az eszembe.  Miközben ezeket a sorokat leírtam, 44 év távolából gondolatban megöleltem őt. 

Ica beírta a jegyeimet. Szorgalom, ötös, munkavégzés, ötös, szakmai ismeretek, ötös. 

Csilluson kívül egyik újpesti kollégámmal sem találkoztam többet. A nyolcvanas évek elején egy nyári délután ballagtam a Dorottya utcában a Vörösmarty tér felé, és egyszer csak szembe jött Fellini nőideáljainak magyarországi nagykövete. Parádés, citromsárga, karcsúsított, térdig érő egyberucit viselt. Megörültünk egymásnak, puszi, puszi, és dumáltunk pár percet. Miután elváltunk, néhány lépés után megálltam, megfordultam, hogy hátulról is megnézzem őt. Kopogós tűsarkú szandáljában sietősen ment, és ringó csípőjén pattanásig feszült a vékony vászonanyag. Az Átrium szálló építési területéhez ért, ahol a munkások utánaordítottak és fütyültek. Azon tűnődtem, hogy Csillusnak bizonyára már baromi unalmas lehet az életét lépten-nyomon kísérő megannyi tetszésnyilvánítás, de azért a lelke mélyén mégis örül. Hiszen ez a világ rendje. Ha elmaradnának a magukról megfeledkező építőipari dolgozók reakciói, akkor megrémülne, hogy valami baj van.       

(Ez az írás az "ami a könyvből kimaradt" címen tervezett sorozatom egyik darabja. 

A "Hatkor a Moszkván" című könyvem kapható üzletekben, aki kíváncsi rá, a lelőhelyeket a neten megtalálja. Nálam is van még néhány példány, ha valaki velem szeretne bótolni, keressen bátran itt, a Facebookon, vagy e-mailben. j.kabai@yahoo.co.uk) 

   

                

 

   

 

    

     

     

HATKOR A MOSZKVÁN / GIGI - SUMMER'S ALMOST GONE

 

Vasárnap reggel házibuliban felébredni normális ügymenetnek számított, de 1982 augusztusában egy szabadság-hegyi ódon házban szokatlan körülménnyel is szembesültem: egy barátomat sem láttam magam körül, csupa ismeretlen, csöppet fáradt arc pislogott rám. A házigazda, Gigi, mosolygós, rövid szőke hajú, és nagyon szép lány, mint megtudtam, 15 éves, az unokanővérével főzött valamit, és ott ténfergett öt fiúbarátjuk, akikkel beszédbe elegyedtem. 22 éves voltam, és meglepődtem, hogy a többiek 5, 6, 7 évvel fiatalabbak nálam. Évek óta a szoros értelembe vett kortársaimmal róttuk hétvégi köreinket, és most először hozott össze a sors az új generáció képviselőivel.
Délelőtt Gigi fürdőruhát vett fel, és kifeküdt a kertbe napozni. Mulattam magamban, ahogy a palik, magamat is beleértve, közömbösséget színlelve szemrevételezték karcsú alakját. Gigi abban a korban járt, amikor a gyereklányból pillanatokon belül nagylány lesz, és hétköznapi meztelenségében látva őt a szemlélődő képzeletében, az enyémben, már körvonalazódott, hogy milyen is lesz majd a felnőtt, a kész nő. A fiúkkal a közelében ültünk le, filmekről, zenéről dumáltunk, láthatóan élvezték, hogy egy eddig ismeretlen, idősebb fószerrel vitathatják meg nézeteiket, és én is szimpatizáltam az ifjonc társasággal. Hármuk nevét jegyeztem meg, Paulo, Beethoven, Magyari Feri, a következő hónapokban velük és a két lánnyal többször összefutottunk szombat este a Kalefon, és mentünk együtt buliba.
A nap hétágra sütött, Gigi hason fekve, majd a hátára fordulva hallgatta a másnaposok eszmecseréit, néha közbeszólt, és egyszer-egyszer felnevetett valami vicces hülyeségen. Valahogy a gombfocira terelődött a szó, megjegyeztem, hogy ez a világ legjobb játéka, mire Gigi felkapta a fejét, és mosolyogva, izgatottan közölte, hogy egyszer nagyon szívesen játszana ilyet. Semmi akadálya, mondtam neki, valamikor feljövök hozzád, hozom a csapatokat, a kapukat és a labdát, és mehet a meccs. Megbeszéltük, hogy a jövő szerda délután jó is lesz mind a kettőnknek, telefonszámot cseréltünk, ha valamelyikünknek közbejönne valami.

Az afterbuliból délután jöttem el egyedül, és a 21-es busz megállója felé tartva azon tűnődtem, hogy az öt fiú mindegyike szerelmes lehet Gigibe. Nem udvaroltak, nem adtak le egyértelmű jeleket... Csak benne volt a levegőben és a tekintetekben. A délutáni nap a forró üzemmódból már visszakapcsolt langyos fokozatba, és hirtelen hűvös fuvallat suhant át az Istenhegyi út sarkán. A fák vékony ágai ijedten lengedeztek, összerezzentek a levelek... Mindez kábé 15 másodpercig tartott, majd újra beállt a csend, és újra kellemesen simogatott a nap. Visszatartott lélegzettel álltam, úgy, mint gyerekkorom óta mindig, amikor nyár vége felé felütötte a fejét ez az időjárási jelenség, vagy hogy nevezzem. Nagyon szerettem. A nyár bejelzi, hogy nemsokára elmegy, de nyugi, nem kapkodja el. Ahogy közeledett a szeptember, úgy sokasodtak ezek a jelzések, mindennapossá váltak, és másodpercek helyett 2-3 percig is eltartottak. 1981-ben vette kezdetét a Doors-korszakom, sorra vettem meg a nagylemezeiket a maszek boltokban, és a Waiting for the Sun LP negyedik számát hallgatva nevet adtam az időjárási jelenségnek. Summer's Almost Gone. A dal, hangulatában csodásan hozta azt a kicsit borzongató érzést, ami átjárt engem a jelenség idején, a szomorkás izgatottságot, ami aztán örömbe fordul át.

Gigi nagyon élvezte a gombfocit. Az NSZK és Skócia válogatottját vittem fel, lepakoltuk az ebédlőasztalt, és azon játszottunk. Egy-egy lövés előtt, amikor két ujját ráhelyezte a játékosára, a koncentráció hevében félig kiöltötte a nyelvét, ha gólt lőtt, kislányosan ujjongott. Imádtam. Szórakoztató és szellemes beszélgetőtárs volt. Sajnos konkrét poénjaira már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy szinte bármilyen témában megtalálta az irónia lehetőségét. Megtudtam, hogy rajzol és fest, a gimnázium után a Képzőre szeretne menni. Elmesélte, hogy Franciaországban élnek rokonaik, akik időnként meglátogatják őket, ennél egy jobb eset van, amikor ő utazik a családjával hozzájuk Párizsba. Na és a hülye franciák... Sajátjuknak tekintik Luis Bunuelt, és a nevét Bünüelnek ejtik. Csücsörítve, franciásra karikírozva mondta ki a Bünüelt, nagyon röhögtem. Később házibulikon, egy-két pohár után mondogattuk egymásnak, Bünüel, Bünüel, és nevettünk. A Psziché című filmről dumáltunk, megjegyezte, hogy Bódy Gábor a keresztapja, és a film néhány jelenetét itt forgatták a házukban. A következő meccsünk időpontját nem fixáltuk le, ha jól emlékszem, még egyszer játszottunk, a csapatokat nála hagytam, amik aztán végleg az íróasztala fiókjában maradtak.
Gigivel barátok lettünk. A kapcsolat soha nem csapott át szerelembe, van ilyen, kicsit úgy éreztem, mintha a húgom lenne, ő talán meg úgy, hogy a bátyja vagyok. A "testvéri" viszonyunkban persze meg-megjelent a nő és a férfi között gyakran létrejövő vibráció, gesztusokban, a szemekben, és az érintésekben. Gigi megjelenésében, habitusában szolid volt, egy finomlélek tinilány, akiről az jut a férfi eszébe, hogy óvni kell. Az igazi húgomnál két hónappal fiatalabb volt, január 29-én, az igazi húgom neve napján született.

A Kalefon általában a nővérével, Julival, és unokanővérével, Rékával jelent meg, és még nem tudom kikkel, Paulo és Beethoven is gyakran velük tartott. Úgy egy év múlva Beethoven belépett a Kartográfiai Vállalathoz, ahol én dolgoztam, együtt nyomtuk figuránsként, aztán elég hamar lelécelt. Később az Egyesült Államokba disszidált, majd az a hír jött róla, hogy a New York-i metróban egy szerelvény elé vetette magát.
A Moszkva téren, ahogy már régebben is írtam, jellemzően egyes társaságok jóban lettek, és együtt nyomatták tovább, így történt Gigi, és az én baráti körömmel is. Gigivel nem találkoztam minden szombaton, sőt, a következő évben egyre ritkábban, ezt eléggé fájlaltam. Szorgalmaznom kellett volna a találkozásokat, hiszen szerettem vele lenni. Ha az ember sejtené a könyörtelen jövőt, akkor bizonyára sok mindent másképp csinálna, de az ember nem sejti a könyörtelen jövőt. Vagy ez így van jól?
Híres bulihelynek számított Sáthy Vikiék zuglói kertes háza, ahová 1982 őszén nagy létszámban tettük tiszteletünket. A hideg idő ellenére Gigivel egy kerti asztalnál boroztunk. Legfrissebb olvasmányáról, a Moby Dickről mesélt. Elvarázsolta a tengerészélet plasztikus leírása, és a kapitány megszállottsága. Kicsit meglepődtem az ilyen irányú érdeklődésén, de hát miért is? Egy képzőművész lányból is kiváló bálnavadász válhat.
Miután éjfél körül elpilledtem, a forgatagot hátrahagyva nyugovóra tértem a kopott, félhomályos padlásszobában. Reggel arra ébredtem, hogy Gigi mellettem alszik. Átültem egy székre, és onnan néztem őt. Kinyújtózva, az oldalán feküdt, a takaró alól kilátszódtak a fekete kord harisnyanadrágos lábai. Egyik tenyerét az arca alatt tartotta... Álmában még szebb volt, mint ahogy eddig láttam. Ezt a képet örökre eltettem magamnak.

Egy októberi hétköznap kora este fogtam magam, és elmentem egyedül a Tangerine Dream Budapest sportcsarnoki koncertjére. Megvettem a jegyet, és a bejárat előtt egyszer csak Gigi állt előttem. Hát te? És te? Kapucnis esőkabát volt rajta, és a vállán hatalmas, tömött táska. A délutáni rajzszakkör után már nem volt ideje hazamenni lepakolni. A színpadhoz képest oldalt ültünk le, középen, az első sorban. A Tangerine Dream nálam nem volt benne a Top 10-ben, csak simán szerettem, és mint kiderült, Gigi is hasonlóképpen viszonyult a szintetizátor-varázslókhoz. Koncert után elkísértem a Kalefra a 21-es végállomásához, megállapodtunk, hogy ha majd egyszer jön a David Bowie, akkor előre egyeztetünk, nehogy elkerüljük egymást a sportcsarnoki tömegben.

Már nem emlékszem, hogy 1982 Szilveszterére egyeztettünk-e Gigivel, találkoztunk-e a Moszkva téren, az ugrik be, hogy este tébolyult trombitálók sorfala közt jövünk ki az Astoriánál a metróból. Pataky Zsolt volt velünk Vári Zsuzsával, talán Buday, Fülöpp és Szita Jani, és elképzelhető, hogy Gigi egy barátnője. Pataky, bár nem volt szokása, fényképezőgépet hozott magával, és az aluljáróban fotózta, ahogy előkóstoljuk a szatyrokban hozott borokat. Fura módon Gigivel kézen fogva mentünk, és kibuszoztunk valami kőbányai házibuliba.
A lakásban a csapatunk szert tett egy óriási palack házipálinkára, ami előző életében csavarlazítóként funkcionálhatott, einstandoltuk, és körbe adogattuk. Szilveszter lévén az amúgy visszafogott és nem komoly ivó Gigi kicsit elengedte magát, először láttam kapatosnak. Kipattantunk a parkettre. Gigi fantasztikusan táncolt, lazán, kecses mozdulatokkal, és erotikusan. Fokozottan illuminált állapotomban belém nyilallt, hogy ebbe a lányba bele lehet szeretni. Igaz, hogy a testvérem... És?
Pataky fényképezett minket. Van a birtokomban egy nagyméretű fekete-fehér fotó, amelyen sajnos Gigi háttal a kamerának ropja, és szemben az én megrészegült hülye pofám látszik. Láttam egy sci-fit, amelyben szuper technika segítségével behatolnak a kétdimenzióba, körülnéznek, mint egy szobában, és láthatóvá válnak bizonyos részletek, amelyek az eredeti fotón nem látszanak. Mindez persze felettébb lehetetlennek tűnik, mindenesetre sokszor gondoltam arra, hogy nagyon besétálnék a mi fényképünkbe, és akkor Gigivel szembe kerülve még egyszer láthatnám az arcát, ami az évtizedek múlásával egyre halványul az emlékezetemben.
A pálinka rendesen elvégezte a dolgát... A táncunk közben elszakadt a film. Mire a vágóasszisztens összeragasztotta, már hajnali fél 4-re járt az idő, a képkockán a félig lerombolt konyhában a sarokban egy széken éppen felébredek. Gigi addigra már elment.

Mint már említettem, az élet úgy hozta, hogy 1983-ban alig futottunk össze. A rádióban leadták a Tangerine Dream koncertfelvételét, felvettem kazettára. Miközben hallgattam, láttam magunkat ott oldalt, az első sorban ülni. Mosolyt fakasztó időutazás volt. Az év első felében átestem két rövid lefolyású, balul sikerült párkapcsolaton, hogy Gigi merre járt, nem tudom. Augusztus végén, amkor már sokasodnak a Summer's Almost Gone momentumok, megtudtam, hogy Gigire rátalált a szerelem egy bizonyos István személyében, akit csak futólag, látásból ismertem. Ezzel egyidejűleg egy reggel munkába menet megszólítottam Évát a Baross téren, és a balsikerek után végre egyenesbe jöttem. A friss kapcsolatok sajátja, hogy a felek nem forszírozzák annyira a tömeges házibulikat, hiszen kettesben is lehetnek, de valami mulatságon azért összefutottunk Gigivel, és bemutattuk egymásnak a párunkat.

1984 szeptember végén fiú törzsgárdánkkal a belvárosi kis Wernesgrünerben múlattuk a vasárnap éjszakát. Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mi, a pénteki, szombati nagylegények mit kerestünk ott akkor. Az ablak melletti asztalnál ülve kifelé bámultam, amikor a pultnál beszélgető Nemes Csaba hangjára figyeltem fel. - A Gigi? Ő meghalt. - Odafordulva megkérdeztem Csabától, hogy milyen Gigi? Kimondta a rendes nevét, és hozzátette, Párizsban, motorbalesetben... Még augusztus végén. Már régóta tudom, de neked nem akartam elmondani.
Az önkontrollom felmondta a szolgálatot. Az nem lehet, az nem lehet, ismételgettem Csabának, majd körbementem a kocsmában, felrúgtam az összes üres széket, és folytak a könnyeim.

A környezetemben haltak már meg emberek, öregek, és kevésbé öregek súlyos betegségben. Egészséges 17 éves lányok nem haltak meg, hogy is halhatnának meg? Az elkövetkező időkben egy haragos hang ordított a fejemben nap mint nap, választ követelve a világtól, az Univerzumtól, az Úristentől arra a kérdésre, hogy mi a kibaszott kurvaélet van?
Egy buliban Kömlődi Feri "Keselyű" barátom elmesélte, hogy mi történt Párizsban, valahonnan tudomást szerzett a részletekről. Ilyen borzalmat még nem hallottam. Nem mesélem el.
Néhány hét múlva, amikor némileg lehiggadtam, úgy éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennem. Konkrétan elpárolgott a biztonságérzetem. Addig azt mondtam magamnak, hogy élek, ahogy élek, nagy baj azért nem történhet, majd egyszer, valamikor az egyelőre még beláthatatlan távoli jövőben, öregen, beüthetnek komoly betegségek, és szembe kell néznem a halállal, de addig oké lesz. Gigi halálával azonban már mindent másképp láttam: az emberrel bármikor, bármilyen végzetes szörnyűség megtörténhet, és nincs hatalma megakadályozni.
A Tangerine Dream koncertfelvételt sokáig nem bírtam meghallgatni, aztán egyszer rászántam magam, és torokszorító élményben volt részem. A színpadról, Edgar Froese szemszögéből figyeltem a közönséget, és oldalt az első sorban megpillantottam az én esőkabátos drágámat a hatalmas táskájával.

Teltek az évek. Amikor eljött az augusztus, és beköszöntött a "majdnem elmúlt a nyár" időszak, mindig erősebben gondoltam Gigire, és közben Jim Morrison hangját hallottam. Summer's almost gone... almost gone... Where will we be... When the summer's gone.