Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak, hogy írjak Kölyök barátom 65-ik születésnapja alkalmából, amely február 21-én van, és amelyet már nem földi körülmények között ünnepel, az ő nagyszabású szervezéseit és itatási szokásait ismerve Szent Péter valószínűleg illuminált állapotban fogadja ma a Mennybe újonnan érkezőket... Szóval eszembe jutott Paolo Conte, akit mindketten nagyon kedveltünk, és arra jutottam, hogy a közös zenéink felidézése hozza elő a legfontosabb emlékeket. Paolo Contét Farki révén ismertük meg az 1980-as évek közepén, ő pedig francia barátjának, Philipnek köszönhetően szerette meg az olasz énekes-zongoristát.. Ez az akkoriban már középkorú úr idehaza szinte ismeretlen volt, Philip hozta őt nekünk kazettán és CD-n Budapestre.
Ahogy gondolkodtam, láttam magam előtt Kölyköt, amint házibuliban, kocsiban, és a ruhanagyker üzletében tartott mulatságokon fülig érő szájjal hallgatja a végtelen könnyedséggel zongorázó, rekedt hangon éneklő, hangutánzó szavakkal mókázó Contét, a hangutánzó részeket, dábdudáj... huhuhuhú... Kölyci együtt nyomja a mesterrel, és a végén boldogan felnevet. Azt hiszem, leginkább azért csípte Contét, mert olyan volt, mint ő: laza, poénkodó, hülyéskedésre mindig kész, életvidám faszi.
Paolo Conte Corriere.it
Ezt az életvidám faszit az 1970-es évek közepén láttam először a Kalefon, aztán néhányszor a Toldy bejáratánál, ahol az egyik osztálytársnőmet, Anikót várta a tanítás végén. A Moszkva téren eleinte nem szimpatizáltam vele, kicsit irritált (ahogy sokan másokat is) az állandóan szereplő, harsány, hangoskodó figurája. Megosztó személyiség volt, de aki közelebbről is megismerte, az jó eséllyel megszerette. A könyvben már megírtam, hogy egyes moszkvás társaságok idővel összekeveredtek, és együtt buliztak tovább, kábé 1978-tól így alakult az én csapatom és Kölyök körének sorsa is.
Nem tudom már, milyen előzményeket követően, de 1979. őszén egy este a Török utcai borozóban találtuk magunkat kettesben. Fehérborok és szódavizek társaságában a 19 és 20 éves pali az élet nagy dolgairól, politikáról, fociról, és persze elsősorban nőkről dumált. A nárcisztikus jegyeket is felvonultató mókamester "álcája" mögött megpillantottam egy másik Kölyköt, egy érzelmes, érzékeny, empatikus embert. Aznap este lettünk jó barátok. A következő évtizedekben, poharazás közben sokszor került szóba futólag az az este: - József úr, akkor, ott, a Török utcai borozóban... - Kölyök úr, én már rég nem emlékszem, miről beszéltünk, de jó volt... - Miről? Hát nőkről... és tényleg jó volt.
A szakács megkóstolja a főztjét
Kölyök akkoriban a Vígszínházban dolgozott segédszínészként vagy színész 3-ként, nem tudom... Ezt a kettőt mindig keverem, később pedig átszerződött a frissen alakult Rockszínházhoz ügyelőnek. Egyik szombat este a Moszkva téren, amikor nem jött bulicím, Kölyök felajánlotta, hogy páran felmehetünk hozzájuk. Az édesanyjával lakott a Csengery utcában, és mivel a mama hétvégére vidékre ment, üresen állt a kéró. Innentől kezdve gyakorivá váltak a vészhelyzeti Kölyök-bulik, mert az anyukája sokszor utazott el. A lakásban egy régi, meglehetősen kiszolgált, egybeépített rádió-lemezjátszó szolgáltatta a zenét, elsősorban Kölyök kedvenc lemezét, a Loksit hallgattuk, de régebbi LGT-k, és Cseh Tamás is felkerültek a korongra. A lemezjátszó hangja időnként recsegett, vagy elment, megütögettük, ahogy kell, de semmi, Kölyök szólt, hogy ezt nem úgy kell, ennek a műszernek lelke van, rávágott egy marha nagyot, mire máris megjavult.
Kölyök a humor terén folyamatos üzemmódban működött. Ha történetesen szarul volt, akkor is tréfálkozott, ha meg tombolt benne a jókedv, akkor a hangulatával pillanatok alatt megfertőzte az egész csapatot. A viccmesteri skálán a közönséges-vaskos poénkodástól az ugratáson át a finom iróniáig mozgott. Amikor tiszteletét tette egy-egy mulatós eseményen, a mély és erős hangja előbb érkezett meg, mint a 190 centis, indiánszerű testi valója. Az ajtóban megállva látványos entrée-t adott elő. Évődött, cukkolta a jelenlévőket, a túlzásait megbocsáthatóvá tette a kölykös sármja. Két dolgot szeretett a legjobban. Nevetni, hosszan, és másokat megnevettetni. Ha röhögés közben végre levegőhöz jutottál, gyorsan beszúrt egy-két poént, hogy tovább fuldokolj. Egon barátom mellett ő volt a legjobb szakács, akivel valaha találkoztam, a specialitását, a burgundi húst közkívánatra évekig főzte a nagyobb bulikban, és sokszor meghívta a barátait a lakására is kajálni. Bevásárolt, megfőzött, tálalt. Meggyőződésem, hogy a megvendégelős attitűdöt otthonról hozta magával. Nehéz anyagi körülmények között nőtt fel, de a lelkébe vésődött a nélkülöző, ám jóravaló emberek hozzáállása az élethez: ha nekem van, akkor neked is van.
Múnchen, Dorka konyhájában 2.
Kölyök 1987. nyarán a nálunk tartott kerti buliban is elkészítette bográcsban a burgundi húst. A recept úgy kezdődött, hogy végy 4 kg marhafelsált, és a levéhez 4 liter vörösbort. Annyira megfűszerezte, hogy a bogrács fölé hajolva nem kaptam levegőt, és patakzottak a könnyeim. A kutyánk, Lurmi is kapott belőle kóstolót, és miután behabzsolta, szélsebesen a kert végébe száguldott a gyógyfüveit megrágcsálni, megelőzendő a hascsikarást.
Kölyök akkortájt már a butikvilágban dolgozott vállalkozóként, ruhákat varratott, és azokat eladta a boltoknak. Anyagilag nagyságrendekkel jobban állt, mint a csapatunk többi tagja, ezért magától értetődőnek érezte, hogy háromszor annyi piát hozzon a bulimba az amúgy elvárhatónál. Éjfél körül hazament, valami dolga volt a másnap reggeli órákban, és emiatt alvásra adta a fejét.
Délelőtt hatan-heten ébredtünk meg a házban, és lebírhatatlan vágyat éreztünk némi gyógyitalok elfogyasztásához, csak hát minden elfogyott. Tanakodtunk, hogy valakinek le kéne mennie a Rózsadombról a városba vásárolni, ám pénzünk is alig van... És ekkor kivágódott az ajtó, és megjelent Kölyök egy hatalmas kartondobozzal a kezében. A dobozból két üveg bor, Martini, pezsgő, néhány sör és két darab zsúrkenyér került elő. Nagy ováció közepette ölelgettük a mi megmentőnket, aki a szokásos hamiskás mosolyával az arcán közölte, hogy a Berlin étterem italboltjának jár a hála, mert vasárnap is nyitva van. Úgy gondolom, hogy Kölyök akciója arról a bizonyos hozzáállásról szólt... Ha nekem van, akkor nektek is van.
Nancy, Farki konyhájában
1988. december 2-án reggel beültünk Kölyök hatalmas, Fiat Mirafiori típusú autójába, és háromhetes nyugati túrára mentünk, konkrétabban fogalmazva meglátogattuk egy-egy idegenbe szakadt kalefos hazánkfiát és hazánklányát. Farki egy évvel korábban disszidált Franciaországba, Nancyban élt, nála töltöttünk 10 napot, az oda-vissza úton pedig megálltunk 2-3 napra Münchenben az egykori móriczos Dorkánál, ő 1981-ben hagyta el Magyarországot. Az indulásunk felettébb hasonlatos volt az 1986. februári, Prágába indulásunkhoz, vagyis baromi hidegben és hóesésben startoltunk el. Bécsben beugrottunk Kölyök egy régi ismerőséhez, és reménykedtünk, hogy enyhül az idő... Aztán amikor estefelé már 20 centis hó borította a várost, kigördültünk az autópályára, és folytattuk utunkat Salzburg felé.
Vannak az életben csodálatos hangulatok, amelyeket soha nem felejtünk el. Behavazott mesebeli tájon át száguldottunk tova, hegyre föl és hegyről le, autókat nem nagyon láttunk, az Advent alkalmából feldíszített és kivilágított útmenti benzinkutak és kávézók cukorpalotákként ragyogtak az éjszakai hóesésben. Kazettán Paolo Contét és Zoránt hallgattunk, ami csak fokozta a szürreális élményt: Conte mediterrán hajókázásról és citromfagyiról, Zorán Szép Júliáról és Hé '67-ről énekelt, miközben Holle anyó serényen rázta a kövér dunyháját.
Gyönyörű hófehér reggelen gurultunk be Münchenbe. Annyira fáradtak voltunk, hogy már aludni sem tudtunk, így Dorka fantasztikus vendéglátását élvezve egész nap a konyhában ettünk és ittunk. A következő két napon Dorka vezetésével adventi vásárokat látogattunk meg, múzeumba mentünk, városnézés címén kocsmanézés volt a program, és literes korsó sörökkel készültünk elő a franciaországi vörösborozáshoz.
Könnyek között ölelgettük Farkit Nancyban egy Supermarché előtt, ahová telefonon a találkozót megbeszéltük. A barátunk egy magyar építési vállalkozónál dolgozott útépítőként, így hát reggelente elment a melóba. Napközben Kölyökkel felfedeztük a várost, és délután már Farkival együtt vásároltunk be. Megtudtuk tőle, hogy vörösbort 20 frank körüli árban érdemes venni, az olcsóbbak klosár-italok, a drágábbak, a 30, 50, 100 és 200 frankos borok pedig nem jobbak a 20 frankosnál, és olyanokat csak a sznobok és a hülyék isznak. Esténként vendégségekbe jártunk, Philiphez és más helyi barátokhoz, Kölyök talált pacalt egy boltban, és a franciák homlokráncolása közepette elkészítette az egyik buliban, és a nancy-időtöltés közben két napra elszaladtunk Párizsba. Mivel állandóan vörösbort kellett inni, öt nap után Kölyökkel megcsömörlöttünk. A következő vendégségben aztán fogtuk magunkat, és hogy fogyaszthatóvá tegyük a bordóit, Coca-Colát öntöttünk hozzá. A franciák őszinte döbbenettel néztek ránk és egymásra, a szemekben az irtózatot véltük felfedezni: no lám, ezek a kelet-európai vadmagyarok nemcsak marhagyomrot esznek, hanem más csúfságokra is képesek.
Kölyök biznisze az 1990-es években a csúcsra járt. A nagyker üzletében a butikosok mellett civil vevők is vásárolhattak, ő pedig egyre nagyobb helyiséget bérelt, és egyre több alkalmazottat foglalkoztatott. Végül kikötött a Szemere utcában, ott dübörgött évekig a "Gringo" nevű boltja, és vagy 15 leánykollégája serénykedett a tengernyi ruhanemű eladásában. Az 'új élete" nagyon lekötötte, ritkábban jött a régi körébe, én mentem időnként az ő új társaságába, mert invitált. Vállalkozókkal, üzletfelekkel, ruhaboltosokkal járt össze. A sármja, a humora, naná, ott is működött, imádták. Nagy lábon élt, szórta a pénzt, attraktív butikos csajokkal nyomult, olykor kettővel, hárommal egy időben. Amikor be-benézett a régi csapatunkhoz, és eldumáltunk, örömmel állapítottam meg magamban, hogy legbelül nem változott semmit. Az üzleti ügyeibe nem nagyon avatott be. Csak sejteni lehetett, hogy a kacagó külcsín mögött azért akadnak gondjai bőven... Azt elmondta, ha emberileg csalódott valakiben, és az nagyon megviselte.
Rendszeresen emlegette az ő romantikus álmát: egyszer majd körbe kéne ülni egy kerti asztalt, legyen ott mindenki, akit szeretünk... ő megterít, virágok a vázában, ahogy kell... Többször is szóba hozta Illés Andreát, aki a hetvenes évek végén a szerelme volt, talán egy évig jártak. Kértem, hogy meséljen a lányról, mert nem sokat tudok a kapcsolatukról. Soha nem mondott semmit, csak a jól ismert hamiskás mosolya jelent meg az arcán. Azért én tudtam, hogy mi jár a fejében. Andrea jelképezte számára a kora fiatalságát, az önfeledtséget és a tisztaságot. És akkor eszembe jutott egy híres szánkóra feketével felvésett felirat... Rózsabimbó.
Az üzleti baráti körében a nagy népszerűségét persze elsősorban a sikeres bizniszmannek köszönhette, és a körülrajongása addig tartott, amíg jól ment a szekér, ami aztán az évszázad vége felé lejtmenetbe kapcsolt, majd megrekedt, és darabjaira hullott. Akkor az üzleti barátok szépen eltünedeztek. Egy megfáradt, megtört Kölyök tért vissza hozzánk, akinek újra kellett építenie az életét.
1983-ban egy őszi délután felhívott kalefos barátném, K. Kriszta, és azt kérdezte, hogy holnap este nincs-e valami jó program. Az én programom az, hogy megnézem a kaposvári "Marat/Sade" vendégelőadást a Vígben, válaszoltam neki. Mehetek veled? Hát hogyne. Még aznap elmentem jegyeket venni, és a színház előtt Kölyökbe botlottam. Ne vegyél jegyeket, mert leadom a neveteket a pénztárban, mondta. A darab szünetében a büfében bemutattam egymásnak Kölyköt és Krisztát. Kölyök viccelődve udvarolt, Kriszta pedig megbabonázva nézte őt. Két nap múlva már jártak, három év múlva megesküdtek, és egy este hazatérve apám tréfásan szövegezett cetlije várt az íróasztalomon: telefonod volt, Kölyöknek kölyke született. József úr, eggyel jövök neked, mondogatta az én barátom fülig érő szájjal arra utalva, hogy én hoztam össze őket. A finoman szólva zűrös házasságuk 5 év múlva válásba torkollott, és Kölyök már nem akart többé eggyel jönni nekem.
2003. december közepe táján felhívott Kölyök, hogy nincs-e valami előkarácsonyi buli. Hogyne lenne, válaszoltam neki, és 23-án levittem a Libellába az ünnepi koktélpartira. A pultnál összetalálkozott Gabival, akit már korábbról ismert a kalefos társaságból. Rövid időn belül összeköltöztek, és Kölyök vele töltötte élete hátralévő 20 évét. József úr, még eggyel jövök neked, mondta egyszer a kocsmaasztalnál. Szerintem csak ezzel az eggyel jössz, ha már, közöltem vele, az előző ügy az ismert fejlemények miatt már nem játszik. Igen, igazad lehet, mondta nevetve, az már tényleg nem játszik.
Egy magára talált, vidám Kölyök ült velem szemben.
És akkor eszembe jutott valami. Az Aranypolgár megtalálta az elveszett szánkóját.
