Délelőtt Gigi fürdőruhát vett fel, és kifeküdt a kertbe napozni. Mulattam magamban, ahogy a palik, magamat is beleértve, közömbösséget színlelve szemrevételezték karcsú alakját. Gigi abban a korban járt, amikor a gyereklányból pillanatokon belül nagylány lesz, és hétköznapi meztelenségében látva őt a szemlélődő képzeletében, az enyémben, már körvonalazódott, hogy milyen is lesz majd a felnőtt, a kész nő. A fiúkkal a közelében ültünk le, filmekről, zenéről dumáltunk, láthatóan élvezték, hogy egy eddig ismeretlen, idősebb fószerrel vitathatják meg nézeteiket, és én is szimpatizáltam az ifjonc társasággal. Hármuk nevét jegyeztem meg, Paulo, Beethoven, Magyari Feri, a következő hónapokban velük és a két lánnyal többször összefutottunk szombat este a Kalefon, és mentünk együtt buliba.
A nap hétágra sütött, Gigi hason fekve, majd a hátára fordulva hallgatta a másnaposok eszmecseréit, néha közbeszólt, és egyszer-egyszer felnevetett valami vicces hülyeségen. Valahogy a gombfocira terelődött a szó, megjegyeztem, hogy ez a világ legjobb játéka, mire Gigi felkapta a fejét, és mosolyogva, izgatottan közölte, hogy egyszer nagyon szívesen játszana ilyet. Semmi akadálya, mondtam neki, valamikor feljövök hozzád, hozom a csapatokat, a kapukat és a labdát, és mehet a meccs. Megbeszéltük, hogy a jövő szerda délután jó is lesz mind a kettőnknek, telefonszámot cseréltünk, ha valamelyikünknek közbejönne valami.
Az afterbuliból délután jöttem el egyedül, és a 21-es busz megállója felé tartva azon tűnődtem, hogy az öt fiú mindegyike szerelmes lehet Gigibe. Nem udvaroltak, nem adtak le egyértelmű jeleket... Csak benne volt a levegőben és a tekintetekben. A délutáni nap a forró üzemmódból már visszakapcsolt langyos fokozatba, és hirtelen hűvös fuvallat suhant át az Istenhegyi út sarkán. A fák vékony ágai ijedten lengedeztek, összerezzentek a levelek... Mindez kábé 15 másodpercig tartott, majd újra beállt a csend, és újra kellemesen simogatott a nap. Visszatartott lélegzettel álltam, úgy, mint gyerekkorom óta mindig, amikor nyár vége felé felütötte a fejét ez az időjárási jelenség, vagy hogy nevezzem. Nagyon szerettem. A nyár bejelzi, hogy nemsokára elmegy, de nyugi, nem kapkodja el. Ahogy közeledett a szeptember, úgy sokasodtak ezek a jelzések, mindennapossá váltak, és másodpercek helyett 2-3 percig is eltartottak. 1981-ben vette kezdetét a Doors-korszakom, sorra vettem meg a nagylemezeiket a maszek boltokban, és a Waiting for the Sun LP negyedik számát hallgatva nevet adtam az időjárási jelenségnek. Summer's Almost Gone. A dal, hangulatában csodásan hozta azt a kicsit borzongató érzést, ami átjárt engem a jelenség idején, a szomorkás izgatottságot, ami aztán örömbe fordul át.
Gigi nagyon élvezte a gombfocit. Az NSZK és Skócia válogatottját vittem fel, lepakoltuk az ebédlőasztalt, és azon játszottunk. Egy-egy lövés előtt, amikor két ujját ráhelyezte a játékosára, a koncentráció hevében félig kiöltötte a nyelvét, ha gólt lőtt, kislányosan ujjongott. Imádtam. Szórakoztató és szellemes beszélgetőtárs volt. Sajnos konkrét poénjaira már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy szinte bármilyen témában megtalálta az irónia lehetőségét. Megtudtam, hogy rajzol és fest, a gimnázium után a Képzőre szeretne menni. Elmesélte, hogy Franciaországban élnek rokonaik, akik időnként meglátogatják őket, ennél egy jobb eset van, amikor ő utazik a családjával hozzájuk Párizsba. Na és a hülye franciák... Sajátjuknak tekintik Luis Bunuelt, és a nevét Bünüelnek ejtik. Csücsörítve, franciásra karikírozva mondta ki a Bünüelt, nagyon röhögtem. Később házibulikon, egy-két pohár után mondogattuk egymásnak, Bünüel, Bünüel, és nevettünk. A Psziché című filmről dumáltunk, megjegyezte, hogy Bódy Gábor a keresztapja, és a film néhány jelenetét itt forgatták a házukban. A következő meccsünk időpontját nem fixáltuk le, ha jól emlékszem, még egyszer játszottunk, a csapatokat nála hagytam, amik aztán végleg az íróasztala fiókjában maradtak.
Gigivel barátok lettünk. A kapcsolat soha nem csapott át szerelembe, van ilyen, kicsit úgy éreztem, mintha a húgom lenne, ő talán meg úgy, hogy a bátyja vagyok. A "testvéri" viszonyunkban persze meg-megjelent a nő és a férfi között gyakran létrejövő vibráció, gesztusokban, a szemekben, és az érintésekben. Gigi megjelenésében, habitusában szolid volt, egy finomlélek tinilány, akiről az jut a férfi eszébe, hogy óvni kell. Az igazi húgomnál két hónappal fiatalabb volt, január 29-én, az igazi húgom neve napján született.
A Kalefon általában a nővérével, Julival, és unokanővérével, Rékával jelent meg, és még nem tudom kikkel, Paulo és Beethoven is gyakran velük tartott. Úgy egy év múlva Beethoven belépett a Kartográfiai Vállalathoz, ahol én dolgoztam, együtt nyomtuk figuránsként, aztán elég hamar lelécelt. Később az Egyesült Államokba disszidált, majd az a hír jött róla, hogy a New York-i metróban egy szerelvény elé vetette magát.
A Moszkva téren, ahogy már régebben is írtam, jellemzően egyes társaságok jóban lettek, és együtt nyomatták tovább, így történt Gigi, és az én baráti körömmel is. Gigivel nem találkoztam minden szombaton, sőt, a következő évben egyre ritkábban, ezt eléggé fájlaltam. Szorgalmaznom kellett volna a találkozásokat, hiszen szerettem vele lenni. Ha az ember sejtené a könyörtelen jövőt, akkor bizonyára sok mindent másképp csinálna, de az ember nem sejti a könyörtelen jövőt. Vagy ez így van jól?
Híres bulihelynek számított Sáthy Vikiék zuglói kertes háza, ahová 1982 őszén nagy létszámban tettük tiszteletünket. A hideg idő ellenére Gigivel egy kerti asztalnál boroztunk. Legfrissebb olvasmányáról, a Moby Dickről mesélt. Elvarázsolta a tengerészélet plasztikus leírása, és a kapitány megszállottsága. Kicsit meglepődtem az ilyen irányú érdeklődésén, de hát miért is? Egy képzőművész lányból is kiváló bálnavadász válhat.
Miután éjfél körül elpilledtem, a forgatagot hátrahagyva nyugovóra tértem a kopott, félhomályos padlásszobában. Reggel arra ébredtem, hogy Gigi mellettem alszik. Átültem egy székre, és onnan néztem őt. Kinyújtózva, az oldalán feküdt, a takaró alól kilátszódtak a fekete kord harisnyanadrágos lábai. Egyik tenyerét az arca alatt tartotta... Álmában még szebb volt, mint ahogy eddig láttam. Ezt a képet örökre eltettem magamnak.
Egy októberi hétköznap kora este fogtam magam, és elmentem egyedül a Tangerine Dream Budapest sportcsarnoki koncertjére. Megvettem a jegyet, és a bejárat előtt egyszer csak Gigi állt előttem. Hát te? És te? Kapucnis esőkabát volt rajta, és a vállán hatalmas, tömött táska. A délutáni rajzszakkör után már nem volt ideje hazamenni lepakolni. A színpadhoz képest oldalt ültünk le, középen, az első sorban. A Tangerine Dream nálam nem volt benne a Top 10-ben, csak simán szerettem, és mint kiderült, Gigi is hasonlóképpen viszonyult a szintetizátor-varázslókhoz. Koncert után elkísértem a Kalefra a 21-es végállomásához, megállapodtunk, hogy ha majd egyszer jön a David Bowie, akkor előre egyeztetünk, nehogy elkerüljük egymást a sportcsarnoki tömegben.
Már nem emlékszem, hogy 1982 Szilveszterére egyeztettünk-e Gigivel, találkoztunk-e a Moszkva téren, az ugrik be, hogy este tébolyult trombitálók sorfala közt jövünk ki az Astoriánál a metróból. Pataky Zsolt volt velünk Vári Zsuzsával, talán Buday, Fülöpp és Szita Jani, és elképzelhető, hogy Gigi egy barátnője. Pataky, bár nem volt szokása, fényképezőgépet hozott magával, és az aluljáróban fotózta, ahogy előkóstoljuk a szatyrokban hozott borokat. Fura módon Gigivel kézen fogva mentünk, és kibuszoztunk valami kőbányai házibuliba.
A lakásban a csapatunk szert tett egy óriási palack házipálinkára, ami előző életében csavarlazítóként funkcionálhatott, einstandoltuk, és körbe adogattuk. Szilveszter lévén az amúgy visszafogott és nem komoly ivó Gigi kicsit elengedte magát, először láttam kapatosnak. Kipattantunk a parkettre. Gigi fantasztikusan táncolt, lazán, kecses mozdulatokkal, és erotikusan. Fokozottan illuminált állapotomban belém nyilallt, hogy ebbe a lányba bele lehet szeretni. Igaz, hogy a testvérem... És?
Pataky fényképezett minket. Van a birtokomban egy nagyméretű fekete-fehér fotó, amelyen sajnos Gigi háttal a kamerának ropja, és szemben az én megrészegült hülye pofám látszik. Láttam egy sci-fit, amelyben szuper technika segítségével behatolnak a kétdimenzióba, körülnéznek, mint egy szobában, és láthatóvá válnak bizonyos részletek, amelyek az eredeti fotón nem látszanak. Mindez persze felettébb lehetetlennek tűnik, mindenesetre sokszor gondoltam arra, hogy nagyon besétálnék a mi fényképünkbe, és akkor Gigivel szembe kerülve még egyszer láthatnám az arcát, ami az évtizedek múlásával egyre halványul az emlékezetemben.
A pálinka rendesen elvégezte a dolgát... A táncunk közben elszakadt a film. Mire a vágóasszisztens összeragasztotta, már hajnali fél 4-re járt az idő, a képkockán a félig lerombolt konyhában a sarokban egy széken éppen felébredek. Gigi addigra már elment.
Mint már említettem, az élet úgy hozta, hogy 1983-ban alig futottunk össze. A rádióban leadták a Tangerine Dream koncertfelvételét, felvettem kazettára. Miközben hallgattam, láttam magunkat ott oldalt, az első sorban ülni. Mosolyt fakasztó időutazás volt. Az év első felében átestem két rövid lefolyású, balul sikerült párkapcsolaton, hogy Gigi merre járt, nem tudom. Augusztus végén, amkor már sokasodnak a Summer's Almost Gone momentumok, megtudtam, hogy Gigire rátalált a szerelem egy bizonyos István személyében, akit csak futólag, látásból ismertem. Ezzel egyidejűleg egy reggel munkába menet megszólítottam Évát a Baross téren, és a balsikerek után végre egyenesbe jöttem. A friss kapcsolatok sajátja, hogy a felek nem forszírozzák annyira a tömeges házibulikat, hiszen kettesben is lehetnek, de valami mulatságon azért összefutottunk Gigivel, és bemutattuk egymásnak a párunkat.
1984 szeptember végén fiú törzsgárdánkkal a belvárosi kis Wernesgrünerben múlattuk a vasárnap éjszakát. Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mi, a pénteki, szombati nagylegények mit kerestünk ott akkor. Az ablak melletti asztalnál ülve kifelé bámultam, amikor a pultnál beszélgető Nemes Csaba hangjára figyeltem fel. - A Gigi? Ő meghalt. - Odafordulva megkérdeztem Csabától, hogy milyen Gigi? Kimondta a rendes nevét, és hozzátette, Párizsban, motorbalesetben... Még augusztus végén. Már régóta tudom, de neked nem akartam elmondani.
Az önkontrollom felmondta a szolgálatot. Az nem lehet, az nem lehet, ismételgettem Csabának, majd körbementem a kocsmában, felrúgtam az összes üres széket, és folytak a könnyeim.
A környezetemben haltak már meg emberek, öregek, és kevésbé öregek súlyos betegségben. Egészséges 17 éves lányok nem haltak meg, hogy is halhatnának meg? Az elkövetkező időkben egy haragos hang ordított a fejemben nap mint nap, választ követelve a világtól, az Univerzumtól, az Úristentől arra a kérdésre, hogy mi a kibaszott kurvaélet van?
Egy buliban Kömlődi Feri "Keselyű" barátom elmesélte, hogy mi történt Párizsban, valahonnan tudomást szerzett a részletekről. Ilyen borzalmat még nem hallottam. Nem mesélem el.
Néhány hét múlva, amikor némileg lehiggadtam, úgy éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennem. Konkrétan elpárolgott a biztonságérzetem. Addig azt mondtam magamnak, hogy élek, ahogy élek, nagy baj azért nem történhet, majd egyszer, valamikor az egyelőre még beláthatatlan távoli jövőben, öregen, beüthetnek komoly betegségek, és szembe kell néznem a halállal, de addig oké lesz. Gigi halálával azonban már mindent másképp láttam: az emberrel bármikor, bármilyen végzetes szörnyűség megtörténhet, és nincs hatalma megakadályozni.
A Tangerine Dream koncertfelvételt sokáig nem bírtam meghallgatni, aztán egyszer rászántam magam, és torokszorító élményben volt részem. A színpadról, Edgar Froese szemszögéből figyeltem a közönséget, és oldalt az első sorban megpillantottam az én esőkabátos drágámat a hatalmas táskájával.
Teltek az évek. Amikor eljött az augusztus, és beköszöntött a "majdnem elmúlt a nyár" időszak, mindig erősebben gondoltam Gigire, és közben Jim Morrison hangját hallottam. Summer's almost gone... almost gone... Where will we be... When the summer's gone.
