HATKOR A MOSZKVÁN - MALÉNA A RÓZSADOMBON

 

kép: CSFD.sk

Úgy emlékszem, 1975-ben került a látókörünkbe a bombázó. Azt már nem tudom, hogy én figyeltem fel rá először, vagy a szomszédunkban lakó barátom, Petya, esetleg az utcán együtt közlekedve pillantottuk meg a harmincas nőt, ami biztos, hogy onnantól kezdve a 15 éves kamaszok nekihevült lelkesedésétől fűtve minden felbukkanását alaposan kielemeztük. A Pusztaszeri út túlsó oldalán lakott egy társasházban, velünk sréhen szemben, egészen pontosan három telekkel lejjebb, a Felső Zöldmáli út sarka közelében. Körülbelül heti rendszerességgel sikerült őt megcsodálnunk, reggel, vagy napközben. Negyed 8-kor indultam a Toldyba, és a kertkapunkból egyszer-egyszer észrevettem őt, a házuk előtt két vagy három kisgyermekkel ácsorgott, a szerencsés Petya, aki nálam pár perccel később startolt el otthonról, és a Szépvölgyi úti gyengeáramú szakközépbe tartva elhaladt a nő háza előtt, egészen közelről szemügyre vehette. Előfordult, hogy egy férfi is ott álldogált velük, nyilvánvalóan a férj és a gyerkőcök apja, konfekció-öltönyös, rövid hajú, "tizenkettő egy tucat" típusú figura, elköszönt szeretteitől, beült a kék Zsigulijába, és elment, nyilvánvalóan dolgozni. Feltételeztük, hogy ezt követően a csaj gyalogszerrel elvitte a bölcsődébe és az óvodába az apróságokat. Egy hétvégi délután Petyával arra lettünk figyelmesek az utcán, hogy a nő egy egész gyereksereggel sétál, és találgattuk, hogy vajon hány lurkó az övé? Aztán Petya lezárta a kérdést: száz gyereke van, és kész. Ezzel nevet is adtunk neki, "Százgyerek", és így emlegettük.

Százgyereket a suliból hazafelé menet is láthattam a Pusztaszeri úton. Sietős léptekkel ment, vagyis inkább vonult, ahogy a budai dombvidék királynőjéhez illik, és mindig egyedül. Vállig érő, hullámos, barna haja lobogott a szélben, a nappali időszakban szokatlannak számító, erős sminket tett fel, és feltűnően, kicsit kihívóan öltözködött. Mini kiskosztüm, vagy feszes farmer dekoltált blúzzal és bőrdzsekivel, és minden esetben tűsarkú cipőt hordott. Télen karcsúsított bundát viselt, és hajadonfőtt járt, a hópelyhek csillogó fehér koronát formáztak a hajában. Nem rendelkezett rendkívüli idomokkal, csak úgy egyszerűen minden porcikája tökéletes volt. Akkoriban ilyen nők nem szaladgáltak tömegével az utcán, én csak anyám nyugati divatlapjait lapozgatva láttam hozzá hasonlókat. Kifestve lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de vajon milyen lehet festék nélkül, kérdeztük egymást Petyával, mert hogy a maga természetességében soha nem jelent meg. Abban megállapodtunk, hogy nyilván gyesen van a száz gyerekkel, anyuka és háziasszony, és úgy képzeltük, félig komolyan, hogy nem úgy háziasszony, mint a mackóban és papucsban levest kevergető, a lakást felporszívózó sorstársai, hanem otthon is megadja a módját, vagyis puccban-parádéban mosogat, mert az igazi nő, amikor senki sem látja, akkor is nő. 

Ha szembe jött velem a Pusztaszeri úton, nem tudtam nem leplezetlenül megbámulni. Sohasem nézett rám, és a többi csodálójára sem vetett egy pillantást sem. Az ABC előtt csoportosuló melósok fütyültek utána, egy-egy elsuhanó teherautóból a dolgozók kiordítottak neki, és ő csak ment egykedvűen. Előfordult, hogy leszálltam a 91-es buszról, vagy kijöttem a közértből, és megpillantottam őt hazafelé mentében. Pár méterrel mögötte lépkedni jobb volt, mint szembe találkozni, mert így addig legeltethettem rajta a szemem, ameddig haza nem értem, és a kertajtóból még figyeltem, ahogy ő is belép a kapujukon. A legjobb volt a 91-esen összefutni vele, mert ez esetben a Vígszínháztól a Cimbalom utcáig 15 percen át tudtam szemrevételezni. Azon mulattam, hogy férfi utastársaimat is egytől-egyig elszédítette, meresztették a szemüket, és meggyőződésem szerint a buszsofőr is egyfolytában őt hesszelte a visszapillantó tükörből. Még jó, hogy nem szaladtunk fel a járdára. Petya 29-es busszal közlekedett, ő a Kolosy tértől utazott együtt Százgyerekkel. Töviről-hegyire beszámoltunk egymásnak arról, hogy Százgyerek hol ült, vagy állt a buszunkon, mit csinált, milyen szerkóban volt, és a végén Petya fülig érő szájjal rendre megjegyezte, hogy félelmetes... Egyszerűen félelmetes. Röhögtünk, és a barátom szavajárását idővel átvettem, mert szépség és esztétikum tekintetében a kifejezése mindent elmondott. Egyszer-egyszer szót ejtettünk a férjéről is, arról a jelentéktelen szürke kis madárról. Gúnyolódtunk rajta, bosszúból, hogy ilyen jó nője van, és feltettük a kérdést, hogy ezek hogy jöhettek össze? Vagy másképpen fogalmazva, hogyan kapta ki ez a szerencsétlen ezt a bombanőt?  

Százgyerek szexuális vonzereje minden férfiembert elkábított, Petya és én mégsem fantáziáltunk a vele való testi kapcsolatról, és szerelmesek sem voltunk belé. Jó, mindez cseppet sem számított meglepőnek, hiszen nem hús-vér nőként tartottuk számon: égi jelenség volt, aki olykor-olykor lejött közénk megmutatni magát, és mi a külön bejáratú filmünkben epizódról-epizódra követhettük nyomon földi mozgását. Mint a legtöbb tizenéves fiú, mi is a nagyjából velünk egykorú diáklányok felé kacsintgattunk, mindkettőnknek akadtak laza kalandjaik, komolyabb kapcsolatok nem, és közben ment a Pusztaszeri úti filmvásznon a Százgyerek-sorozat. 

Az ABC-ben vásároltam, és egyszer csak belépett Százgyerek. Vibrált a levegő, és megállt az élet az üzletben. A felvágottas pultban álló idősebb pali fennhangon üdvözölte a nőt, a pénztároshölgy vidáman odakiabált neki valamit, a vásárlók, férfiak és nők abbahagyták az áruféleségek gusztálását, és alaposan megmustrálták. Akkor láttam Százgyereket először mosolyogni. Miközben a sorok között járkált és válogatott, az alkalmazottak messziről szemmel tartva mézes-mázos hangon beszéltek hozzá, kérdezgették, és ő válaszolt. Hogy miről folyt a szó, arra nem emlékszem, valószínűleg semmiségekről, meg talán arról, hogy nagyon friss a gépsonka, most vegyen belőle. Azon tűnődtem, hogy sok ember működik hasonlóképpen, mint a mi közértünk dolgozói: fogalmuk sincs arról, hogy az életükbe betoppanó tünemény ki fia-borja, jó fej-e vagy rossz, mit gondol a világról, de a varázsereje alapból megbabonázza őket, a nem hétköznapi, fenséggel viselt szépség mintha valami társadalmi rangként funkcionálna, tiszteletet és megbecsülést vált ki, hovatovább alázatosságot is, és hát igen, hanyatt is lehet esni tőle. 

A 2000-es évek elején megnéztem a moziban a Malénát, Giuseppe Tornatore nagyszerű filmjét, és a címszereplő nőről azonnal eszembe jutott Százgyerek. Monica Belucci ledöbbent férfiarcok és rajongó tekintetek kíséretében magányosan vonul szúk szoknyában és kopogós magassarkúban a szicíliai kisváros utcáin, terein át, nem néz senkire, csak megy és megy... És akkor felötlött bennem, hogy én ezt már láttam sok évvel ezelőtt a mi Rózsadombon játszódó házimozinkban. A két nő persze különbözik ebben-abban. Arcra más-más karakterek, Maléna mindig szomorú, Százgyerek mindig közömbös, Maléna dohányzik, Százgyerek nem. Maléna a téren megpihenve cigarettát vesz elő, és vagy tíz férfi öngyújtója villan fel egyszerre az orra előtt, Százgyerek imádóinak sajna nem adatott meg az a kegy, hogy tüzet adhassanak neki. 

A hetvenes évek végén történt. Egy hétköznap délután mentem felfelé a Pusztaszeri úton, és a Józsefhegyi út sarkán észrevettem a Digó Alfa Romeóját. Digó magyar volt, és bizonyos értelemben azok közé az emberek közé tartozott, mint Százgyerek is. A lakókörnyezetedben él, személyesen nem ismered, csak rendszeresen látod itt és ott, számon tartod, és a barátoddal, aki szintén látja, és számon tartja, egyszer csak nevet adtok neki... Így aztán Petyával elneveztük Digónak. Adta magát a név: a pali a hetvenes évek olaszos férfidivatja szerint öltözködött, világoskék, trapéz farmernadrág, piros, hegyes orrú cipő, hasközépig kigombolt színes ing, mindehhez jött még a Magyarországon ritkaságszámba menő olasz verda. A séróját nem tudta digósra venni, mert a sors olyan sűrű göndör tincsekkel áldotta meg, amit nem is visz a fésű. 

Már egész közel értem az autóhoz, amikor kinyílt a vezető melletti ülés ajtaja, és kiszállt Százgyerek. Ruganyos léptekkel indult lefelé az úton, közben Digó gázt adott, befordult a Józsefhegyi útra, és elviharzott. Megálltam, néztem a nő után, és rögzítettem a tényállást. Százgyerek Digó szeretője, és azért álltak meg a nő lakásától 200 méterre, hogy le ne bukjanak.

Alig vártam, hogy este megoszthassam Petyával az elképesztő fejleményeket. Nagy szemeket meresztett, ingatta a fejét, és az előadásom végén vigyorogva szólt: - nahát, a hülye digója. Azért ízlése, az van. - Petya és én nem nagyon szimpatizáltunk a nagy számban divatozó ficsúrokkal, így Digóval sem, de Százgyerekhez fűződő szeretői státusza elismerésünket váltotta ki, és attól a naptól fogva más szemmel néztünk rá. 

Teltek az évek. 1983-ban Petyáék elköltöztek a Rózsadombról, megszakadt a kapcsolatom a barátommal, és egyedül néztem tovább a mi filmünket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy huszonévesen már jelentősen csökkent a Százgyerek iránti érdeklődésem, komolyabban foglalkoztam, illetve jártam hús-vér lányokkal, meg egyáltalán, a kamaszkori ámulat és bámulat egyre inkább a múlté lett. 1988-ban a mi családunk is elhagyta a Pusztaszeri úti házát, a húgom, a szüleink és magam háromfelé költöztünk, én jó messzire, Zuglóba kerültem, és véget ért a Százgyerek-mozi. 

A kilencvenes évek közepe táján egy nyárvégi délután Hűvösvölgyből jöttem be az 56-os busszal. Kitaláltam, hogy átszállok a 29-esre, átmegyek a Rózsadombon, és Óbudáról folytatom utamat. Nem sietek sehová, a buszból pedig lecsekkolhatom fiatalkorom régen látott, szeretett helyszíneit. A 29-es végállomása akkoriban a Kelemen László utcában volt, felpattantam a járműre, és leültem középen egy egyes ülésre. A buszban rajtam kívül csak egy utas tartózkodott, kócos, nagyon szakadt öreg szundikált előttem néhány székkel. Női cipősarkak kopogására lettem figyelmes, és mint egészséges férfi, egyből a hangok irányába fordultam, azt sejtve, hogy a járdán jó nő közeledik. Százgyerek volt az. Felszállt a középső ajtón, leült közvetlenül elém, elhelyezkedett, és nézett kifelé az ablakon. 

Nekem úgy tűnt, hogy semmit sem változott, csak az arca látszott kicsit fáradtnak. Hány éves is lehet, morfondíroztam...Igen, már az ötvenes éveiben jár. Farmernadrágot és farmerdzsekit viselt, és ugyanolyan erősen sminkelte magát, mint annak idején. Előttem ült... Ilyen fizikai közelségbe még soha nem kerültem vele. Kiegyenesedtem, majd lassan, nagyon lassan előrehajoltam, és beleszagoltam a hajába. Kellemes illatot éreztem, ami lehetett kölni, parfüm vagy sampon, nem tudtam, mi az, mert nem mozogtam otthonosan a pipereholmik világában. Óvatosan visszadőltem eredeti helyzetembe, és mosolyogtam, hát itt vagy. Észrevettem, hogy a busz padlóján valami folyadékcsík indult el a szakadt öreg ülése felől, egyre haladt a középső ajtó lépcsője felé, és közben újabb kis patakkezdemények is útra keltek. Százgyerek is észlelte az áradást, egy darabig figyelte, aztán ültében lábbal kifelé fordult, rám nézett, és felkiáltott: ez behugyozott baszdmeg! Nem hiszem el! Felnevetett, nemtetszése jeléül a fejét rázta, majd hol az öregre, hol rám sandított. Derűs arccal bólintottam felé, nyugtázva, hogy valóban az történhetett, amire ő gondol. Kellett vagy fél perc, mire Százgyerek lenyugodott. Újra felvette a normál ülő pozícióját, és kinézett az ablakon. 

A nyájas olvasó talán most azt gondolja, hogy Százgyerek e harsány és közönséges megnyilvánulása következtében egy világ omlott össze bennem. Nem. Valahogy teljes nyugalommal fogadtam ezt az intermezzót. De vajon miért? Megjött a sofőr, elindultunk, kapaszkodtunk felfelé a meredek Kapy úton, és töprengtem. Ez a földi halandó, hús-vér Százgyerek a piaci kofás reakciójával nyilvánvalóan ilyen egyszerű teremtés volt már egykori rózsadombi illetőségű égi tünemény korában is. Ez most hogyhogy nem kavar fel engem? Százgyerek a Felső Zöldmáli út és a Pusztaszeri út sarkán szállt le, és szokásos ruganyos lépteivel ment hazafelé. Az induló busz ablakából még rápislantottam az ismerősen ringó csípőjére, aztán a sofőr gyorsított, és magunk mögött hagytuk őt. 

Agyaltam. Arra jutottam, hogy Százgyerekkel kapcsolatban a jelen és a múlt különválasztva él bennem. Nincs átjárás. És ez jó. Az életembe bepofátlankodó hülye valóság nem tudja beárnyékolni a régi káprázathoz fűződő szép emlékeimet. 

A Petyával közös filmünket azóta is le-levetítem a fejemben.          

 

                    

  

 

    

 

                  

                  

              

HATKOR A MOSZKVÁN - HATKOR A FENYŐFA ALATT

Sziasztok! 

Bő két évvel a megjelenése után még kapható a "Hatkor a Moszkván" című könyvem néhány on-line üzletben (az Írók Boltjában tudtommal elfogyott), vagyis akinek nincs meg, vagy karácsonyra szívesen ajándékozná valamelyik szerettének, még megveheti. Nálam is maradt pár eladó példány, bótolás céljából összejöhetünk egy villám találkozásra, vagy elküldhetem postai úton. 

Azt hiszem, a hozzám eljutott infók alapján a könyv fogadtatása egészen kedvezőnek mondható, és külön örülök annak, hogy nem csak az ötvenes-hatvanas generációt érdekli a mi kalefos életünk. Ennek demonstrálására hadd osszak meg veletek két rövid történetet.  

Másfél éve a Libella kávéházban odalépett hozzám egy fiatal, hosszúhajú srác, letette elém az asztalra a Moszkva tér-könyvet (meg még az első könyvemet, a Módos Péterrel készült interjúkötetet), és kérte, hogy legyek kedves dedikálni azokat. Miközben írtam, furdalt a kíváncsiság, és megkérdeztem tőle, hogy honnan ez a komoly vonzódása az öreg csókák fiatalkori évei iránt. Azt válaszolta, hogy az egyetemi társasága körében nagyon megy a nosztalgia és a retró, és ennek szellemében szorgosan lapozgatják a Hatkor a Moszkvánt. Beleegyezésemet kérte, hogy az egyetemi rádiójukban elkészíthessék két fejezet hangjáték-változatát. Természetesen rábólintottam. Hogy megvalósult-e az ötlet, azt nem tudom, mindenesetre jókedvűen töltöttem el azt a délutánt.

Édesapám nyolcvanéves unokahúga megvásárolta a könyvet nyolcvanéves barátnőjének, mondván, hogy a hölgy nagyon nyitott a világra, sokat olvas, és az én moszkvás visszaemlékezésem is a kedvére lehet. Később megtudtam, hogy az asszony súlyos beteg férjét ápolja, gondozza otthon, és egy-egy kimerítő napja után alig várja, hogy este a kezébe vegye a Moszkva teret, és rövid időre elrepüljön egy vidám és gondtalan világba.  

Szóval vegyetek Moszkva tér-könyvet, amíg van, mert ha elfogy, akkor könyvtárból kell eltulajdonítanotok, és a lopás ugyebár nem szép dolog. 

19-ik fejezet, Nem apácazárda (részlet) 

"Ha szombat este hoppon maradtunk a Moszkván, se buli, se koncert, kiadtuk a jelszót, irány a Bimbó! Az én szoros értelemben vett társaságom 1977-ben kezdett oda járni. Előfordult, hogy már otthonról egyenesen oda mentünk, és ott is ragadtunk. 1978-ban ('79-ben?) beköszöntött a szabadszombatos világrend, tehát a péntek estét is beiktattuk a kikapcsolódások sorába. Legerősebb emlékeim barátságos téli estékhez kötődnek: átfagyva belépni az ajtón, a külső helyiségben az olajkályha melegen üdvözöl, Middle of the Road szól a wurlitzerből, flipperezők rugdossák a játékgépet, és a vendégek óbégatnak. Gyakran csak a belső, félhomályos és kedélytelen teremben találtunk szabad helyet, az alumíniumborítású pult mögött a nagy hasú, hátranyalt sérójú Gyula bácsi csapolta a sört koszos fehér kötényben. Laci 1. pincér érkezéskor tanár úrnak és igazgató úrnak szólította a vendéget, aztán a harmadik vodkája elfogyasztását követően már mindenki „Zsadányi" lett. A név visszaszállt rá, ő lett a mi Zsadányink. Laci 1.-et kedveltük, azt hiszem, ő is minket. Minden vendéghez volt egy jó szava, s ha történetesen üdítőt kértél, érdeklődött, hogy tripperes vagy-e. Amikor egy ízben Fülöpp a kerthelyiségben leesett a székről, meleg baráti hangon szólt, na mi van Zsadányi?  Laci 2. pincér, Gyula bácsi nyikhaj fia már kisebb népszerűségnek örvendett, mert úgy próbált tekintélyt szerezni, hogy velünk, juniorokkal okoskodott és kötözködött a rendelésnél. Mi mindig jót nevettünk rajta. Szilágyi János zárás előtt érkezett otthoni fogyasztásra szánt üveges sörökért, Laci 2. ilyenkor nyájas és szolgálatkész alattvalóvá vedlett át.

Ültünk a külső helyiségben a wurlitzer mellett, Kozák Tomival az Ezüst nyarat dudorásztuk, Szita Jani lenyúlt az asztal alá a kongájáért, és kísérni kezdett minket. Jani dobos őstehetség, csak sajnos amatőr státuszát sohasem adta fel. Dobolt kukán, cigisdobozon, retikülön, géppuskakezű attrakcióját a Bimbóban ováció és taps fogadta, és repkedtek felé a fél barackok. Silhavy Marci más produkcióval rukkolt elő időről időre, azzal, amit már az Országház pince kapcsán meséltem. Babapopsi simaságú arca mérőműszerként funkcionált, minden feles után pirosabb lett, és Marci ki-kiszaladt a vécébe a tükörhöz ellenőrizni, hogy mennyit ihat még. Persze a Bimbó nemcsak a féktelen poharazásoknak adott otthont, a kultúrának is szenteltünk egy-egy estét. Gimnázium negyedikben feljártunk Jakupcsek Gabival, Losonci „Losi” Gáborral és Schreiber Lacival négyesben szóbridzselni. A helyi erők gyanakodva figyeltek minket: ülnek itt nagy csendben, néha egyikük mond egy hülye szót, fél perc múlva a vele szemben ülő egy másik hülye szót, néha egymás fülébe suttognak. Vajon mit tolhatnak ezek?
Hideg téli estéken busszal mentünk le a Kalefra, folytatni valahol a megkezdett programot. Ha bátorra ittuk magunkat, akkor gyalog vágtunk neki. Szabcsók barátommal egyszer kettesben indultunk le a havas-jeges és meredek Alvinci utcán. Pár lépés után egyszerre estünk seggre, és mivel a felállást kockázatosnak ítéltük, két kezünkkel hajtva magunkat, bobversenyzőket megszégyenítő ügyességgel gatyaféken csúsztunk le a Marczibányi térre."