HATKOR A MOSZKVÁN - HATKOR A FENYŐFA ALATT

Sziasztok! 

Bő két évvel a megjelenése után még kapható a "Hatkor a Moszkván" című könyvem néhány on-line üzletben (az Írók Boltjában tudtommal elfogyott), vagyis akinek nincs meg, vagy karácsonyra szívesen ajándékozná valamelyik szerettének, még megveheti. Nálam is maradt pár eladó példány, bótolás céljából összejöhetünk egy villám találkozásra, vagy elküldhetem postai úton. 

Azt hiszem, a hozzám eljutott infók alapján a könyv fogadtatása egészen kedvezőnek mondható, és külön örülök annak, hogy nem csak az ötvenes-hatvanas generációt érdekli a mi kalefos életünk. Ennek demonstrálására hadd osszak meg veletek két rövid történetet.  

Másfél éve a Libella kávéházban odalépett hozzám egy fiatal, hosszúhajú srác, letette elém az asztalra a Moszkva tér-könyvet (meg még az első könyvemet, a Módos Péterrel készült interjúkötetet), és kérte, hogy legyek kedves dedikálni azokat. Miközben írtam, furdalt a kíváncsiság, és megkérdeztem tőle, hogy honnan ez a komoly vonzódása az öreg csókák fiatalkori évei iránt. Azt válaszolta, hogy az egyetemi társasága körében nagyon megy a nosztalgia és a retró, és ennek szellemében szorgosan lapozgatják a Hatkor a Moszkvánt. Beleegyezésemet kérte, hogy az egyetemi rádiójukban elkészíthessék két fejezet hangjáték-változatát. Természetesen rábólintottam. Hogy megvalósult-e az ötlet, azt nem tudom, mindenesetre jókedvűen töltöttem el azt a délutánt.

Édesapám nyolcvanéves unokahúga megvásárolta a könyvet nyolcvanéves barátnőjének, mondván, hogy a hölgy nagyon nyitott a világra, sokat olvas, és az én moszkvás visszaemlékezésem is a kedvére lehet. Később megtudtam, hogy az asszony súlyos beteg férjét ápolja, gondozza otthon, és egy-egy kimerítő napja után alig várja, hogy este a kezébe vegye a Moszkva teret, és rövid időre elrepüljön egy vidám és gondtalan világba.  

Szóval vegyetek Moszkva tér-könyvet, amíg van, mert ha elfogy, akkor könyvtárból kell eltulajdonítanotok, és a lopás ugyebár nem szép dolog. 

19-ik fejezet, Nem apácazárda (részlet) 

"Ha szombat este hoppon maradtunk a Moszkván, se buli, se koncert, kiadtuk a jelszót, irány a Bimbó! Az én szoros értelemben vett társaságom 1977-ben kezdett oda járni. Előfordult, hogy már otthonról egyenesen oda mentünk, és ott is ragadtunk. 1978-ban ('79-ben?) beköszöntött a szabadszombatos világrend, tehát a péntek estét is beiktattuk a kikapcsolódások sorába. Legerősebb emlékeim barátságos téli estékhez kötődnek: átfagyva belépni az ajtón, a külső helyiségben az olajkályha melegen üdvözöl, Middle of the Road szól a wurlitzerből, flipperezők rugdossák a játékgépet, és a vendégek óbégatnak. Gyakran csak a belső, félhomályos és kedélytelen teremben találtunk szabad helyet, az alumíniumborítású pult mögött a nagy hasú, hátranyalt sérójú Gyula bácsi csapolta a sört koszos fehér kötényben. Laci 1. pincér érkezéskor tanár úrnak és igazgató úrnak szólította a vendéget, aztán a harmadik vodkája elfogyasztását követően már mindenki „Zsadányi" lett. A név visszaszállt rá, ő lett a mi Zsadányink. Laci 1.-et kedveltük, azt hiszem, ő is minket. Minden vendéghez volt egy jó szava, s ha történetesen üdítőt kértél, érdeklődött, hogy tripperes vagy-e. Amikor egy ízben Fülöpp a kerthelyiségben leesett a székről, meleg baráti hangon szólt, na mi van Zsadányi?  Laci 2. pincér, Gyula bácsi nyikhaj fia már kisebb népszerűségnek örvendett, mert úgy próbált tekintélyt szerezni, hogy velünk, juniorokkal okoskodott és kötözködött a rendelésnél. Mi mindig jót nevettünk rajta. Szilágyi János zárás előtt érkezett otthoni fogyasztásra szánt üveges sörökért, Laci 2. ilyenkor nyájas és szolgálatkész alattvalóvá vedlett át.

Ültünk a külső helyiségben a wurlitzer mellett, Kozák Tomival az Ezüst nyarat dudorásztuk, Szita Jani lenyúlt az asztal alá a kongájáért, és kísérni kezdett minket. Jani dobos őstehetség, csak sajnos amatőr státuszát sohasem adta fel. Dobolt kukán, cigisdobozon, retikülön, géppuskakezű attrakcióját a Bimbóban ováció és taps fogadta, és repkedtek felé a fél barackok. Silhavy Marci más produkcióval rukkolt elő időről időre, azzal, amit már az Országház pince kapcsán meséltem. Babapopsi simaságú arca mérőműszerként funkcionált, minden feles után pirosabb lett, és Marci ki-kiszaladt a vécébe a tükörhöz ellenőrizni, hogy mennyit ihat még. Persze a Bimbó nemcsak a féktelen poharazásoknak adott otthont, a kultúrának is szenteltünk egy-egy estét. Gimnázium negyedikben feljártunk Jakupcsek Gabival, Losonci „Losi” Gáborral és Schreiber Lacival négyesben szóbridzselni. A helyi erők gyanakodva figyeltek minket: ülnek itt nagy csendben, néha egyikük mond egy hülye szót, fél perc múlva a vele szemben ülő egy másik hülye szót, néha egymás fülébe suttognak. Vajon mit tolhatnak ezek?
Hideg téli estéken busszal mentünk le a Kalefra, folytatni valahol a megkezdett programot. Ha bátorra ittuk magunkat, akkor gyalog vágtunk neki. Szabcsók barátommal egyszer kettesben indultunk le a havas-jeges és meredek Alvinci utcán. Pár lépés után egyszerre estünk seggre, és mivel a felállást kockázatosnak ítéltük, két kezünkkel hajtva magunkat, bobversenyzőket megszégyenítő ügyességgel gatyaféken csúsztunk le a Marczibányi térre."