HATKOR A MOSZKVÁN - FIATALSÁG BOLONDSÁG, AVAGY ROCKZENEKAR CSÁKÁNNYAL, LAPÁTTAL 1. RÉSZ

 

Hair (collections.naturalsciences.org)

Ahogy megannyi fiatalembernek a szocializmusban, úgy nekem sem fűlött a fogam a kötelező sorkatonai szolgálathoz. Nem a hajnali ébresztő, vagy a különféle fizikai megpróbáltatások zavartak volna. A katonaságon már átesett barátaim bőségesen szolgáltak információkkal az ottani viszonyokat illetően, én pedig úgy ítéltem meg, hogy ha behívnak, akkor bizony a szerényebb IQ-val rendelkező, félanalfabéta, suk-sükülő feljebbvalóimmal meggyűlik a bajunk egymással. Már az iskolában, majd a munkahelyeimen is, ha igazságtalanságot észleltem, vagy úgy véltem, hogy engem méltánytalanság ér, akkor vitatkoztam, védtem az álláspontomat, olykor átmentem pimaszkodásba, nem csak tanárokkal és főnökökkel kerültem konfliktusba, hanem portásokkal és az autóbuszokon okoskodó öregemberekkel is. (Aztán múltak az évek, és megszelídültem.) 

Szóval elképzeltem: mi lesz, ha a honvédeket kioktató, szivató, megalázó őrmesterekkel kerülök szembe? Valószínűleg a hadbíróságon végzem. (Vagy betörnek, és beállok a sorba? Ez az opció sem tetszett igazán.)) Volt egy figuráns kollégám a Kartográfiánál, a csontsovány és nem teljesen százas Tivadar. Többnyire csendesen viselte a benne tomboló idegfeszültséget, ám amikor kitört belőle, akkor nagy türelemmel meg kellett nyugtatnunk, nehogy kárt tegyen a környezetében. Egyszer nyugalmi állapotában elmesélte nekünk rövid katonai pályafutását. Az első egyenruhás sorakozónál a kiképzőtiszt mindenfélére utasította az újoncokat, vigyázz!, balra át!, üvöltötte nekik, mire Tivadar csak egykedvűen álldogált tovább, és az őrmester dühödt számonkérésére annyit mondott, nekem ilyen kanászból, gulyásból lett tábornokok ne pattogjanak! Pár nap múlva leszerelték. Kommunikáció terén nem tartottam ott, mint Tivadar, de mélyen egyetértettem vele, és megkedveltem. 

Az érettségi után 2 évig fotósiskolába jártam, és arra az időre haladékot kaptam a Néphadseregtől. Azt tudtam, hogy a fizikailag egészséges emberek számára pszichés problémák orvosi igazolásával van esély a sorkatonaság megúszására. A tágabb értelemben vett kalefos körömben páran már éltek ezzel a lehetőséggel, búskomorak és szimulánsok egyaránt megkapták az "alkalmatlan" minősítést. 1980-ban felkerestem a körzeti idegorvost ingadozó hangulatomra panaszkodva, de elárultam neki, hogy nem szeretnék katona lenni. Rendszeresen jártam hozzá, és egyszer azt javasolta, hogy feküdjek be kivizsgálásra a 2. kerületi, Völgy utcai pszichiátriára, az kábé egy hét, meséljem el minden nyűgömet, és a zárójelentés elég lesz ahhoz, hogy kiszuperáljanak. Beleegyeztem, és 1982. február 16-án be is csekkoltam.

Az intézményt, amely a kőhajításnyira lévő Lipóthoz (a nagyházhoz) tartozott hivatalosan, Kodály Zoltán egykori villájában rendezték be, az épület egy szép, ősfákkal teli kert közepén állt. A könnyebb eseteket irányították ide, kivizsgálásra, vagy csak egy kis felfrissülésre. Itt pihente ki fáradalmait Latinovits Zoltán és Vikidál Gyula is, gondoltam, nekem is jó lesz. 

Száll a kakukk fészkére (Hir.ma) 

 Többségükben szimpatikus férfiakat és nőket ismertem meg a betegtársaim körében, barátkoztunk, és jól kijöttünk. Bizonyos anomáliák azért felütötték a fejüket. Például egy reggel azt vettem észre, hogy az éjjeliszekrényemen hagyott könyvem meg van tépve, majd délelőtt mindenki arról beszélt, hogy az újságjukat, könyvüket az éjjel valaki megszaggatta. Egy így ment még két napig, aztán nyomozás indult, és megkerült a bűnös. Szegény öreg Laci bácsi volt az. Az éj leple alatt zseblámpával járta a kórtermeket, és ha papírt látott, tépett. Felvitték a nagyházba.

Teszteket csináltattak velem, kérdezgetett a pszichiáter-főorvosnőm és a pszichológusom. Kábé 10 nap elteltével azt javasolták, hogy maradjak még egy kicsit, úgy néhány hétig, mert a "szubdepresszív hangulataim" és bizonyos szorongásaim miatt kezelésre van szükségem, és be kell állítani a gyógyszerelésem. Berzenkedtem, aztán elfogadtam. Végül is egy hosszabb kórházi tartózkodás csak erősheti a katonai alkalmatlanságom, a betegácsi ketyeg, a munkahelyem fizet, amúgy meg kifejezetten jó itt a nyugiban. 

Apámmal egyszer arról beszélgettünk, hogy ha találomra kiválasztott 100 emberen elvégzik a Szondi- és a Rorschach-tesztet, akkor becsléseink szerint a delikvensek több mint a felénél találnának aggodalomra utaló jeleket. Ezen aztán jót nevettünk. 

Egyik este beugrott hozzám Schreiber Laci barátom. Beköszönni jött, másnap vonult be a seregbe. Gyerekkorunkban nem láttuk jönni azt a képet, amelyet ott lefotóztam a fejemben, és ma is megvan. Ülünk a társalgóban, én a gyógyszerektől kábultan, loboncos séróval, frottír köpenyben, a hadsereg elől menekülve, ő 3 centis hajjal, frissen borotválva a bevonulása előtt. Lacinak a visszapofázásai, és a felettesei gúnyos leoltásai miatt sanyarú sors jutott a honvédségnél. Fogdába be, ki, be... Eltáv többnyire nyista. Elszakadt nála a cérna, és kicsit megdádázott egy hadnagyot, aki kihallgatás közben hátulról kirúgta a lábait. Valahogy megúszta a hadbíróságot, és aztán visszavett, hogy élve kerüljön ki.   

Laci február végén látogatott meg, amikor az antidepresszánstól, a nyugtatóktól és más szerektől még rendesen el voltam varázsolva. Zombiként botorkáltam naphosszat. Barátaim és barátnőim, akik akkortájt benéztek hozzám, utóbb elmondták, hogy megijedtek tőlem. Miután a szervezetem hozzászokott a drogokhoz, kisütött a nap. Egy állandóan derűs, optimizmussal teli fickóvá változtam, és úgy pörgött az agyam, mint a motolla. Olyan könnyednek és felszabadultnak éreztem magam, mint Jeff Goldblum karaktere "A légy" című horrorban a metamorfózisa első szakaszában, csak én nem tudtam felszaladni a falon, mint ő.         

Tulajdonképpen gyógyüdülésnek fogtam fel a Völgy utcai tartózkodásomat. Minden nap kimehettem pár órára, és pénteken, hétvégére hazaengedtek. Hétközben vagy a környéket jártam és fotóztam, vagy beültem egy moziba, és a Múzeum körúti antikváriumban könyveket vásároltam. Soha annyit nem olvastam, mint a Völgy utcai estéimen, egyszerre több mindent, Weöres Sándorral, Bergmannal, Villonnal együtt tértem nyugovóra. 

a környéken fotóztam, és
lekaptak

A Kodály-villa épülete hegyvidéki ódon nyaralónak is beillett. Végtelen társasjátékozás folyt, a kert hátsó részén kialakított kispályán fociztunk. Megállapítottam, hogy a bentlakók túlnyomó része jobb fej, mint a kinti világot benépesítők túlnyomó része. Depresszió itt, neurózis ott, sag schon... Értelmes, érzékeny és empatikus emberek körében töltöttem az időt. Néha azon fantáziáltam, hogy ez a csapat direkt a külvilági idióták elől menekült ide. (Ha meggondolom, így is történhetett.) Egy rossz arcra emlékszem: a 20 év körüli csávó az első napján beüzemelte a magnóját  a társalgóban, állati hangerővel bömbölt a Boney M., páran érdeklődtek a főnővérnél, hogy nem kéne-e őt átszállítani a nagyházba... Megoldás gyanánt az édesanyja másnap hazavitte a magnót.  

Egyik betegtársammal, a nálam egy tízessel idősebb Andrással haverok lettünk. Dumáltunk, sakkoztunk, kártyáztunk. Elmesélte, hogy sokat olvas, szépirodalmat, történelmet, de elsősorban a vallásfilozófiákba mélyedt bele. Tanulmányai során hosszú idő elteltével arra jutott, hogy az ember földi léte tulajdonképpen hiábavalóság, ezért megérett bennne az elhatározás, hogy önkezével véget vessen az életének. Meghívta a legjobb barátait egy budai kerthelyiségbe egy nagy fröccsözésre (senki nem tudott a szándékáról), aztán vásárolt egy üveg Vilmoskörtét, beült a Déli pályaudvar parkolójában várakozó Skodájába, megitta a pálinkát, és felvágta az ereit. Az utolsó pillanatban feltámadt benne az életösztön, és kiszállt az autóból. (Ezt a novellába illő történetet valamelyik irodalmi olvasmánya is ihlethette, igaz is lehetett, az tény, hogy láttam a csuklóján a hegeket.) Kórházi kezelése után került a Völgy utcába regenerálódni. Megsúgta nekem, hogy nem hisz a gyógyszerekben, az adagját nem veszi be, hanem a vécébe önti. Minden nap kijár a közeli kocsmába fröccsözni, és rágógumit rág. Azon röhögtünk, hogy nem nagyon tud lebukni az orvosok és a nővérek előtt, hiszen a leszedált társai és ő (a piától) ugyanúgy kókadoznak. 

A negyvenes pszichiáternővel, Zsuzsával csíptük egymást, és a mind oldottabb hangulatú beszélgetések hevében rendre jócskán átléptük a 45 perces ülések időkeretét. Zsuzsa vicce: mi a különbség az elmebeteg és az idegbeteg között? Az elmebeteg azt hiszi, hogy 2 x 2 az 5, az idegbeteg tudja, hogy 2 x 2 az 4, de kevesli. Zsuzsa a bizalmába fogadott, és az íratlan szabályokat megszegve szót ejtett a privát élete nehézségeiről, sőt, panaszkodott. Egyszer nagyon elengedte magát: - tudja József, az anyósom Miskolcon lakik, de minden hétvégén nálunk eszi a fene a Böszörményi úton. Most mit csináljak?... (Az Annie Hallban Woody Allen említést tesz a pszichiáteréről, aki éjszaka felhívja őt, és belezokog a telefonkagylóba.) Amikor először beléptem a pszichológusom szobájába, azt hittem, hogy visszatért Jim Morrison. A fiatal, hosszúhajú, szakállas pali a megtévesztésig hasonlított Mr.Mojo Risin'ra, és nem lepődtem meg nagyon, hogy a terápia részeként Doors szövegeket elemeztünk. Évekkel később összefutottunk John Mayall koncertjén, és elsöröztünk.  

Völgy utca 9. a pszichiátria (Lakatlan Crowdmap)

Ahogy telt az idő, egyre nagyobb örömmel figyeltem a kemikáliák étvágycsökkentő hatásának eredményét. Fokozatosan fogytam, és végül a 10 kiló feleslegem kétszeresét adtam le (a 80 kilós a súlyomat aztán meg is tartottam). Rendesen megnőtt a hajam, a borotválkozást elpasszolva kisollóval kezelt borostát hordtam, és hordok azóta is.(Miután kijöttem a Völgy utcából, azon a véleményen voltam, hogy már csak a külsőm változásai miatt is megérte ez az elmúlt időszak). 

Áprilisban a külső valóságban is kisütött a nap, tombolt a tavasz. Jeleztem az pszichiáternőnek, hogy most már szívesen hazahurcolkodnék, de ő még kis türelmet kért. Egyik ebédidőben szóba elegyedtem Katikával, egy dumás-nevetős, kicsit dilinyós asszonnyal. Beszélgetés közben hirtelen eltért az adott témától, ide-oda csapongott, indokolatlanul fel-felkacagott, bírtam. Amikor megtudta, hogy a Rícsei ÚJ Erő MGTSZ kommunális ágazatánál nagytakarítóként fecsérlem el a fiatalságomat, állást ajánlott. Előadta, hogy hamarosan munkába áll a Kocséri Petőfi MGTSZ kommunális ágazatában, ő lesz a parképítők csoportvezetője, és dolgos, megbízható legényeket keres. A nagytakarítói 3400 forintos fizetésnél nagyobb, 4000 forint körüli összeget tud adni. Szóban meg is egyeztünk, és a további dolgos legényeket beszervezendő, felhívtam Gyukics Gábor barátomat, aki a Rícsénél kollégám volt. Rábólintott az új lehetőségre, és csábítani kezdte a többieket a brigádunkból. 

Április végén jöttem el a Völgy utcából. Szobatársam, a szintén Fradi-drukker Jani bácsi búcsúzóul nekem adta két keskeny fazonú, pasztellszínű nyakkendőjét. Megkötötte őket előre, mert én nem tudtam. Barátaim esküvőin viseltem hol egyiket, hol másikat, csak bele kellett bújnom. Az egyik, a homokszínű ma is a szekrényemben lóg, úgy, ahogy Jani bácsi megkötötte 42 éve. 

Otthon a behívóm várt, augusztus végén sorozás. Aggódva nézegettem a kórházi zárójelentésemet, amelyet azzal summáztak, hogy semmi bajom, egészséges vagyok. A körzeti idegorvosnő megnyugtatott, hogy ír majd egy szakvéleményt rólam a sorozó orvosnak, és nem fognak elvinni. 

Eldobtam a gyógyszereimet, és visszatértem a kalefos életembe. Két számmal kisebb farmernadrágokat vásároltam az Ecserin. Gáborral, és még három rícsés kollégánkkal kiléptünk a munkahelyünkről, a kacagó Katikával egyeztettünk, és egy június eleji napon találkoztunk a kocsériak óbudai, Üröm utcai központjában. Bemasíroztunk az osztályvezető irodájába, és leültünk. Gyukics Gábor, Nagy József "Bozsó", a Stúdió K Színház színésze, Újvári János, a Kontroll csoport altszaxofonosa, Péter Tamás festőművész és magam. Az osztályvezető végignézett a hosszúhajú gyülekezeten, és mosolyogva odaszólt a titkárnőjének: na, akkor van egy rockzenekarunk.

A munkánk a Mártonhegyi úti általános iskolába szólított minket, ott randevúztunk Katikával a tanév vége után egy reggelen az udvaron. Katika kivételesen nem kacagott, hanem elgondolkodva böngészte a kezében tartott tervrajzot, aztán közölte, hogy egy 70 centiméter széles és 50 centiméter mély gödröt kell ásnunk... elég hosszút. Elindult egy bottal a kezében, és a bot hegyét a földön húzva mutatta, hogy erre, aztán itt balra fordul, egyenesen tovább, jobbra... a végén keresztbe karcolt egy vonalat. A biztonság kedvéért azért átadta a tervrajzot brigádvezetőnknek, Gábornak, hogy az ásás során el ne tévedjünk. Ha készen vannak vele fiúk, értesítsenek, és akkor mondom majd, hogyan tovább, közölte még Katika, aztán a rend kedvéért felkacagott, elköszönt, és elment. 

Egy darabig még eltűnődve álltak a rockzenekar tagjai a szikrázó nyári napsütésben: vajon mi a francra kell egy kurva hosszú, kanyargós árok egy iskola udvarán? Na mindegy... Kiszedtük a suli raktárából a csákányokat, a lapátokat, az ásókat, a kapákat és a nagyharangot, és hozzáláttunk... 

(folyt. köv.)