HATKOR A MOSZKVÁN - NA, AKKOR GYERÜNK A FÁCÁNBA!

 

1976. (Fortepan)

Miután elkészültem a Moszkva tér könyvvel, és elment a nyomdába, eszembe jutott (mikor máskor), hogy elfelejtettem megemlékezni egy fontos törzshelyünkről, az Aranyfácán sörözőről. Hogyan maradhatott ki? A Fácán szombat esténként az egyik biztonsági tartaléknak számított: ha nem jött össze házibuli, akkor vagy felmentünk a Bimbóba, vagy elvillamosoztunk a Szilágyi Erzsébet fasoron a Körszállóig, visszabaktattunk 100 métert, és már be is léptünk a szlovák konyha remekeit és egészen jó csapolt sört kínáló csehóba. 

Az utcáról néhány lépcső vezetett le az előtérbe, jobbra, a ruhatár mellett lehetett felmenni az étterembe (ahol szerintem soha nem jártunk), és az előtérből balra jutottunk be a sörözőbe. A hosszú helyiségben kétoldalt egymást érték a bokszok, és a terem végén a falnál egy széken ült az öreg, kedvetlen harmonikás, aki este 8 órától nyekergette hangszerén a sramlit és a régi slágereket. Gimnáziumi másodikban, 1975-től kezdtem odajárni móriczos fiúkkal és lányokkal, majd idővel becsatlakoztak a toldys barátaim. A söröző elég konszolidált intézmény volt, és a hely szelleméből adódóan nem nagyon csúsztunk át féktelen mulatozásba. Jobbára csak sört ittunk, esetleg Hubertust, dumáltunk, röhögtünk, majszoltuk a frissen sült pogácsát, megkóstoltuk a sztrapacskát és a túrós palacsintát, és órákon át nyomtuk kedvenc játékunkat, a szóbridzset. A Fácán bizonyos értelemben emlékeztetett a Kalefra: bementünk, és tuti, hogy ismerősökbe botlottunk. Az egyik bokszban egy móriczos csapat, a másikban egy toldys, a harmadikban egy szerelmespár a Moszkváról...  

Mennyibe került egy korsó sör az Aranyfácánban? Konkrétan nem emlékszem. Az alkoholok árát kábé 2-3 évente minden vendéglátóipari egységben emelték, ami akkoriban filléres nagyságrendet jelentett, az dereng, hogy az 1970-es évek második felében 7 és 9 forint között mozgott a korsó ára.     

Az emlékek felidézése közben arra jutottam, hogy a kedvenc sörözőnkbe sokkal gyakrabban tértünk be hétközben és vasárnap, mint szombat este. Heti 1-2 napot - a szombati házibulis dorbézolásokat egyensúlyozandó - 4-5 fős csapatokban mozogva a kultúrának szenteltünk, színház, mozi, koncert, és a programokat követően kiadtuk a jelszót, irány a Fácán! A nyolcvanas évek elején egy darabig Fülöpp-pel kettesben jártunk színházba, és hogy, hogy nem, a megtekintett darabokban központi szerepet játszott a piálás. Nagyon röhögtünk ezen, és az "Éjjeli menedékhely", meg a "Macska a forró bádogtetőn" után szinte futólépésben közelítettük meg a törzskocsmánkat, ahol lendületes sörözés mellett beszéltük meg a látottakat. 

A Marczibányi téri kultúrházban hétfőn és kedden jazzklub és filmklub működött, műsor után csak átsétáltunk a "kertek alatt" az estét levezető italra. A jazz estekre alig-alig emlékszem, a  nagyon színvonalas filmklubra annál inkább. A Tűz van, babámat 1968-ban betiltották, ennek ellenére 1978-ban (vagy 1979-ben) levetítették a Marcin a moziknak készült kiváló magyar szinkronos kópiát, fogalmam sincs, hogy intézték el, mindenesetre annyi néző jött össze, hogy a földön is ültek faltól-falig, és a film után a tömeg még percekig röhögött a kultúr előtt. Schreiber Lacival ott láttuk Bergman egyik korai nagyszerű filmjét, A hetedik pecsétet, kábé 1978-ban, és az élmény hatása alatt szinte kiütve tántorogtunk át a Fácánba. 

Szerintem ez az egykori 58-as villamos lehet.
fotó: PestBuda

Egy vasárnap délután Lacival üldögéltünk az Aranyfácánban. Valahogy nem volt jó kedvünk, és egyszer csak megállapítottuk, hogy 2-3 év elteltével meguntuk a helyet. Kortyoljuk a sört, harapjuk pogácsát... semmi újdonság és izgalom...Olyan monoton ez az egész. Annyira elcsüggedtünk, hogy gyorsan fizettünk, és elmentünk. Megbeszéltünk, hogy egy ideig távol maradunk, aztán majd meglátjuk. Mint a szerelmesek... A kapcsolatban gebasz van, tartsunk egy kis szünetet! A szerelmi kapcsolatokban a szünet általában nem hozza el a boldog folytatást, szerencsére a mi Fácánunkkal másképp alakult. Néhány hét múlva visszatértünk, és mindent rendben találtunk. A sör friss volt, a pogácsa meleg, megjött Varjú és Topi, és indult a szóbridzs-parti.

Kedvenc pincérünk egy harmincas, mindig mosolygó, viccesen közvetlen, 9 óra után rendszerint illuminált pali volt. Magunk között "Gyerekképűnek" hívtuk. A társaságunk jóban lett a ruhatárosnővel is. Marika egy kedves, jópofa nagynénire emlékeztetett. Érdeklődött a sörözőn túli életünk felől, mesélt a fiatalságáról, és csomagmegőrző, üzenetközvetítő szerepet vállalt. Marika néni, itt hagyhatom ezt a Supertramp lemezt? Hétfőn jön érte a Csanádi Péter... Persze József! Fiúk, egy órája itt volt a Kozák és a Silhavy Marci, azt üzenik, hogy a Budapest borozóba mentek... Köszönjük...

A Budapest borozó... Ha szombat este a konszolidált Fácánban úgy éreztük, hogy nagyon benne van a lábunkban a boogie, akkor 11 óra után átvonultunk a Körszállóba. A borozó oldalt nyílt, a fehérabroszos asztaloknál a külföldiek mellett jólszituált magyar vendégek és a hozzánk hasonló ifjonc szakadtak mulattak, húzta a cigány, és néhány híres ember is szívesen töltötte ott az éjszakát. Kovács Károlyra, Garas Dezsőre emlékszem, Horváth Charlie is rémlik...  Egy liter bor a minőségétől függően 70-90 forintba került. Mondanom sem kell, hogy ez az árfekvés a mi anyagi kereteinkhez képest kicsit magasnak számított. Ha előre tudtuk, hogy a borozóban végezzük a napot, akkor több lóvét vittünk magunkkal a szokásosnál, ha nem tudtuk, akkor előkerültek a fémpénzek is, és valahogy összekapartuk a számlára valót. Játszott egy harmadik eset is, amikor nem tudtunk fizetni, és akkor Butykás intézkedett. A könyvben már megírtam, hogy a barátunk kitűnő kártyás volt, a budai féllegális és illegális játékhelyeken nyomta rendszeresen, sokat nyert, a kártyából élt, és mindig nagyobb mennyiségű készpénzt tartott magánál.  

Egy húzósabb éjszaka fél 1 óra tájban nem tudtuk rendezni a cechet, és történetesen Butykás nem volt velünk. Elek kiment a bejáratnál kihelyezett nyilvános telefonhoz, és felhívta őt. Fél óra múlva Butykás ott állt az asztalunk előtt, mosolyogva szemrevételezte a kókadozó részegeket, elővett egy köteg százforintost, lefejtett belőle 4 darab piroshasút, és pótolta a hiányt. A történethez hozzátartozik, hogy a Városmajorban lakó Butykás már aludt, a telefoncsörgés ébresztette fel, de ő olyan fiú volt, aki álmából felriasztva is a barátaival érez. Felöltözött, bepattant a bogárhátújába, és pár perc múlva kiszállt a Körszálló parkolójában.  

Történt egyszer, hogy Elek olyan mennyiségű ezerjót és kékfrankost töltött magába, hogy már nem fért el benne, ezért maga elé kapta az egyik boroskancsót, belehányt, majd az edényt visszatette az asztalra. Jött a pincér leszedni, emelgette a kancsókat, megállapítandó, hogy melyik üres már, Elekhez érve felkiáltott, hopp, ebben még van bor, mire a barátunk a bajszát törölgetve csendesen annyit tett hozzá, hát, van benne az is. 

1982-ben megmutattam az újdonsült barátnőmnek az Aranyfácánt. Marika néni szólt, hogy Simor Géza visszahozta a lemezemet, kivette a pult alól, és odaadta. A szóban forgó "Nazareth - Hair of the Dog" az egyik nagy kedvencem volt akkoriban. Egy fiatal, általam még nem ismert pincér szolgált ki minket. Nézegette a borítót, és kölcsönkérte az albumot azzal, hogy a következő hétvégén visszaszolgáltatja. A megbeszélt időben nem mentem le, csak jóval később, kiderült, hogy a srác már nem dolgozik ott. Az egyik pincér azt súgta, hogy ne is nagyon keressem, mert nagy valószínűséggel disszidált. Na, ugrott a Nazareth, állapítottam meg keserűen. 

Gyerekkoromban anyai nagyapám nekem ajándékozott 6 darab régi pénzérmét azzal a feltétellel, hogy megőrzöm azokat, ahogyan ő is tette, az unokámnak majd továbbadhatom, és én megígértem neki, hogy így lesz. Az egyik érem Napóleon korabeli pénz volt, a másikat Ferenc József regnálása idején verték, a harmadikon csak egy évszámot, 1806., lehetett kivenni, mert az érme közepét egy golyó ütötte át. 16 éves koromban az Uszály utcai maszek lemezbolt kirakatában megpillantottam a Hair of the Dogot, és mivel éppen egy fillér spórolt pénzzel sem rendelkeztem, az említett három apró kincset - némi bűntudatot érezve - eladtam egy numizmatikai üzletben 400 forintért, pontosabban szólva elkótyavetyéltem (a kereskedő ma is rajtam röhög), és ebből a pénzből megvásároltam a Nazarethet. Vajon a lemez elvesztése felfogható a sors bosszújának az ígéretem megszegéséért?  

A B oldal harmadik száma a lüktető ritmusú Whiskey Drinkin' Woman. Nagyjából arról szól, hogy a whiskyimádó, nagyon piás csajom tönkretesz engem, a ház tele van üvegekkel, mit tegyek, vegyem meg neki a szeszfőzdét? Ez a dal 1977 őszén, kis változtatással önálló életre kelt a társaságunk életében. 

Egy szombat délután Csanádi Péterék szabadság-hegyi házának kertjében üldögélt az akkori idők egyik legjobb összeállítású csapata: Péter, Korossy Kata, a bátyja, Kappan, Hegedűs Kata, Schreiber Laci, Rovar, Gezma, Barangó és magam. Kitaláltuk, hogy teszünk egy kisebb, 1-2 órás túrát a természetben. Felmentünk a fogassal, és ahogy kell, borokkal felszerelkezve jártuk az erdőt, és szeltük a mezőt. Napnyugtakor indultunk volna vissza Péterékhez, de észrevettük, hogy nincs meg Hegedűs Kata. Meresztettük a szemünket minden irányba, kiabáltunk, Kata, Kata, semmi. Megálltunk egy alacsonyabban fekvő tisztáson, hogy így hátha meglát minket, akárhol is van. Péter megjegyezte, hogy a környéken nincs más objektum, csak egy pszichiátriai intézet, ahol fiatalkorúakat kezelnek, de hát miért ment volna oda? Írni kezdtük a horrorregényt: az egyik súlyos állapotú ápolt megszökött, összetalálkozott Katával... És most valami kurva nagy baj van. Egészen komolyan megijedtünk. Három csoportra oszolva indultunk a keresésére, és menet közben a nevét kiáltoztuk. Az én különítményem egy ligetes területen bóklászott, ahol már alig láttunk az alkonyati félhomályban, és kisvártatva női nevetést hallottunk a távolból, majd felcsattant Laci hangja, megvan... Erre gyertek! Amikor odaértünk, Kata a fűben ült, vidáman, erősen spiccesen, kezében egy palack rizlinggel. - Hallottam, hogy kiabáltok... Örültem, hogy izgultok értem... De olyan jó volt egy kicsit itt megpihenni, mondta nevetve, és a feszkóból felengedve mi is vele derültünk. A visszafelé úton az események taglalása közben, a Nazareth után szabadon megjegyeztem, hogy rizling drinkin' woman. Barangóval el is énekeltük Katának az új verziót, amit nagy tetszéssel fogadott, és onnantól kezdve csak rizling drinkin' womannek hívtuk őt.  

1896. Szilágyi Erzsébet fasor, akkor
még Budakeszi út (Pinterest)

1978-ban, az érettségi előtt Hubert Kati néni, a matektanárnőnk azzal az ötlettel állt elő, hogy a matematikából gyengélkedő 10 diák, köztük én is, hagyja ki az írásbelit, készüljön a szóbelire, ott ő majd segít, és mindenki átmegy. Elfogadtuk. Jónás Feri, a kalefos matekzseni haverom, aki már előző évben elvégezte a gimit, vállalta, hogy felkészít. A korrepetálás a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy június elejétől minden nap délután 5 óra körül beültünk az Aranyfácánba, kiraktam az asztalra a jegyzeteimet, Jónás sört ivott, én kólát, ő türelmesen magyarázta a tételeket és az egyenleteket, és amikor kezdődött az aktuális esti focimeccs (az argentin vébé idejére egy tévét raktak ki a Fácánban), akkor abbahagytuk. Hozhatom neked is a sört, kérdezte a himnuszok alatt Gyerekképű, mire én bólintottam, és megnéztük a mérkőzést. Két hét elteltével Jónás tanár úrnak köszönhetően már biztos tudással rendelkeztem. Anyám azt mondta, hogy ha az érettségin minden akadályt teljesítek, számíthatok egy üveg viszkire, és ezzel a drága emberrel, Jónással mindenképpen koccintsak. 

A magyar és a földrajz szóbeli mellett a matekot is lazán abszolváltam, de csak hármast kaptam. Valószínűleg azért nem adott ötöst a kis Hubi, mert beleszámolta az elmúlt 4 évem ellinkelését, és számos egyesét. 

A szóbeli másnapján, szombaton egy palack Black and White-tal a hónom alatt mentem le 6-ra a Moszkva térre, ahol a frissen érettségizett  kalefosok tömege gyülekezett az esti ünnepre. Már messziről kiszúrtam Jónást az óra alatt, integettem neki az üveggel, aztán hosszan ölelgettük egymást. Mindketten nagyot húztunk a palackból, tudván, hogy a kötelező körbekínálás után egy csepp sem marad benne. Nagy hangzavar közepette kábé negyvenen szálltunk fel a 16-os buszra... Várt minket az Országház pince.

Az aranyfácános korszakunk 1983-ig tartott. Azért tudom évre pontosan, mert akkor nyitott meg a Dörgicsei borozó a Krisztina körúton, a Moszkva tér szomszédságában, és teljesen odaszoktunk. Mintha minden pénteken és szombaton szilveszter lett volna, úgy dübörgött, az egész Kalef ott tolongott, és a mi brancsunk idővel már nem az óra alatt, hanem egyből a Dörgicseiben találkozott. 

Nemrég a Szilágyi Erzsébet fasor környékén volt dolgom, és hazafelé tartva vártam a villamost a Körszállónál. Körbejárattam a tekintetem, és azon tűnődtem, hogy az elmúlt évtizedek bontásaival és átépítéseivel dacolva a Budapest szálló épülete még mindig büszkén mered az ég felé. A Lórántffy-lépcsőt megpillantva elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy régi sztori, amiről a könyvben is szót ejtettem. A Móricz rettegett tanárnője, "Kati bá' óráról elküldte Eleket hajat vágatni, pénzt is adott rá. Elek leslattyogott a Szilágyi Erzsébet fasorra, kicsit téblábolt, majd a férfi fodrászat helyett az Aranyfácánba lépett be, és elitta a borbélyra kapott lét.