HATKOR A MOSZKVÁN - KACSA

 

2019. februárjában telefonon megbeszéltük Kacsával, hogy amikor a jövő héten pár napot Budapesten tölt, akkor 40 év után újra találkozunk a Moszkva téren, beülünk valahová dumálni, 40 éve nem volt ilyen, amúgy Kacsa anno 3 évig volt a kalefos társaságunk oszlopos tagja, de most nem 6-kor találkozunk, hanem 8-kor, mert csak addigra ér ide, azt tudtam róla, hogy az Őrségben él, gimnáziumi magyartanár és rengeteg állatot tart, és akkor ott álltam este 8-kor az óra hűlt helyén, és vártam őt, Kacsa a hetvenes években 15-17 évesen hosszú szőke hajú, szép lány volt, még elég naiv, egyszerre kislányos és nőies, és nagyon nevetős, minden második fiú bele volt zúgva, és már majdnem fél 9 volt, amikor egy mosolygó, rövid vörös hajú nő közeledett felém, olyan volt a sérója, mint egy nyolcvanas évekbeli újhullámos énekesnőé, szoknya, hosszú csizma, kiskabát, egy deka plusz sem volt rajta, hosszan ölelgettük egymást, hozott nekem az Őrségből házipálinkát és házisüteményt, aztán beültünk egy Lövőház utcai sörözőbe, és három órán át beszélgettünk, közben megállapítottam magamban, hogy a naiv kislányból bölcs asszony lett, na ja, hiszen már 56 és fél éves, fantasztikusan jól látta a világ dolgait, pörgött az agya, okosan, szellemesen nyilatkozott meg minden témában, mindez nagyon új volt nekem, de pont úgy nevetett, mint 1977-ben vagy ’78-ban, és éjfél felé elindultunk, mondtam neki, hogy elkísérem a Városmajorban parkoló autójához, és mentünk át éjfélkor a kivilágított Kalefon, Lászlóról és Nóráról beszélgettünk, én mutattam be őket egymásnak, emlékszem Nóra arcára, amikor egymás szemébe néztek, mondta Kacsa, erre beugrott nekem, hogy ott álltam én is a közelükben Ambrus Zsolték kertjében a hinta mellett, de csak László hátát láttam, és ekkor hirtelen megpillantottam Nóra arcát a Krisztina körút fölött a koromsötét égen, pont azt az arcot, amelyet 1977. egy szeptemberi délutánján nem láthattam, mert eltakarta a barátom vízipólós háta, egészen beleborzongtam ebbe az egészbe, mondtam Kacsának, hogy milyen látomásom volt az imént, erre ő mosolygott, én pedig énekeltem, hogy ne sírjatok lányok, ne sírjatok srácok, az élet szép… Lehetne, kiáltotta Kacsa nevetve, hiszen Bródy János ezt még hozzátette a végén, aztán Kacsa elment az autójával Budakeszire a barátaihoz aludni, én meg hazatértem, és 2022. tavaszán, amikor már gőzerővel készült a Moszkva tér könyvem, Kacsával chaten és telefonon többször is beszéltünk, pontosított egy-két móriczos sztorit, mesélt számomra újat is, néhány remek reflexiója a régi dolgokra besegített nekem az írásban, küldött magáról tizenéveskori fotókat a könyvhöz, aztán eljött Kacsa 60-ik születésnapja, és én elküldtem neki a Skorpió együttes Kelj fel jóember! című számát ajándékba, mert ez volt anno a mi dalunk, mindig énekeltük házibulikban és kocsmákban, és éjszaka hazafelé tartva a sötét utcákon torkunk szakadtából, és augusztusban Kacsa az Őrségben hazafelé autózva az országúton ráment valami olajfoltra, az autó elszállt, és ő össze-vissza törte magát, kórházban feküdt hetekig fémrudakkal kimerevített nyakkal, hála Istennek szépen gyógyult, hazakerült, és amikor már jobban volt, chaten dumáltunk, azt mondta, hogy az októberi könyvbemutatóra még biztosan nem tud eljönni, erre megnyugtattam, hogy majd ha teljesen felépül, akkor rendezek még egy kisebb szabású könyvbemutatót a megfelelő időpontra, amikor el tud jönni Budapestre, novemberben azt írta, hogy lesz még két kisebb műtétje, és egy koponya műtétje, ha túl van rajta, jelentkezik, aztán karácsony előtt néhány nappal chaten írt nekem az egykori kalefos Palánkai Attila, hogy Kacsa meghalt, januárban lesz a temetése, és van egy elképzelése, egy Kacsának dedikált Moszkva tér könyvet vigyek magammal a kercaszomori temetésre, és a könyvet betesszük a koporsóba, és ekkor hosszú másodpercekig úgy éreztem, hogy ami most történik, az nem igaz, elhagytam a valóságot, és egy őrült lázálmában élek tovább, írtam Attilának, hogy hamarosan jelentkezem, és megbeszéljük, de aztán nem jelentkeztem, mert képtelen voltam erről az egészről beszélni, nem mentem el a temetésre, arra gondoltam, hogy Kacsa azért ezt megbocsátja nekem, kercaszomori, Kacsaszomorú, fájdalmasan szép a magyar nyelv, aztán az járt a fejemben, hogy már annyian költöztek el a Kalefról a Mennyországba, hogy egyszerre három asztalnál játszhatják a szóbridzset, és senkinek nem beszéltem arról azóta, hogy mi történt Kacsával, mert képtelen voltam, ez most az első eset. Gondolkodtam, hogy van-e a birtokomban valami emléktárgy Kacsától, de sajnos nincs. 1977-ben Kacsa 15-ik születésnapjára Topival két kis élő kacsát vittünk neki ajándékba, akiket egy hónap múlva az Érmelléki utcai lakásukból kiköltöztetett Máriaremetére a nagymamája kertes házába. 2015-ben a Moszkva tér blogom első fejezetéhez Kacsa névtelenül szólt hozzá, azt írta, „mindenkit ölelek, én az a lány vagyok, aki két kiskacsát kapott a szülinapjára tőled és Topitól, az egyiket Horváthnak, a másikat Zsuzsának hívták”. Amikor ez eszembe jut, mindig elmosolyodom. Ne sírjatok lányok, ne sírjatok srácok, az élet szép. Lehetne.