Imre bácsi

 

Amikor CsehTamás tanári tébolydákat említ az „Ács Mari” című dalában, akkor nyilvánvalóan az 1950-es évekre utal, de a tanerők mentális állapota az én zsenge ifjúságom idején - a hatvanas évek végén, a hetvenes évek első felében - a 2-ik kerületi Ady Endre általános iskolában is finoman szólva labilisnak volt mondható. Az idősebbek a 2. Világháború idején gyerekeskedtek, a fiatalabbak is már megélték a Rákosi-rendszert, 56-ot, a korai Kádár-érában valamennyien az ifjú felnőtt éveikben jártak, és így vagy úgy, a vészkorszakok viharai és a hétköznapi nyomorúság megtépték őket. Hülyék voltak, vagy idegbetegek, vagy agresszívak, vagy a három együtt, persze tisztelet a kivételnek, és a kivételek között a mi felsős osztályfőnökünk, a magyar szakos Török Imre bácsi az élen járt azzal, hogy mint régi vágású úriember, higgadtságával, gyerekbarát pedagógiai módszereivel kivívta tiszteletünket.

Imre bácsi szikár ember volt, és a negyvenes éveiben járt. Őszülő haját hátrafésülte, ruganyos léptekkel, hosszú köpenyben érkezett az órára, a terem ajtajában még elnyomta a szipkából szívott cigarettáját. Miután belépett, csend támadt, mert már a jelenléte is tekintélyt parancsolt, és a nyugalma mintha átragadt volna ránk, az amúgy nyüzsgő és ricsajozó nebulókra. Számos, idegileg gyenge tanárnőnk nem tudott fegyelmet tartani az órákon, rajtuk nevettünk, olykor a jelenlétükben, de főleg órán kívül, amikor kibeszéltük őket. Röhögtünk az aszexuális, gyerekgyűlölő fizikatanárnőn, az apácából lett gonoszkodó biológiatanárnőn, a divatozó, miniszoknyás, modellszerű és az orrát fenn hordó rajztanárnőn, aki az egyik évzáró ünnepségen Bitskey Tibor (színművész) apukával beszélgetve ájulásközeli állapotba került a boldogságtól, de röhögtünk a férfitanárokon is. A gyakorlati tanáron, aki kivörösödött fejjel, némileg ittasan szegecselés közben kacagtatóan gyerekes előadást tartott a szerszám helyes használatáról, és röhögtünk a többin, a fiúkkal szemben a verbális agresszió mellett fizikai retorziót - pofont, brutál seggrepacsit, krétával dobálózást - is alkalmazó marhákon. Töritanárunk, János bácsi nem tartozott a marhák közé, vele szinte haveri viszonyba kerültünk, jópofa volt, szerettük, de órai rendbontásért meghúzta a fiúk pajeszát, amit végül is elnéztünk neki. Röhögtünk… A többes szám első személy elsősorban a fiúkra vonatkozik, a lányok e téren emlékeim szerint visszafogottabban működtek. A röhögés a kamaszoknál nyilvánvalóan valamiféle védekezőrendszer, amely kellemetlen, kínos élethelyzetekben, vagy a tanár igazságtalan és durva megnyilvánulása folytán bekapcsol. Röhögni, az egy igazi gyógyszer, azt hiszem, hogy a diáktársaim közül senki sem szenvedett életre szóló sérüléseket az általános iskolában (én sem), nem haragudtunk meg a pedagógusainkra, sőt, az adys-évek kifejezetten szép időszakként maradtak meg az emlékeinkben, persze nem kis részben Imre bácsi személyének köszönhetően.

Magyarórákon visszatérő feladat volt egy-egy fontosabb vers megtanulása, a következő alkalommal pedig Imre bácsi számon kérte. Volt egy nálunk egy évvel idősebb fiú osztálytársunk, a tipikus rossz tanuló, évvégi bukása folytán került hozzánk ötödikbe, sorban gyűjtögette az egyeseket, ketteseket, szóval őt Imre bácsi már a tanév első versmondásakor felszólította. A srác, általános meglepetésre hibátlanul adta elő az Anyám tyúkját, és ötöst kapott. Onnantól kezdve Imre bácsi (tudván, hogy ez megy neki), minden alkalommal felhívta versmondásra, így a jelesei kiválóan kompenzálták a rossz jegyeit, és félévkor, évvégén megkapta magyarból a közepest.

Ahogy minden kamaszközösségben, úgy nálunk is akadtak az osztályban vamzerhajlamú gyerekek, emlékeim szerint kettő-három. Nagyon komolyan vették a hetesi munkakörüket, és magyarórán jelentették Imre bácsinak, hogy a nagyszünetben kik írták meg sebtében az otthon elbliccelt házi feladatot, valamint említést tettek a szünetben kitört verekedésről. Imre bácsi néhány szóval helytelenítette az elkésett leckeírást, majd közölte, hogy álljanak fel a verekedők. Általában három-négy fiú emelkedett fel a padból (én is köztük voltam néhányszor), és kezdetét vette a „kihallgatás”. Imre bácsi azt kérte, hogy a résztvevők egymás után csak azt mondják el, hogy ők személy szerint mit csináltak, a többieket ne nevesítsék, hanem csak „egyik osztálytársamként” aposztrofálják őket. Az elhangzottak alapján Imre bácsi, mint Maigret felügyelő, összerakta a történetet, és ítéletet hozott. Előfordult, hogy intőket adott, máskor csak szóbeli figyelmeztetéseket osztott ki, egy biztos, a bunyósokat nem bélyegezte meg, nem kezdett el pikkelni rájuk, a továbbiakban ugyanúgy kezelte őket, mint a többieket, a békés életű diákokat.

Úgy esett, hogy Imre bácsi a szülői értekezletet éppen egy ilyen verekedős eset után néhány nappal tartotta, amelyre apám elment, én meg izgultam: nem kaptam intőt, de az osztályfőnökünk beszámol majd neki a csetepatéról, ő meg leszid, anyám picit kétségbeesik, büntetésből nem mehetek hétvégén focizni, és hallgathatom a „viselkedj már rendesen, fiam!” című műsorszámukat. Szorongva vártam haza apámat, aki egykedvűen érkezett meg, és én már kicsit meg is nyugodtam. Nem esett szó a verekedésről, Imre bácsi csak annyit mondott apámnak, hogy „jófejű gyerek a fia, de jobban figyelhetne az órákon, és tanulhatna szorgalmasabban, akkor meglehetne a jeles is". Hálás voltam az osztályfőnökünknek, hogy nem avatta be apámat a bunyós ügyünkbe. Én eleve azt az álláspontot képviseltem, hogy nem kell a szüleimnek mindent tudniuk, és ennek értelmében eltitkoltam odahaza minden olyan iskolai renitenskedésemet, amelynek nem volt írásos nyoma az ellenőrzőmben.                

A röhögés, amit általában a hülye tanáraink dolgai váltottak ki, azért egyszer-egyszer Imre bácsi kapcsán is felütötte a fejét. Mondhatnám azt is, hogy gonoszak voltunk vele, de igazából arról volt szó, hogy tízegynéhány évesen nem értettük, nem tudtuk feldolgozni azt, hogy ez a komoly, meglett férfiember rendkívül érzékeny. Imre bácsi kezébe vette a szöveggyűjteményt, megállt a középső padsor előtt, és felolvasta a tananyag szerinti aktuális verset vagy elbeszélést. Tanári pályája során tizedszer, századszor is erősen átélte az olvasottakat. Akár drámai, akár hazafias, akár felhőtlenül vidám irodalmi mű került sorra, meghatódott. Először el-elcsuklott a hangja, aztán az egyre szenvedélyesebb előadása közben elveszítette a kontrollt, magas, szinte sipító hangok törtek ki belőle, a szeme egyre jobban megtelt könnyel, és sírva fejezte be a felolvasást. Pár másodpercre hátralépett kicsit lenyugodni, mi pedig a dermesztő csendben fejünket lehajtva egymásra sandítva vigyorogtunk. A röhögés csak az óra után a szünetben tört ki, amikor felidéztük a történteket.

Kamaszként még nem igazán tudatosítottuk magunkban, hogy az osztályfőnökünk embersége, a nevelői feladatainak tisztességes ellátása milyen nagy dolog, kiváltképpen egy ilyen hülyékkel benépesített iskolai közegben, amelyben éltünk. Csak évekkel később, amikor már benőtt a fejünk lágya, és össze-összejártunk páran a régi osztályból, és elemeztük Imre bácsi pedagógusi tevékenységét, akkor fogtuk fel, hogy a hozzáállása az élethez erősen pozitív mintaként szolgált számunkra, úgy is mondhatnánk, hogy a tisztessége és az embersége tudattalanul beszivárgott a mi gondolkodásunkba, és bizonyos szituációk megoldásában profitálhattunk belőle. A többiek nevében nem beszélhetek kijelentő módban, de hogy én profitáltam belőle, az biztos. Röhögtünk a hülye tanárokon, és értetlenségből röhögtünk Imre bácsi érzékenységén, de mulattunk még - ami már nem kiröhögés volt - az osztályfőnökünkön számos esetben, mert egyszerűen lételemünk volt a vidámkodás, de mindez nem változtatott az iránta tanúsított megbecsülésünkön.             

A hatodikos osztályfarsang előtt Imre bácsi az osztályfőnöki órán összeírta, hogy ki, mit tudna hozni a büfébe. Gyűltek a házi pogácsák, szendvicsek, sütemények, csak innivalót nem kínált fel senki, mire Imre bácsi így szólt: tegye fel a kezét az, aki fel tudna ajánlani egy kis kolát! Rövid o-val mondta, úgy, mint aki minél előbb túl akar esni a szó kiejtésén. Szerintem ő, a régivágású úriember nem ápolt közelebbi barátságot a modern kor új huncutságával, a Coca Colával, és ebből az idegenkedéséből fakadhatott a helytelen kiejtése. Mondanom sem kell, a megbeszélés után jót vihorásztunk az egy kis kolán, és az elkövetkező időkben mi is így mondtuk.

Imre bácsi szerény öltözködése összhangban állt visszafogott viselkedésével. Tucatszámba menő sötét szövetnadrágot, fehér inget, díszítésmentes pulóvert hordott, és olcsó konfekciós télikabátot. Na, ja, a pedagógusi fizetés akkoriban sem verdeste az eget, bár neki nyilván eleve a sajátja volt az észrevétlenség. Iskolai rendezvényeken mindig valahol hátul állt, két ujja közt az elengedhetetlen szipkás cigarettájával, a folyosón egy-egy tanár-diák dumcsizáson csak annyit beszélt, amennyi feltétlen szükséges volt, hagyta kibontakozni az egyenrangúnak tekintett gyerekeit. Akkor lépett ki a szürkeségből, amikor tanított. Izgalmas irodalomórákat tartott, humorral fűszerezve és lelkesen magyarázta a tananyagot, csillogott a szelleme, és nyelvtanórákon fantasztikus szójátékokkal ismertetett meg minket.

Helyettesítsd be a megfelelő kérdőszavakkal egy irodalmi szöveg egy részletének szavait, és aki megfejtette, bemondhatja!  

Tüzesen süt le a nyári nap sugára. az ég tetejéről a juhészbojtárra.

Hogyan mit csinál a milyen micsoda micsodája, minek a mijéről hova.

Nagyon ritkán előfordult, hogy Imre bácsi kijött a sodrából. Egy eset maradt meg bennem: egy, a tanítási idő alatt betört ablaküveg került szóba magyarórán, és Imre bácsi kérdésére, hogy mi történt, senki sem reagált. Újra megkérdezte, és miután nem kapott választ, elkomorodott az arca, a szemei kigyúltak, és felkiáltott, na jó, akkor vérfürdő! Találomra felállított valakit felelni, és olyan kérdésekkel bombázta az egész éves tananyagból, amelyekre a diák nem nagyon tudott válaszolni. Egy perc múlva leállította, ülj le, egyes. Jött a következő delikvens… egyes. Vagy öt gyerekkel végigjátszotta ezt, idegesen, pattogó hangon beszélt, és végül az osztály legjobb tanulóját, a görög származású Sulát szólította fel. A lány nagy nyugalommal, és parádésan állta a sarat. Öt percig felelt, és a hibátlan produkciójára kapott egy hármast. Ezután Imre bácsi lecsillapodott, és az óra visszatért a normális medrébe. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a jegyeket Imre bácsi nem vette teljesen komolyan, vagyis nem befolyásolták a tanulók évvégi osztályzatát. Pusztán arról volt szó, hogy az osztályfőnökünk egy pedagógiai retorziót alkalmazott, mert nem voltunk, nem akartunk a partnerei lenni az ablakügy felderítésében. Ha ti így, akkor én így.             

Egyik tavasszal Imre bácsi vadiúj, vajszínű, fonott vászoncipőben jelent meg az iskolában. Nem láttunk még ilyet csukát, Barangóval és Schreiber Lacival vigyorogva kérdeztük egymástól, mi ez, szalmacipő, vagy fűcipő? Mint annyi más mindent, Imre bácsi cipőjét is viccesnek találtuk, rötyögtünk rajta, és magunk közt fennhangon mondogattuk, szalmacipő, fűcipő. A nyolcvanas évek közepe táján cipővásárlási szándékkal bementem az újpesti nagyáruházba, és megakadt a szemem egy különös darabon. Nagyon egyszerű, drapp, fonott cipő volt, „pakisztáni import”, hirdette a kiírás. Egyből eszembe jutott Imre bácsi, és elmosolyodtam. Azért vettem meg, mert az akkoriban még ritkaságszámba menő tépőzárral látták el. Nagyon vagánynak éreztem. Ja, és csak feleannyiba került (300 forintba), mint a többi lábbeli. Drága jó Imre bácsi bizonyára azért újított be hasonlót magának, mert olcsó volt. Amikor pár nap múlva találkoztam Schreiber Lacival, lemutattam az új cipőmre, ő felnevetett, és egyszerre kiáltottuk, szalmacipő, fűcipő!

Röhögtünk a tanerőkön az iskolában, de a sulin kívül, ha történetesen összefutottunk velük, civil voltukban is felfedeztük a számunkra heherészni valót. Schreiber Lacival és Horváth Ákossal egy délután a Keleti Károly utcában bóklászva összeakadtunk a már emlegetett középkorú gyakorlati tanárunkkal. Karcsi bácsi, akit addig csak lenyalt hajjal, és kopott, hosszú munkaköpenyben láttunk, frissen mosott séróval, és elképesztően elegáns öltönyben ácsorgott egy kapu előtt, kezében hatalmas virágcsokrot tartott. Döbbenetes metamorfózisát és a piától kipirosodott arcát megpillantva már fuldokoltunk. Üdvözöllek benneteket!, köszönt Karcsi bácsi fülig érő szájjal, mi jó napot kívántunk neki, majd siettünk a Bimbó út felé, hogy valahol takarásban jól kiviháncoljuk magunkat. A nagy kacagás közben megállapítottuk, hogy tuti, hogy Karcsi bácsi egy nőt vár. A vén kujon.

Hetediktől kezdve szokásunk lett, hogy az iskolából hazafelé menet a közeli Mechwart téren páran, hatan-heten fiúk leálltunk egy kicsit focizni. A táskák egy halomba dobva, a két kapu két pad, Menyét előkotorta a nejlonszatyrából a labdát, és indult a játék. Egy esős délelőttöt követően a még latyakos betonon nem kímélve ruházatunkat és testi épségünket rúgtuk a bőrt, és egyszer csak ott állt a pálya szélén Imre bácsi. Szerbusztok anyaszomorítók! Jó napot Imre bácsi! Két ujja közt a szipkás cigarettájával figyelte a meccsünket, és mi, mivel nézőnk lett, még nagyobb erőbedobással futballoztunk. Bölcskei Jancsi bedobáshoz készült, Imre bácsi végigmérte, és így szólt: Ahh, János, milyen sáros a nadrágod! Jancsi megmagyarázta. Az úgy volt, hogy reggel iskolába jövet a 84-es busz a megállóba beállva lefröcskölt. Ó, azok a csúnya buszok, mondta Imre bácsi huncut arcot vágva. Pár percig még nézett minket, aztán elköszönt, és a pályán „ó, azok a csúnya buszok!” csatakiáltások és nagy hahotázások közepette folyt tovább a mérkőzés.      

A történet, amely Imre bácsival kapcsolatban a legmélyebb nyomot hagyta bennem. A szocializmusban a március 15-ikék munkanapok voltak, de az iskolákban tanítási szünetet tartottak. Nyolcadikban, az 1974. március 15-e előtti tanítási nap magyaróráját Imre bácsi a forradalmi megemlékezésnek szentelte. Diszkrét, vagy úgy is mondhatnám, egészen pici kokárdát viselt, és üdvözölte, hogy minden diák kitűzte a nemzeti jelképet. Bölcskei Jancsi tenyérnyi méretű kokárdájával kirítt a többiek közül, amit Imre bácsi a maga sajátos módján nem hagyott szó nélkül. Nem nézett Jancsira, hanem az egész osztálynak címezve megjegyezte, hogy a kokárda mérete nem egyenesen arányos a hazaszeretettel, a kicsi alatt is ugyanúgy dobog a nemzeti szívünk. Szavai befészkelték magukat a fejembe, és életre szólóan magamévá tettem bölcs meglátását: mindig diszkrét kokárdát hordok. Óra végén Imre bácsi azt javasolta, hogy aki az ünnepnapon a városban jár, az lehetőleg kerülje azokat a helyeket, ahol sok fiatal gyülekezik. Értettük is, meg nem is óvó tanácsát, én például akkor még nem tudtam, hogy a március 15-i ünnepnapokon a Bem téren és a Petőfi-szobornál tömeges letartóztatások folynak, gimnazistákat, egyetemistákat csuknak le, és sokaknak végleg kettétörik az életét. Amúgy minket mindez nem fenyegetett, mert március 15-én ki sem tettük a lábunkat hazulról, ugyanis a jeles napon a Magyar Televízió évről-évre, bizonyára a tanulóifjúságot otthon tartandó, délelőtt látványos kalandfilmet vetített. Nem unos-untig ismert NDK-indiánost, hanem nyugati, NSZK-francia-olasz-spanyol koprodukcióban készült westernt.

Az általános elvégzése után öten, egykori osztálytársak és barátok, Barangó, Schreiber Laci, Bölcskei Jancsi, Horváth Ákos és én továbbra is kapcsolatban maradtunk. Gimnáziumi éveinkben, majd később, fiatal felnőtt korunkban is felemlegettük a régi adys sztorikat, röhögtünk, és közben felvetettük, hogy ki kellene nyomoznunk Imre bácsi lakóhelyét, és meg kéne látogatnunk őt. Soha nem kerültük vele szorosabb, ha úgy tetszik, intim kapcsolatba, pusztán egy barátságos tanár-diák viszonyt tudhattuk magunk mögött, de mégis kíváncsiak voltunk arra, hogy merre jár, hogyan él ez a bölcs, egyenes, humanista, a pedagógiát tiszteséggel gyakorló ember, akit nagyon megkedveltünk. Sajnos a tervet nem követte a tett, és nem kerestük meg őt.

A nyolcvanas évek elején néhány régebbi és újdonsült barátommal, akik hozzám hasónlóan érettségi után nem tanultak tovább egyetemen vagy főiskolán, beléptünk egy nagytakarító céghez. Jó buli volt: napi 4 óra munka, de 8-at számoltak el, egész tűrhető fizetés, és déltől már miénk volt a nap hátralévő része. Különböző gyárakban töltöttünk el egy-két hónapot, az átépítési, felújítási munkálatokat követően kipucoltuk a helyiségeket és kihordtuk a sittet.

1981-ben egy őszi reggelen fél nyolckor az Oktogonon beszálltam a földalattiba, a Mexikói úti végállomásra tartottam, hogy onnan majd autóbusszal kimenjek a világ végére, egészen pontosan Budapest határába, mert ott takarítottunk éppen valami kávécsomagoló gyárban. A Vörösmarty utcánál beszállt Imre bácsi, és leült a velem szomszédos, szemben lévő ülésre. Nahát… Ilyet… A váratlan helyzettől hevesebben dobogott a szívem. Rám nézett, elmosolyodott, én is, és köszöntünk. A mai napig nem értem, hogyan történhetett meg az, hogy egy szót sem beszéltünk. Csak ültünk, és mosolyogtunk. Nyilván megismert, de ahogy én is, úgy ő is zavarba jött volna? Egyik munkatársamnak aznap volt a születésnapja, és megdumáltuk, hogy mindenki visz valami piát, ennek megfelelően egy literes Kőbányaival az ölemben csücsültem a földalattin. Ez a nap volt az egyetlen, amikor a munkahelyünkön ittunk, se előtte, se utána nem fordult elő ilyen. Persze ezekről a dolgokról Imre bácsi mit sem tudhatott. Vajon mit gondolhatott? Azt látta, hogy a hosszúhajú, bőrkabátos, kopott farmeros Kabai korán reggel egy hatalmas palack sörrel utazik a földalattin. Azt gondolhatta, hogy ez a reggeli sör a Kabainál napi rutin lehet. Meg azt is gondolhatta, hogy ez a Kabai jófejű gyerek volt, de az órákon jobban figyelhetett volna, és szorgalmasabban tanulhatott volna… Hát, Istenem, ide jutott.

Imre bácsi a Hősök terén szállt le. Néztem, ahogy az ismerős, ruganyos lépteivel halad a kijárat felé. Többé nem találkoztunk.