Örülök, hogy megismerhettelek majd' 40 évvel a gimnáziumi éveink, a Moszkva teres korszakunk után. Anno csak futólag találkoztunk, max. pár szót váltottunk házibuliban, diszkóban, vagy a Kalefon. A híred előbb jutott el hozzám, minthogy először láttalak volna.
A Moszkva téri, szombat esti találkozások kezdeti időszakában, 1975-ben, amikor még szinte csak fiúk alkották a csapatunkat, a móriczos barátaim sokat meséltek nekünk, toldysoknak a móriczos lányokról, mi pedig nekik a toldys csajokról. Valamennyien elsőbe jártunk. A móriczosok, Schreiber Laci, Csanádi Péter, Horváth Ákos, Mélykuti Fecó és a többek lelkendezve számoltak be arról, hogy az első évfolyam egyik osztályába, az "a"-ba sokkal több lány jár, mint fiú, és ezek a lányok szebbnél szebbek. Külön kitértek egy bizonyos Lékai Krisztára. Úgy mondták, hogy ő a Móricz legjobb nője, és feltehetően a teljes második kerületi felhozatal élvonalába is besorolható.
Később, egy-két év múlva a Kalefon végre megismerhettem az elhíresült osztályból néhányukat. Kurali Jutkát, a Winkler-ikreket, Kulcsár Líviát, Hellát (a vezetéknevére nem emlékszem), őket csak felszínesen, pár házibuliban voltunk együtt, meg talán az Aranyfácánban, és megismertem Borbás Dorkát is, őt jobban, mint a többieket, mert kábé két éven át elég rendszeresen jött le szombat este 6-kor a Moszkva térre, és a társaságunk tagjának számított. Krisztára csak halványan emlékszem, a fene tudja, miért, a konkrét emlékem vele kapcsolatban az, hogy akkoriban a "Kis úr" becenevű évfolyamtársával járt, együtt jöttek le a Moszkvára. Ezt a rohadt mázlistát, mondogatták a móriczos barátaim.
2015-ben kezdtem írni a "Hatkor a Moszkván" című blogomat. A Világhy Zsolt "Elek" barátunkról, a rockzene nagy szakértőjéről és matekzseniről szóló fejezetben szóba hoztam Krisztát. Arról írtam, hogy a legenda szerint Elekék nagyobb társasággal a Balatonnál mulatoztak, elfogyott a pénzük, és 10 korsó sörért eladták Krisztát a helyi csárda cigányzenekarának. A söröket megkapták, aztán a józan gondolkodású zenészek eltekintettek a lány átvételéről. A bejegyzéshez 2016-ban hozzászólt Kriszta, akiről évtizedek óta semmit sem tudtam. Kifejezte örömét, hogy felelevenítem a régi szép éveket, majd hozzátette, hogy ez a sztori nem teljesen így volt, a fiúk hülyültek csak, hogy pontosan hogyan történt, az már az emlékezete homályába veszett.
Krisztával a Facebookon levelezni kezdtünk, később telefonon beszélgettünk. Megtudtam, hogy egy Budán túli falu szélén él egy farmon a második férjével és rengeteg állattal... Ha esetleg élőben is találkozunk, majd bővebben is mesél, mondta. Megbeszéltük a találkozót.
A randevúnkat megelőzően valamikor a nyolcvanas évek közepén láttam legutóbb Krisztát. Egy délután Schreiber Lacival bementünk a Csalogány presszóba meginni egy sört. Nicsak, a Lékai Kriszta, mondta Laci, és fejével a pult felé bökött. A lány kijött az asztalunkhoz felvenni a rendelést. Félhosszú szőke haj, miniszoknya, sudár termet... Lacival a huszonéves palik profizmusával közömbösséget színlelve szemrevételeztük őt tetőtől-talpig. Kicsit dumáltuk vele. Hogyhogy itt, kérdeztük tőle. A vendéglátós férje több helyet is működtet, az egyik kocsmája a Csalogány, és ezért dolgozik itt, válaszolta.
Kellett 3 másodperc, hogy megismerjem, amikor a megbeszélt időpontban ott állt előttem a Moszkva téren. Az egykori félhosszú szőke hajú lány punkfrizurát hordott, és az öltözködése nem annyira csajos, hanem inkább fiús jegyeket mutatott. Szőke sérója oldalt tüsire volt felnyírva, fent középen hosszabb tincseket hordott hátra fésülve, kis copfba fogva. Fekete nadrágban, hosszú kabátban volt, és színes bakancsban.
Beültünk a Tabáni Gösserbe, felidéztük a régi időket, meséltünk magunkról is, és röhögtünk. Kriszta, ahogy már a telefonos beszélgetéseink során is, szinte folyamatosan nevetett. Szívből, trillázva, időnként sikongatva. Azt nem gondoltam, hogy annyira vicces volnék, ráadásul folyamatosan, hogy ekkora jókedvet váltanék ki belőle. Úgy véltem, hogy a nevetés nála életforma, küzd az élet kihívásaival, és így tarja magát egyensúlyban.
Mesélt. A régi élete az első férje mellett budai jólétben, biztonságban telt, elvált, majd újra férjhez ment, 4 gyermeket nevelt fel, aztán jött a váltás. Most Páty külterületén él a második férjével, egy fedél alatt, de külön kasszán, hajnalban kel, mert a kecskéket meg kell fejni, birkákat, baromfikat és egy bivalyt is tart, és a jószágok mellett házikedvencei, kutyák és macskák is vannak.
Mosolyogtam magamban. Elképzeltem, hogy az egykor a legjobb divat szerint öltözködő, a dízsiben táncoló pasaréti csajszi mostanság önnön akaratából pitymallatkor gumicsizmában és vödörrel a kezében belép a kecskeólba... Az élet különös és csodás dolgokat produkál.
Elmondta, hogy egyéni vállalkozó. Sajtot készít, zöldséges-gyümölcsös salátákat állít elő, süteményt süt, ezeket hétvégén a közeli piacon eladja, és egészen szép bevételre tesz szert. Reggeltől-estig munkát ad neki a farm, kőkemény élet, mindent maga csinál, néha kicsit sírnia kell, de nagyon szereti. Sok a nem várt gond és nehézség, de mindent megold. Imádja az állatait, nélkülük el sem tudná képzelni az életét.
A Moszkva téri korszakunk emlékei mellett az állatos téma is közös nevezőnk volt. Állatokkal lenni a legjobb dolog, mondtam neki... Igaz, a 8 milliárdból akad azért néhány szimpatikus és szerethető ember, akikkel szintén jó, de a számuk elmarad a szimpatikus és szerethető állatokétól.
Egy-két hetente találkoztunk, mindig délután, mert Krisztának kora este haza kellett térnie az állatokat ellátni. A kalefos időszakunk kedvelt helyszínein császkáltunk. Széna tér, Szilágyi Erzsébet fasor, a Körszálló környéke...A végén beültünk valahová egy teára. Szóba került, hogy Pasaréten megnézzük azt a vidéket, ahol ő felnőtt, de ez a kirándulásunk valahogy elmaradt. Kószálásaink során az járt a fejemben, hogy az ősbudai Kriszta és József 40 évet visszarepült az időben. Ez a budai világ ma is a miénk, az utcákon az utunkba kerülő emberek nem tudják, hogy kik vagyunk, mit keresünk errefelé, de nem baj, ez a kettőnk titka, és ez jó.
Egyszer a Pasaréti útról befordultunk a Rhédey utcába, és szembejött velünk Horváth Ákos barátom nagyon idős édesanyja. (Ákos a hetvenes években a Rhédey utcában lakott a szüleivel és a bátyjával... Ezek szerint a mamája még most is ide ment haza.) Köszöntem neki, ő bizonytalanul nézett rám, bólintott, nem ismert meg.
Egyszer felmentünk a fogassal a Széchenyi hegyre. Az Orgonás megállónál szóltam Krisztának, hogy itt kellett leszállni Csanádi Péterékhez, náluk jónéhány felejthetetlen kerti buliban tapostuk le a füvet. A hegytetőről legyalogoltunk a Délihez. Közben trécseltünk és röhögtünk, a politika is szóba került, és káromkodtunk. Néha kicsit eltévedtünk, mert ezen a vonalon még nem jártunk soha, aztán valahogy megtaláltuk a város felé vezető utat.
Krisztát egy őszinte, vagány, és szabadszájú nőnek ismertem meg. Mindig azt mondta, amit gondol, anélkül, hogy bárkit megbántott volna. Mindez nagyon tetszett benne (ritka az ilyen ember), és szórakoztató is volt. Amikor a családjáról, a gyermekeiről, a szerelmeiről beszélt, akkor egy érzékeny és érzelmes ember hangját hallottam.
Szabadszájúság... Kriszta említette, hogy bejár a faluba ügyes-bajos dolgait intézni, és a boltokban, a postán, a kocsmában mindenkit ismer. Nevetve megjegyezte, hogy bárhová bemegy, mindenhol meg akarják baszni. És ezt nem érti... Mondtam neki, hogy örülj, egy ötvenes nőnek ez a legtutibb bizonyíték arra, hogy még kiváló formában van. "Jó, jó, de hát 57 éves vagyok, egy vénasszony, baszki!", kiáltotta, és kacagott.
Hozott nekem egy nagyobb adag kóstolót sajtokból, salátákból és süteményekből. Adalékmentes alapanyagokból készült, friss és egészséges ételek voltak, miközben otthon eszegettem ezeket a fantasztikusan finom kajákat, azon tűnődtem, hogy a nagyszüleink ehettek száz éve ilyen csodákat. Ha azt mondják nekem, hogy mostantól egész életemben ezeket fogyaszthatom csak, biztos rávágom, hogy megbeszéltük.
Kábé két hónapon át találkoztunk, aztán már csak telefonon és chaten tartottuk a kapcsolatot. Egy-egy beszélgetés mindig feldobta a napomat, úgy nevettem jártamban-keltemben magamban, mint Kriszta a telefonban.
Jó lett volna többet találkoznunk. Többször is felhívhattam volna, de ez van, az ember sokszor későn jön rá bizonyos mulasztásokra.
Kriszta második férjre elhalálozott, ő pedig továbbállt egy távolabbi, Fejér megyei faluba. Onnan idővel még messzebbre, ha jól emlékszem, Nógrádba költözött, folytatva a falusi gazdaaaszony önellátó életét az állataival és a saját készítésű ételek eladásával.
Hüledeztem, hogy honnan van egy nőben ennyi lelki és fizikai erő. Miért alakította így az életét? A válasz egyszerű lehet. Bizonyára azért, mert valamiért így volt jó neki.
Ha nem kezdem el írni 2015-ben a "Hatkor a Moszkván" blogot, akkor nagy valószínűséggel már soha nem találkoztunk volna..
Az utóbbi 2-3 évben alig-alig dumáltunk. Mindenkit elvisz a maga élete.
Február végén ért el hozzám a halálhíred, Dorka írta meg. Képtelenség, ez járt a fejemben. Azt hittem, hogy egy mindig egészséges nőt, mint te, soha nem kap el idő előtt a súlyos betegség. Úgy képzeltem, hogy a matróna kor éveit taposva ülsz majd a kerti székedben bölcsen és kacagva, az állatsereglettel körülvéve. Dorkán kívül senkivel sem beszéltem a halálodról, azt sem tudom, mi történt pontosan, hogy mikor és hol volt a temetésed, de lehet, hogy így a jobb, magam vagyok veled, a mindenféle emlékekkel.
Utoljára 2022. október 15-én találkoztunk a "Moszkva tér"- könyvem bemutatóján. Kurali Jutkával és Winkler Ildivel érkeztél a Nemdebárba, nagyon megörültem a móriczos csaj-különítmény felbukkanásának. Sajnos csak pár szót tudtam váltani veled, ott kellett rohangálnom vendégtől-vendégig és össze-vissza, te pedig hamar haza is mentél.
Amikor elmegy egy szerettem, mindig az jut eszembe, hogy a külvilág baromira nem vesz tudomást a távozásáról. A villamosok ugyanúgy elindulnak hajnalban, mint mindig, az emberek mennek a dolguk után, unottan, egykedvűen néznek egymásra, mint mindig, zökkenőmentesen folytatódik az élet. Persze ez a normális, de mégis...
Kábé két hete mentem villamossal a Rákóczi hídon át. Sütött a nap, néztem a várost, kémleltem az eget, miközben rád gondoltam. Legalább valami szokatlan égi jelenséget észlelnék...Mondjuk a bárányfelhők soha nem látott alakzatba rendeződnének... De semmi.
Mostanában David Fincher kitűnő és megrázó filmjének a vége jár az eszemben. Valószínűleg a hangulata miatt motoszkál bennem, valami hasonló érzelmi állapotban vagyok én is. A matrónára maszkírozott Cate Blanchett a kórházi halálos ágyán visszagondol az életét meghatározó, a Brad Pitt alakította már halott férfire, és rekedt hangon, nehezen préselve ki a szavakat, mintegy maga elé hörögve elköszön tőle: jó éjszakát Benjamin! És lehunyja a szemét.
Eközben a Katrina hurrikán okozta szökőár már elérte New Orleans városát, és hatalmas pusztítást végez. Elárasztja az épületeket, és az árvíz elmossa a filmbéli pár életének tárgyi emlékeit, többek között a város vasútállomásának híres óráját, amely a felavatása napjától visszafelé járt. Budapestet hála istennek nem fenyegeti ilyen természeti csapás. A mi tárgyi emlékeink majd természetes módon és lassan vesznek el, tűnnek el, és lesznek az enyészeté. A Moszkva téri óra most jó helyen van, a Kiscelli Múzeum raktárában alussza álmát.
Mi nem voltunk az egymás életét meghatározó személyek, mint a filmbéli férfi és nő, "csak" az ötvenes éveinkben újra találkozva fontosak lettük egymásnak, és összebarátkoztunk.
Ezt az írást már napokkal ezelőtt elkezdtem, nagyobb szüneteket tartva folytattam, és most értem a végére. Hajnali fél 1 van, lefekszem.
Örülök, hogy megismerhettelek. Megismerhettem ezt a nagydumás, őszinte, vagány, szabadszájú, szeretetre méltó nőt, aki mindig nevetett.
Jó éjszakát, Kriszta!
.
.
No comments:
Post a Comment