HATKOR A MOSZKVÁN - FÖLDI TŰNŐDÉSEK, KRISZTÁNAK, SZERETETTEL

 

Volt egyszer egy budai úrilány, aki idővel maga mögött hagyta a régi életét, és vidéki gazdaasszony lett. Nem tudom, pontosan mikor, talán 50 éves lehetett?

Örülök, hogy megismerhettelek majd' 40 évvel a gimnáziumi éveink, a Moszkva teres korszakunk után. Anno csak futólag találkoztunk, max. pár szót váltottunk házibuliban, diszkóban, vagy a Kalefon. A híred előbb jutott el hozzám, minthogy először láttalak volna.

A Moszkva téri, szombat esti találkozások kezdeti időszakában, 1975-ben, amikor még szinte csak fiúk alkották a csapatunkat, a móriczos barátaim sokat meséltek nekünk, toldysoknak a móriczos lányokról, mi pedig nekik a toldys csajokról.  Valamennyien elsőbe jártunk. A móriczosok, Schreiber Laci, Csanádi Péter, Horváth Ákos, Mélykuti Fecó és a többek lelkendezve számoltak be arról, hogy az első évfolyam egyik osztályába, az "a"-ba sokkal több lány jár, mint fiú, és ezek a lányok szebbnél szebbek. Külön kitértek egy bizonyos Lékai Krisztára. Úgy mondták, hogy ő a Móricz legjobb nője, és feltehetően a teljes második kerületi felhozatal élvonalába is besorolható. 

Később, egy-két év múlva a Kalefon végre megismerhettem az elhíresült osztályból néhányukat. Kurali Jutkát, a Winkler-ikreket, Kulcsár Líviát, Hellát (a vezetéknevére nem emlékszem), őket csak felszínesen, pár házibuliban voltunk együtt, meg talán az Aranyfácánban, és megismertem Borbás Dorkát is, őt jobban, mint a többieket, mert kábé két éven át elég rendszeresen jött le szombat este 6-kor a Moszkva térre, és a társaságunk tagjának számított. Krisztára csak halványan emlékszem, a fene tudja, miért, a konkrét emlékem vele kapcsolatban az, hogy akkoriban a "Kis úr" becenevű évfolyamtársával járt, együtt jöttek le a Moszkvára. Ezt a rohadt mázlistát, mondogatták a móriczos barátaim. 

2015-ben kezdtem írni a "Hatkor a Moszkván" című blogomat. A Világhy Zsolt "Elek" barátunkról, a rockzene nagy szakértőjéről és matekzseniről szóló fejezetben szóba hoztam Krisztát. Arról írtam, hogy a  legenda szerint Elekék nagyobb társasággal a Balatonnál mulatoztak, elfogyott a pénzük, és 10 korsó sörért eladták Krisztát a helyi csárda cigányzenekarának. A söröket megkapták, aztán a józan gondolkodású zenészek eltekintettek a lány átvételéről. A bejegyzéshez 2016-ban hozzászólt Kriszta, akiről évtizedek óta semmit sem tudtam. Kifejezte örömét, hogy felelevenítem a régi szép éveket, majd hozzátette, hogy ez a sztori nem teljesen így volt, a fiúk hülyültek csak, hogy pontosan hogyan történt, az már az emlékezete homályába veszett.

Krisztával a Facebookon levelezni kezdtünk, később telefonon beszélgettünk. Megtudtam, hogy egy Budán túli falu szélén él egy farmon a második férjével és rengeteg állattal... Ha esetleg élőben is találkozunk, majd bővebben is mesél, mondta. Megbeszéltük a találkozót.

A randevúnkat megelőzően valamikor a nyolcvanas évek közepén láttam legutóbb Krisztát. Egy délután Schreiber Lacival bementünk a Csalogány presszóba meginni egy sört. Nicsak, a Lékai Kriszta, mondta Laci, és fejével a pult felé bökött. A lány kijött az asztalunkhoz felvenni a rendelést. Félhosszú szőke haj, miniszoknya, sudár termet... Lacival a huszonéves palik profizmusával közömbösséget színlelve szemrevételeztük őt tetőtől-talpig. Kicsit dumáltuk vele. Hogyhogy itt, kérdeztük tőle. A vendéglátós férje több helyet is működtet, az egyik kocsmája a Csalogány, és ezért dolgozik itt, válaszolta.  

Kellett 3 másodperc, hogy megismerjem, amikor a megbeszélt időpontban ott állt előttem a Moszkva téren. Az egykori félhosszú szőke hajú lány punkfrizurát hordott, és az öltözködése nem annyira csajos, hanem inkább fiús jegyeket mutatott. Szőke sérója oldalt tüsire volt felnyírva, fent középen hosszabb tincseket hordott hátra fésülve, kis copfba fogva. Fekete nadrágban, hosszú kabátban volt, és színes bakancsban.

Beültünk a Tabáni Gösserbe, felidéztük a régi időket, meséltünk magunkról is, és röhögtünk. Kriszta, ahogy már a telefonos beszélgetéseink során is, szinte folyamatosan nevetett. Szívből, trillázva, időnként sikongatva. Azt nem gondoltam, hogy annyira vicces volnék, ráadásul folyamatosan, hogy ekkora jókedvet váltanék ki belőle. Úgy véltem, hogy a nevetés nála életforma, küzd az élet kihívásaival, és így tarja magát egyensúlyban. 

Mesélt. A régi élete az első férje mellett budai jólétben, biztonságban telt, elvált, majd újra férjhez ment, 4 gyermeket nevelt fel, aztán jött a váltás. Most Páty külterületén él a második férjével, egy fedél alatt, de külön kasszán, hajnalban kel, mert a kecskéket meg kell fejni, birkákat, baromfikat és egy bivalyt is tart, és a jószágok mellett házikedvencei, kutyák és macskák is vannak. 

Mosolyogtam magamban. Elképzeltem, hogy az egykor a legjobb divat szerint öltözködő, a dízsiben táncoló pasaréti csajszi mostanság önnön akaratából pitymallatkor gumicsizmában és vödörrel a kezében belép a kecskeólba... Az élet különös és csodás dolgokat produkál. 

Elmondta, hogy egyéni vállalkozó. Sajtot készít, zöldséges-gyümölcsös salátákat állít elő, süteményt süt, ezeket hétvégén a közeli piacon eladja, és egészen szép bevételre tesz szert. Reggeltől-estig munkát ad neki a farm, kőkemény élet, mindent maga csinál, néha kicsit sírnia kell, de nagyon szereti. Sok a nem várt  gond és nehézség, de mindent megold. Imádja az állatait, nélkülük el sem tudná képzelni az életét. 

A Moszkva téri korszakunk emlékei mellett az állatos téma is közös nevezőnk volt. Állatokkal lenni a legjobb dolog, mondtam neki... Igaz, a 8 milliárdból akad azért néhány szimpatikus és szerethető ember, akikkel szintén jó, de a számuk elmarad a szimpatikus és szerethető állatokétól.

Egy-két hetente találkoztunk, mindig délután, mert Krisztának kora este haza kellett térnie az állatokat ellátni. A kalefos időszakunk kedvelt helyszínein császkáltunk. Széna tér, Szilágyi Erzsébet fasor, a Körszálló környéke...A végén beültünk valahová egy teára. Szóba került, hogy Pasaréten megnézzük azt a vidéket, ahol ő felnőtt, de ez a kirándulásunk valahogy elmaradt. Kószálásaink során az járt a fejemben, hogy az ősbudai Kriszta és József 40 évet visszarepült az időben. Ez a budai világ ma is a miénk, az utcákon az utunkba kerülő emberek nem tudják, hogy kik vagyunk, mit keresünk errefelé, de nem baj, ez a kettőnk titka, és ez jó.

Egyszer a Pasaréti útról befordultunk a Rhédey utcába, és szembejött velünk Horváth Ákos barátom nagyon idős édesanyja. (Ákos a hetvenes években a Rhédey utcában lakott a szüleivel és a bátyjával... Ezek szerint a mamája még most is ide ment haza.) Köszöntem neki, ő bizonytalanul nézett rám, bólintott, nem ismert meg.

Egyszer felmentünk a fogassal a Széchenyi hegyre. Az Orgonás megállónál szóltam Krisztának, hogy itt kellett leszállni Csanádi Péterékhez, náluk jónéhány felejthetetlen kerti buliban tapostuk le a füvet. A hegytetőről legyalogoltunk a Délihez. Közben trécseltünk és röhögtünk, a politika is szóba került, és káromkodtunk. Néha kicsit eltévedtünk, mert ezen a vonalon még nem jártunk soha, aztán valahogy megtaláltuk a város felé vezető utat. 

Krisztát egy őszinte, vagány, és szabadszájú nőnek ismertem meg. Mindig azt mondta, amit gondol, anélkül, hogy bárkit megbántott volna. Mindez nagyon tetszett benne (ritka az ilyen ember), és szórakoztató is volt. Amikor a családjáról, a gyermekeiről, a szerelmeiről  beszélt, akkor egy érzékeny és érzelmes ember hangját hallottam. 

Szabadszájúság... Kriszta említette, hogy bejár a faluba ügyes-bajos dolgait intézni, és a boltokban, a postán, a kocsmában mindenkit ismer. Nevetve megjegyezte, hogy bárhová bemegy, mindenhol meg akarják baszni. És ezt nem érti... Mondtam neki, hogy örülj, egy ötvenes nőnek ez a legtutibb bizonyíték arra, hogy még kiváló formában van. "Jó, jó, de hát 57 éves vagyok, egy vénasszony, baszki!", kiáltotta, és kacagott.

Hozott nekem egy nagyobb adag kóstolót sajtokból, salátákból és süteményekből. Adalékmentes alapanyagokból készült, friss és egészséges ételek voltak, miközben otthon eszegettem ezeket a fantasztikusan finom kajákat, azon tűnődtem, hogy a nagyszüleink ehettek száz éve ilyen csodákat. Ha azt mondják nekem, hogy mostantól egész életemben ezeket fogyaszthatom csak, biztos rávágom, hogy megbeszéltük.  

Kábé két hónapon át találkoztunk, aztán már csak telefonon és chaten tartottuk a kapcsolatot. Egy-egy beszélgetés mindig feldobta a napomat, úgy nevettem jártamban-keltemben magamban, mint Kriszta a telefonban.

Jó lett volna többet találkoznunk. Többször is felhívhattam volna, de ez van, az ember sokszor későn jön rá bizonyos mulasztásokra.

Kriszta második férjre elhalálozott, ő pedig továbbállt egy távolabbi, Fejér megyei faluba. Onnan idővel még messzebbre, ha jól emlékszem, Nógrádba költözött, folytatva a falusi gazdaaaszony önellátó életét az állataival és a saját készítésű ételek eladásával.

Hüledeztem, hogy honnan van egy nőben ennyi lelki és fizikai erő. Miért alakította így az életét? A válasz egyszerű lehet. Bizonyára azért, mert valamiért így volt jó neki. 

Ha nem kezdem el írni 2015-ben a "Hatkor a Moszkván" blogot, akkor nagy valószínűséggel már soha nem találkoztunk volna..

Az utóbbi 2-3 évben alig-alig dumáltunk. Mindenkit elvisz a maga élete. 

Február végén ért el hozzám a halálhíred, Dorka írta meg. Képtelenség, ez járt a fejemben. Azt hittem, hogy egy mindig egészséges nőt, mint te, soha nem kap el idő előtt a súlyos betegség. Úgy képzeltem, hogy a matróna kor éveit taposva ülsz majd a kerti székedben bölcsen és kacagva, az állatsereglettel körülvéve. Dorkán kívül senkivel sem beszéltem a halálodról, azt sem tudom, mi történt pontosan, hogy mikor és hol volt a temetésed, de lehet, hogy így a jobb, magam vagyok veled, a mindenféle emlékekkel. 

Utoljára 2022. október 15-én találkoztunk a "Moszkva tér"- könyvem bemutatóján. Kurali Jutkával és Winkler Ildivel érkeztél a Nemdebárba, nagyon megörültem a móriczos csaj-különítmény felbukkanásának. Sajnos csak pár szót tudtam váltani veled, ott kellett rohangálnom vendégtől-vendégig és  össze-vissza, te pedig hamar haza is mentél.

 

Amikor elmegy egy szerettem, mindig az jut eszembe, hogy a külvilág baromira nem vesz tudomást a távozásáról. A villamosok ugyanúgy elindulnak hajnalban, mint mindig, az emberek mennek a dolguk után, unottan, egykedvűen néznek egymásra, mint mindig, zökkenőmentesen folytatódik az élet. Persze ez a normális, de mégis... 

Kábé két hete mentem villamossal a Rákóczi hídon át. Sütött a nap, néztem a várost, kémleltem az eget, miközben rád gondoltam. Legalább valami szokatlan égi jelenséget észlelnék...Mondjuk a bárányfelhők soha nem látott alakzatba rendeződnének... De semmi.

Mostanában David Fincher kitűnő és megrázó filmjének a vége jár az eszemben. Valószínűleg a hangulata miatt motoszkál bennem, valami hasonló érzelmi állapotban vagyok én is. A matrónára maszkírozott Cate Blanchett a kórházi halálos ágyán visszagondol az életét meghatározó, a Brad Pitt alakította már halott férfire, és rekedt hangon, nehezen préselve ki a szavakat, mintegy maga elé hörögve elköszön tőle: jó éjszakát Benjamin! És lehunyja a szemét.

Eközben a Katrina hurrikán okozta szökőár már elérte New Orleans városát, és hatalmas pusztítást végez. Elárasztja az épületeket, és az árvíz elmossa a filmbéli pár életének tárgyi emlékeit, többek között a város vasútállomásának híres óráját, amely a felavatása napjától visszafelé járt. Budapestet hála istennek nem fenyegeti ilyen természeti csapás. A mi tárgyi emlékeink majd természetes módon és lassan vesznek el, tűnnek el, és lesznek az enyészeté. A Moszkva téri óra most jó helyen van, a Kiscelli Múzeum raktárában alussza álmát.

Mi nem voltunk az egymás életét meghatározó személyek, mint a filmbéli férfi és nő, "csak" az ötvenes éveinkben újra találkozva fontosak lettük egymásnak, és összebarátkoztunk.

Ezt az írást már napokkal ezelőtt elkezdtem, nagyobb szüneteket tartva folytattam, és most értem a végére. Hajnali fél 1 van, lefekszem. 

Örülök, hogy megismerhettelek. Megismerhettem ezt a nagydumás, őszinte, vagány, szabadszájú, szeretetre méltó nőt, aki mindig nevetett. 

Jó éjszakát, Kriszta!      

   

 

 .  

        

     

             

      

         

         .          

Imre bácsi

 

Amikor CsehTamás tanári tébolydákat említ az „Ács Mari” című dalában, akkor nyilvánvalóan az 1950-es évekre utal, de a tanerők mentális állapota az én zsenge ifjúságom idején - a hatvanas évek végén, a hetvenes évek első felében - a 2-ik kerületi Ady Endre általános iskolában is finoman szólva labilisnak volt mondható. Az idősebbek a 2. Világháború idején gyerekeskedtek, a fiatalabbak is már megélték a Rákosi-rendszert, 56-ot, a korai Kádár-érában valamennyien az ifjú felnőtt éveikben jártak, és így vagy úgy, a vészkorszakok viharai és a hétköznapi nyomorúság megtépték őket. Hülyék voltak, vagy idegbetegek, vagy agresszívak, vagy a három együtt, persze tisztelet a kivételnek, és a kivételek között a mi felsős osztályfőnökünk, a magyar szakos Török Imre bácsi az élen járt azzal, hogy mint régi vágású úriember, higgadtságával, gyerekbarát pedagógiai módszereivel kivívta tiszteletünket.

Imre bácsi szikár ember volt, és a negyvenes éveiben járt. Őszülő haját hátrafésülte, ruganyos léptekkel, hosszú köpenyben érkezett az órára, a terem ajtajában még elnyomta a szipkából szívott cigarettáját. Miután belépett, csend támadt, mert már a jelenléte is tekintélyt parancsolt, és a nyugalma mintha átragadt volna ránk, az amúgy nyüzsgő és ricsajozó nebulókra. Számos, idegileg gyenge tanárnőnk nem tudott fegyelmet tartani az órákon, rajtuk nevettünk, olykor a jelenlétükben, de főleg órán kívül, amikor kibeszéltük őket. Röhögtünk az aszexuális, gyerekgyűlölő fizikatanárnőn, az apácából lett gonoszkodó biológiatanárnőn, a divatozó, miniszoknyás, modellszerű és az orrát fenn hordó rajztanárnőn, aki az egyik évzáró ünnepségen Bitskey Tibor (színművész) apukával beszélgetve ájulásközeli állapotba került a boldogságtól, de röhögtünk a férfitanárokon is. A gyakorlati tanáron, aki kivörösödött fejjel, némileg ittasan szegecselés közben kacagtatóan gyerekes előadást tartott a szerszám helyes használatáról, és röhögtünk a többin, a fiúkkal szemben a verbális agresszió mellett fizikai retorziót - pofont, brutál seggrepacsit, krétával dobálózást - is alkalmazó marhákon. Töritanárunk, János bácsi nem tartozott a marhák közé, vele szinte haveri viszonyba kerültünk, jópofa volt, szerettük, de órai rendbontásért meghúzta a fiúk pajeszát, amit végül is elnéztünk neki. Röhögtünk… A többes szám első személy elsősorban a fiúkra vonatkozik, a lányok e téren emlékeim szerint visszafogottabban működtek. A röhögés a kamaszoknál nyilvánvalóan valamiféle védekezőrendszer, amely kellemetlen, kínos élethelyzetekben, vagy a tanár igazságtalan és durva megnyilvánulása folytán bekapcsol. Röhögni, az egy igazi gyógyszer, azt hiszem, hogy a diáktársaim közül senki sem szenvedett életre szóló sérüléseket az általános iskolában (én sem), nem haragudtunk meg a pedagógusainkra, sőt, az adys-évek kifejezetten szép időszakként maradtak meg az emlékeinkben, persze nem kis részben Imre bácsi személyének köszönhetően.

Magyarórákon visszatérő feladat volt egy-egy fontosabb vers megtanulása, a következő alkalommal pedig Imre bácsi számon kérte. Volt egy nálunk egy évvel idősebb fiú osztálytársunk, a tipikus rossz tanuló, évvégi bukása folytán került hozzánk ötödikbe, sorban gyűjtögette az egyeseket, ketteseket, szóval őt Imre bácsi már a tanév első versmondásakor felszólította. A srác, általános meglepetésre hibátlanul adta elő az Anyám tyúkját, és ötöst kapott. Onnantól kezdve Imre bácsi (tudván, hogy ez megy neki), minden alkalommal felhívta versmondásra, így a jelesei kiválóan kompenzálták a rossz jegyeit, és félévkor, évvégén megkapta magyarból a közepest.

Ahogy minden kamaszközösségben, úgy nálunk is akadtak az osztályban vamzerhajlamú gyerekek, emlékeim szerint kettő-három. Nagyon komolyan vették a hetesi munkakörüket, és magyarórán jelentették Imre bácsinak, hogy a nagyszünetben kik írták meg sebtében az otthon elbliccelt házi feladatot, valamint említést tettek a szünetben kitört verekedésről. Imre bácsi néhány szóval helytelenítette az elkésett leckeírást, majd közölte, hogy álljanak fel a verekedők. Általában három-négy fiú emelkedett fel a padból (én is köztük voltam néhányszor), és kezdetét vette a „kihallgatás”. Imre bácsi azt kérte, hogy a résztvevők egymás után csak azt mondják el, hogy ők személy szerint mit csináltak, a többieket ne nevesítsék, hanem csak „egyik osztálytársamként” aposztrofálják őket. Az elhangzottak alapján Imre bácsi, mint Maigret felügyelő, összerakta a történetet, és ítéletet hozott. Előfordult, hogy intőket adott, máskor csak szóbeli figyelmeztetéseket osztott ki, egy biztos, a bunyósokat nem bélyegezte meg, nem kezdett el pikkelni rájuk, a továbbiakban ugyanúgy kezelte őket, mint a többieket, a békés életű diákokat.

Úgy esett, hogy Imre bácsi a szülői értekezletet éppen egy ilyen verekedős eset után néhány nappal tartotta, amelyre apám elment, én meg izgultam: nem kaptam intőt, de az osztályfőnökünk beszámol majd neki a csetepatéról, ő meg leszid, anyám picit kétségbeesik, büntetésből nem mehetek hétvégén focizni, és hallgathatom a „viselkedj már rendesen, fiam!” című műsorszámukat. Szorongva vártam haza apámat, aki egykedvűen érkezett meg, és én már kicsit meg is nyugodtam. Nem esett szó a verekedésről, Imre bácsi csak annyit mondott apámnak, hogy „jófejű gyerek a fia, de jobban figyelhetne az órákon, és tanulhatna szorgalmasabban, akkor meglehetne a jeles is". Hálás voltam az osztályfőnökünknek, hogy nem avatta be apámat a bunyós ügyünkbe. Én eleve azt az álláspontot képviseltem, hogy nem kell a szüleimnek mindent tudniuk, és ennek értelmében eltitkoltam odahaza minden olyan iskolai renitenskedésemet, amelynek nem volt írásos nyoma az ellenőrzőmben.                

A röhögés, amit általában a hülye tanáraink dolgai váltottak ki, azért egyszer-egyszer Imre bácsi kapcsán is felütötte a fejét. Mondhatnám azt is, hogy gonoszak voltunk vele, de igazából arról volt szó, hogy tízegynéhány évesen nem értettük, nem tudtuk feldolgozni azt, hogy ez a komoly, meglett férfiember rendkívül érzékeny. Imre bácsi kezébe vette a szöveggyűjteményt, megállt a középső padsor előtt, és felolvasta a tananyag szerinti aktuális verset vagy elbeszélést. Tanári pályája során tizedszer, századszor is erősen átélte az olvasottakat. Akár drámai, akár hazafias, akár felhőtlenül vidám irodalmi mű került sorra, meghatódott. Először el-elcsuklott a hangja, aztán az egyre szenvedélyesebb előadása közben elveszítette a kontrollt, magas, szinte sipító hangok törtek ki belőle, a szeme egyre jobban megtelt könnyel, és sírva fejezte be a felolvasást. Pár másodpercre hátralépett kicsit lenyugodni, mi pedig a dermesztő csendben fejünket lehajtva egymásra sandítva vigyorogtunk. A röhögés csak az óra után a szünetben tört ki, amikor felidéztük a történteket.

Kamaszként még nem igazán tudatosítottuk magunkban, hogy az osztályfőnökünk embersége, a nevelői feladatainak tisztességes ellátása milyen nagy dolog, kiváltképpen egy ilyen hülyékkel benépesített iskolai közegben, amelyben éltünk. Csak évekkel később, amikor már benőtt a fejünk lágya, és össze-összejártunk páran a régi osztályból, és elemeztük Imre bácsi pedagógusi tevékenységét, akkor fogtuk fel, hogy a hozzáállása az élethez erősen pozitív mintaként szolgált számunkra, úgy is mondhatnánk, hogy a tisztessége és az embersége tudattalanul beszivárgott a mi gondolkodásunkba, és bizonyos szituációk megoldásában profitálhattunk belőle. A többiek nevében nem beszélhetek kijelentő módban, de hogy én profitáltam belőle, az biztos. Röhögtünk a hülye tanárokon, és értetlenségből röhögtünk Imre bácsi érzékenységén, de mulattunk még - ami már nem kiröhögés volt - az osztályfőnökünkön számos esetben, mert egyszerűen lételemünk volt a vidámkodás, de mindez nem változtatott az iránta tanúsított megbecsülésünkön.             

A hatodikos osztályfarsang előtt Imre bácsi az osztályfőnöki órán összeírta, hogy ki, mit tudna hozni a büfébe. Gyűltek a házi pogácsák, szendvicsek, sütemények, csak innivalót nem kínált fel senki, mire Imre bácsi így szólt: tegye fel a kezét az, aki fel tudna ajánlani egy kis kolát! Rövid o-val mondta, úgy, mint aki minél előbb túl akar esni a szó kiejtésén. Szerintem ő, a régivágású úriember nem ápolt közelebbi barátságot a modern kor új huncutságával, a Coca Colával, és ebből az idegenkedéséből fakadhatott a helytelen kiejtése. Mondanom sem kell, a megbeszélés után jót vihorásztunk az egy kis kolán, és az elkövetkező időkben mi is így mondtuk.

Imre bácsi szerény öltözködése összhangban állt visszafogott viselkedésével. Tucatszámba menő sötét szövetnadrágot, fehér inget, díszítésmentes pulóvert hordott, és olcsó konfekciós télikabátot. Na, ja, a pedagógusi fizetés akkoriban sem verdeste az eget, bár neki nyilván eleve a sajátja volt az észrevétlenség. Iskolai rendezvényeken mindig valahol hátul állt, két ujja közt az elengedhetetlen szipkás cigarettájával, a folyosón egy-egy tanár-diák dumcsizáson csak annyit beszélt, amennyi feltétlen szükséges volt, hagyta kibontakozni az egyenrangúnak tekintett gyerekeit. Akkor lépett ki a szürkeségből, amikor tanított. Izgalmas irodalomórákat tartott, humorral fűszerezve és lelkesen magyarázta a tananyagot, csillogott a szelleme, és nyelvtanórákon fantasztikus szójátékokkal ismertetett meg minket.

Helyettesítsd be a megfelelő kérdőszavakkal egy irodalmi szöveg egy részletének szavait, és aki megfejtette, bemondhatja!  

Tüzesen süt le a nyári nap sugára. az ég tetejéről a juhészbojtárra.

Hogyan mit csinál a milyen micsoda micsodája, minek a mijéről hova.

Nagyon ritkán előfordult, hogy Imre bácsi kijött a sodrából. Egy eset maradt meg bennem: egy, a tanítási idő alatt betört ablaküveg került szóba magyarórán, és Imre bácsi kérdésére, hogy mi történt, senki sem reagált. Újra megkérdezte, és miután nem kapott választ, elkomorodott az arca, a szemei kigyúltak, és felkiáltott, na jó, akkor vérfürdő! Találomra felállított valakit felelni, és olyan kérdésekkel bombázta az egész éves tananyagból, amelyekre a diák nem nagyon tudott válaszolni. Egy perc múlva leállította, ülj le, egyes. Jött a következő delikvens… egyes. Vagy öt gyerekkel végigjátszotta ezt, idegesen, pattogó hangon beszélt, és végül az osztály legjobb tanulóját, a görög származású Sulát szólította fel. A lány nagy nyugalommal, és parádésan állta a sarat. Öt percig felelt, és a hibátlan produkciójára kapott egy hármast. Ezután Imre bácsi lecsillapodott, és az óra visszatért a normális medrébe. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a jegyeket Imre bácsi nem vette teljesen komolyan, vagyis nem befolyásolták a tanulók évvégi osztályzatát. Pusztán arról volt szó, hogy az osztályfőnökünk egy pedagógiai retorziót alkalmazott, mert nem voltunk, nem akartunk a partnerei lenni az ablakügy felderítésében. Ha ti így, akkor én így.             

Egyik tavasszal Imre bácsi vadiúj, vajszínű, fonott vászoncipőben jelent meg az iskolában. Nem láttunk még ilyet csukát, Barangóval és Schreiber Lacival vigyorogva kérdeztük egymástól, mi ez, szalmacipő, vagy fűcipő? Mint annyi más mindent, Imre bácsi cipőjét is viccesnek találtuk, rötyögtünk rajta, és magunk közt fennhangon mondogattuk, szalmacipő, fűcipő. A nyolcvanas évek közepe táján cipővásárlási szándékkal bementem az újpesti nagyáruházba, és megakadt a szemem egy különös darabon. Nagyon egyszerű, drapp, fonott cipő volt, „pakisztáni import”, hirdette a kiírás. Egyből eszembe jutott Imre bácsi, és elmosolyodtam. Azért vettem meg, mert az akkoriban még ritkaságszámba menő tépőzárral látták el. Nagyon vagánynak éreztem. Ja, és csak feleannyiba került (300 forintba), mint a többi lábbeli. Drága jó Imre bácsi bizonyára azért újított be hasonlót magának, mert olcsó volt. Amikor pár nap múlva találkoztam Schreiber Lacival, lemutattam az új cipőmre, ő felnevetett, és egyszerre kiáltottuk, szalmacipő, fűcipő!

Röhögtünk a tanerőkön az iskolában, de a sulin kívül, ha történetesen összefutottunk velük, civil voltukban is felfedeztük a számunkra heherészni valót. Schreiber Lacival és Horváth Ákossal egy délután a Keleti Károly utcában bóklászva összeakadtunk a már emlegetett középkorú gyakorlati tanárunkkal. Karcsi bácsi, akit addig csak lenyalt hajjal, és kopott, hosszú munkaköpenyben láttunk, frissen mosott séróval, és elképesztően elegáns öltönyben ácsorgott egy kapu előtt, kezében hatalmas virágcsokrot tartott. Döbbenetes metamorfózisát és a piától kipirosodott arcát megpillantva már fuldokoltunk. Üdvözöllek benneteket!, köszönt Karcsi bácsi fülig érő szájjal, mi jó napot kívántunk neki, majd siettünk a Bimbó út felé, hogy valahol takarásban jól kiviháncoljuk magunkat. A nagy kacagás közben megállapítottuk, hogy tuti, hogy Karcsi bácsi egy nőt vár. A vén kujon.

Hetediktől kezdve szokásunk lett, hogy az iskolából hazafelé menet a közeli Mechwart téren páran, hatan-heten fiúk leálltunk egy kicsit focizni. A táskák egy halomba dobva, a két kapu két pad, Menyét előkotorta a nejlonszatyrából a labdát, és indult a játék. Egy esős délelőttöt követően a még latyakos betonon nem kímélve ruházatunkat és testi épségünket rúgtuk a bőrt, és egyszer csak ott állt a pálya szélén Imre bácsi. Szerbusztok anyaszomorítók! Jó napot Imre bácsi! Két ujja közt a szipkás cigarettájával figyelte a meccsünket, és mi, mivel nézőnk lett, még nagyobb erőbedobással futballoztunk. Bölcskei Jancsi bedobáshoz készült, Imre bácsi végigmérte, és így szólt: Ahh, János, milyen sáros a nadrágod! Jancsi megmagyarázta. Az úgy volt, hogy reggel iskolába jövet a 84-es busz a megállóba beállva lefröcskölt. Ó, azok a csúnya buszok, mondta Imre bácsi huncut arcot vágva. Pár percig még nézett minket, aztán elköszönt, és a pályán „ó, azok a csúnya buszok!” csatakiáltások és nagy hahotázások közepette folyt tovább a mérkőzés.      

A történet, amely Imre bácsival kapcsolatban a legmélyebb nyomot hagyta bennem. A szocializmusban a március 15-ikék munkanapok voltak, de az iskolákban tanítási szünetet tartottak. Nyolcadikban, az 1974. március 15-e előtti tanítási nap magyaróráját Imre bácsi a forradalmi megemlékezésnek szentelte. Diszkrét, vagy úgy is mondhatnám, egészen pici kokárdát viselt, és üdvözölte, hogy minden diák kitűzte a nemzeti jelképet. Bölcskei Jancsi tenyérnyi méretű kokárdájával kirítt a többiek közül, amit Imre bácsi a maga sajátos módján nem hagyott szó nélkül. Nem nézett Jancsira, hanem az egész osztálynak címezve megjegyezte, hogy a kokárda mérete nem egyenesen arányos a hazaszeretettel, a kicsi alatt is ugyanúgy dobog a nemzeti szívünk. Szavai befészkelték magukat a fejembe, és életre szólóan magamévá tettem bölcs meglátását: mindig diszkrét kokárdát hordok. Óra végén Imre bácsi azt javasolta, hogy aki az ünnepnapon a városban jár, az lehetőleg kerülje azokat a helyeket, ahol sok fiatal gyülekezik. Értettük is, meg nem is óvó tanácsát, én például akkor még nem tudtam, hogy a március 15-i ünnepnapokon a Bem téren és a Petőfi-szobornál tömeges letartóztatások folynak, gimnazistákat, egyetemistákat csuknak le, és sokaknak végleg kettétörik az életét. Amúgy minket mindez nem fenyegetett, mert március 15-én ki sem tettük a lábunkat hazulról, ugyanis a jeles napon a Magyar Televízió évről-évre, bizonyára a tanulóifjúságot otthon tartandó, délelőtt látványos kalandfilmet vetített. Nem unos-untig ismert NDK-indiánost, hanem nyugati, NSZK-francia-olasz-spanyol koprodukcióban készült westernt.

Az általános elvégzése után öten, egykori osztálytársak és barátok, Barangó, Schreiber Laci, Bölcskei Jancsi, Horváth Ákos és én továbbra is kapcsolatban maradtunk. Gimnáziumi éveinkben, majd később, fiatal felnőtt korunkban is felemlegettük a régi adys sztorikat, röhögtünk, és közben felvetettük, hogy ki kellene nyomoznunk Imre bácsi lakóhelyét, és meg kéne látogatnunk őt. Soha nem kerültük vele szorosabb, ha úgy tetszik, intim kapcsolatba, pusztán egy barátságos tanár-diák viszonyt tudhattuk magunk mögött, de mégis kíváncsiak voltunk arra, hogy merre jár, hogyan él ez a bölcs, egyenes, humanista, a pedagógiát tiszteséggel gyakorló ember, akit nagyon megkedveltünk. Sajnos a tervet nem követte a tett, és nem kerestük meg őt.

A nyolcvanas évek elején néhány régebbi és újdonsült barátommal, akik hozzám hasónlóan érettségi után nem tanultak tovább egyetemen vagy főiskolán, beléptünk egy nagytakarító céghez. Jó buli volt: napi 4 óra munka, de 8-at számoltak el, egész tűrhető fizetés, és déltől már miénk volt a nap hátralévő része. Különböző gyárakban töltöttünk el egy-két hónapot, az átépítési, felújítási munkálatokat követően kipucoltuk a helyiségeket és kihordtuk a sittet.

1981-ben egy őszi reggelen fél nyolckor az Oktogonon beszálltam a földalattiba, a Mexikói úti végállomásra tartottam, hogy onnan majd autóbusszal kimenjek a világ végére, egészen pontosan Budapest határába, mert ott takarítottunk éppen valami kávécsomagoló gyárban. A Vörösmarty utcánál beszállt Imre bácsi, és leült a velem szomszédos, szemben lévő ülésre. Nahát… Ilyet… A váratlan helyzettől hevesebben dobogott a szívem. Rám nézett, elmosolyodott, én is, és köszöntünk. A mai napig nem értem, hogyan történhetett meg az, hogy egy szót sem beszéltünk. Csak ültünk, és mosolyogtunk. Nyilván megismert, de ahogy én is, úgy ő is zavarba jött volna? Egyik munkatársamnak aznap volt a születésnapja, és megdumáltuk, hogy mindenki visz valami piát, ennek megfelelően egy literes Kőbányaival az ölemben csücsültem a földalattin. Ez a nap volt az egyetlen, amikor a munkahelyünkön ittunk, se előtte, se utána nem fordult elő ilyen. Persze ezekről a dolgokról Imre bácsi mit sem tudhatott. Vajon mit gondolhatott? Azt látta, hogy a hosszúhajú, bőrkabátos, kopott farmeros Kabai korán reggel egy hatalmas palack sörrel utazik a földalattin. Azt gondolhatta, hogy ez a reggeli sör a Kabainál napi rutin lehet. Meg azt is gondolhatta, hogy ez a Kabai jófejű gyerek volt, de az órákon jobban figyelhetett volna, és szorgalmasabban tanulhatott volna… Hát, Istenem, ide jutott.

Imre bácsi a Hősök terén szállt le. Néztem, ahogy az ismerős, ruganyos lépteivel halad a kijárat felé. Többé nem találkoztunk.                   

        

                  

 

      

HATKOR A MOSZKVÁN - KACSA

 

2019. februárjában telefonon megbeszéltük Kacsával, hogy amikor a jövő héten pár napot Budapesten tölt, akkor 40 év után újra találkozunk a Moszkva téren, beülünk valahová dumálni, 40 éve nem volt ilyen, amúgy Kacsa anno 3 évig volt a kalefos társaságunk oszlopos tagja, de most nem 6-kor találkozunk, hanem 8-kor, mert csak addigra ér ide, azt tudtam róla, hogy az Őrségben él, gimnáziumi magyartanár és rengeteg állatot tart, és akkor ott álltam este 8-kor az óra hűlt helyén, és vártam őt, Kacsa a hetvenes években 15-17 évesen hosszú szőke hajú, szép lány volt, még elég naiv, egyszerre kislányos és nőies, és nagyon nevetős, minden második fiú bele volt zúgva, és már majdnem fél 9 volt, amikor egy mosolygó, rövid vörös hajú nő közeledett felém, olyan volt a sérója, mint egy nyolcvanas évekbeli újhullámos énekesnőé, szoknya, hosszú csizma, kiskabát, egy deka plusz sem volt rajta, hosszan ölelgettük egymást, hozott nekem az Őrségből házipálinkát és házisüteményt, aztán beültünk egy Lövőház utcai sörözőbe, és három órán át beszélgettünk, közben megállapítottam magamban, hogy a naiv kislányból bölcs asszony lett, na ja, hiszen már 56 és fél éves, fantasztikusan jól látta a világ dolgait, pörgött az agya, okosan, szellemesen nyilatkozott meg minden témában, mindez nagyon új volt nekem, de pont úgy nevetett, mint 1977-ben vagy ’78-ban, és éjfél felé elindultunk, mondtam neki, hogy elkísérem a Városmajorban parkoló autójához, és mentünk át éjfélkor a kivilágított Kalefon, Lászlóról és Nóráról beszélgettünk, én mutattam be őket egymásnak, emlékszem Nóra arcára, amikor egymás szemébe néztek, mondta Kacsa, erre beugrott nekem, hogy ott álltam én is a közelükben Ambrus Zsolték kertjében a hinta mellett, de csak László hátát láttam, és ekkor hirtelen megpillantottam Nóra arcát a Krisztina körút fölött a koromsötét égen, pont azt az arcot, amelyet 1977. egy szeptemberi délutánján nem láthattam, mert eltakarta a barátom vízipólós háta, egészen beleborzongtam ebbe az egészbe, mondtam Kacsának, hogy milyen látomásom volt az imént, erre ő mosolygott, én pedig énekeltem, hogy ne sírjatok lányok, ne sírjatok srácok, az élet szép… Lehetne, kiáltotta Kacsa nevetve, hiszen Bródy János ezt még hozzátette a végén, aztán Kacsa elment az autójával Budakeszire a barátaihoz aludni, én meg hazatértem, és 2022. tavaszán, amikor már gőzerővel készült a Moszkva tér könyvem, Kacsával chaten és telefonon többször is beszéltünk, pontosított egy-két móriczos sztorit, mesélt számomra újat is, néhány remek reflexiója a régi dolgokra besegített nekem az írásban, küldött magáról tizenéveskori fotókat a könyvhöz, aztán eljött Kacsa 60-ik születésnapja, és én elküldtem neki a Skorpió együttes Kelj fel jóember! című számát ajándékba, mert ez volt anno a mi dalunk, mindig énekeltük házibulikban és kocsmákban, és éjszaka hazafelé tartva a sötét utcákon torkunk szakadtából, és augusztusban Kacsa az Őrségben hazafelé autózva az országúton ráment valami olajfoltra, az autó elszállt, és ő össze-vissza törte magát, kórházban feküdt hetekig fémrudakkal kimerevített nyakkal, hála Istennek szépen gyógyult, hazakerült, és amikor már jobban volt, chaten dumáltunk, azt mondta, hogy az októberi könyvbemutatóra még biztosan nem tud eljönni, erre megnyugtattam, hogy majd ha teljesen felépül, akkor rendezek még egy kisebb szabású könyvbemutatót a megfelelő időpontra, amikor el tud jönni Budapestre, novemberben azt írta, hogy lesz még két kisebb műtétje, és egy koponya műtétje, ha túl van rajta, jelentkezik, aztán karácsony előtt néhány nappal chaten írt nekem az egykori kalefos Palánkai Attila, hogy Kacsa meghalt, januárban lesz a temetése, és van egy elképzelése, egy Kacsának dedikált Moszkva tér könyvet vigyek magammal a kercaszomori temetésre, és a könyvet betesszük a koporsóba, és ekkor hosszú másodpercekig úgy éreztem, hogy ami most történik, az nem igaz, elhagytam a valóságot, és egy őrült lázálmában élek tovább, írtam Attilának, hogy hamarosan jelentkezem, és megbeszéljük, de aztán nem jelentkeztem, mert képtelen voltam erről az egészről beszélni, nem mentem el a temetésre, arra gondoltam, hogy Kacsa azért ezt megbocsátja nekem, kercaszomori, Kacsaszomorú, fájdalmasan szép a magyar nyelv, aztán az járt a fejemben, hogy már annyian költöztek el a Kalefról a Mennyországba, hogy egyszerre három asztalnál játszhatják a szóbridzset, és senkinek nem beszéltem arról azóta, hogy mi történt Kacsával, mert képtelen voltam, ez most az első eset. Gondolkodtam, hogy van-e a birtokomban valami emléktárgy Kacsától, de sajnos nincs. 1977-ben Kacsa 15-ik születésnapjára Topival két kis élő kacsát vittünk neki ajándékba, akiket egy hónap múlva az Érmelléki utcai lakásukból kiköltöztetett Máriaremetére a nagymamája kertes házába. 2015-ben a Moszkva tér blogom első fejezetéhez Kacsa névtelenül szólt hozzá, azt írta, „mindenkit ölelek, én az a lány vagyok, aki két kiskacsát kapott a szülinapjára tőled és Topitól, az egyiket Horváthnak, a másikat Zsuzsának hívták”. Amikor ez eszembe jut, mindig elmosolyodom. Ne sírjatok lányok, ne sírjatok srácok, az élet szép. Lehetne.

HATKOR A MOSZKVÁN - MALÉNA A RÓZSADOMBON

 

kép: CSFD.sk

Úgy emlékszem, 1975-ben került a látókörünkbe a bombázó. Azt már nem tudom, hogy én figyeltem fel rá először, vagy a szomszédunkban lakó barátom, Petya, esetleg az utcán együtt közlekedve pillantottuk meg a harmincas nőt, ami biztos, hogy onnantól kezdve a 15 éves kamaszok nekihevült lelkesedésétől fűtve minden felbukkanását alaposan kielemeztük. A Pusztaszeri út túlsó oldalán lakott egy társasházban, velünk sréhen szemben, egészen pontosan három telekkel lejjebb, a Felső Zöldmáli út sarka közelében. Körülbelül heti rendszerességgel sikerült őt megcsodálnunk, reggel, vagy napközben. Negyed 8-kor indultam a Toldyba, és a kertkapunkból egyszer-egyszer észrevettem őt, a házuk előtt két vagy három kisgyermekkel ácsorgott, a szerencsés Petya, aki nálam pár perccel később startolt el otthonról, és a Szépvölgyi úti gyengeáramú szakközépbe tartva elhaladt a nő háza előtt, egészen közelről szemügyre vehette. Előfordult, hogy egy férfi is ott álldogált velük, nyilvánvalóan a férj és a gyerkőcök apja, konfekció-öltönyös, rövid hajú, "tizenkettő egy tucat" típusú figura, elköszönt szeretteitől, beült a kék Zsigulijába, és elment, nyilvánvalóan dolgozni. Feltételeztük, hogy ezt követően a csaj gyalogszerrel elvitte a bölcsődébe és az óvodába az apróságokat. Egy hétvégi délután Petyával arra lettünk figyelmesek az utcán, hogy a nő egy egész gyereksereggel sétál, és találgattuk, hogy vajon hány lurkó az övé? Aztán Petya lezárta a kérdést: száz gyereke van, és kész. Ezzel nevet is adtunk neki, "Százgyerek", és így emlegettük.

Százgyereket a suliból hazafelé menet is láthattam a Pusztaszeri úton. Sietős léptekkel ment, vagyis inkább vonult, ahogy a budai dombvidék királynőjéhez illik, és mindig egyedül. Vállig érő, hullámos, barna haja lobogott a szélben, a nappali időszakban szokatlannak számító, erős sminket tett fel, és feltűnően, kicsit kihívóan öltözködött. Mini kiskosztüm, vagy feszes farmer dekoltált blúzzal és bőrdzsekivel, és minden esetben tűsarkú cipőt hordott. Télen karcsúsított bundát viselt, és hajadonfőtt járt, a hópelyhek csillogó fehér koronát formáztak a hajában. Nem rendelkezett rendkívüli idomokkal, csak úgy egyszerűen minden porcikája tökéletes volt. Akkoriban ilyen nők nem szaladgáltak tömegével az utcán, én csak anyám nyugati divatlapjait lapozgatva láttam hozzá hasonlókat. Kifestve lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de vajon milyen lehet festék nélkül, kérdeztük egymást Petyával, mert hogy a maga természetességében soha nem jelent meg. Abban megállapodtunk, hogy nyilván gyesen van a száz gyerekkel, anyuka és háziasszony, és úgy képzeltük, félig komolyan, hogy nem úgy háziasszony, mint a mackóban és papucsban levest kevergető, a lakást felporszívózó sorstársai, hanem otthon is megadja a módját, vagyis puccban-parádéban mosogat, mert az igazi nő, amikor senki sem látja, akkor is nő. 

Ha szembe jött velem a Pusztaszeri úton, nem tudtam nem leplezetlenül megbámulni. Sohasem nézett rám, és a többi csodálójára sem vetett egy pillantást sem. Az ABC előtt csoportosuló melósok fütyültek utána, egy-egy elsuhanó teherautóból a dolgozók kiordítottak neki, és ő csak ment egykedvűen. Előfordult, hogy leszálltam a 91-es buszról, vagy kijöttem a közértből, és megpillantottam őt hazafelé mentében. Pár méterrel mögötte lépkedni jobb volt, mint szembe találkozni, mert így addig legeltethettem rajta a szemem, ameddig haza nem értem, és a kertajtóból még figyeltem, ahogy 100 méterrel lejjebb ő is belép a kapujukon. A legjobb volt a 91-esen összefutni vele, mert ez esetben a Vígszínháztól a Cimbalom utcáig 15 percen át tudtam szemrevételezni. Azon mulattam, hogy férfi utastársaimat is egytől-egyig elszédítette, meresztették a szemüket, és meggyőződésem szerint a buszsofőr is egyfolytában őt hesszelte a visszapillantó tükörből. Még jó, hogy nem szaladtunk fel a járdára. Petya 29-es busszal közlekedett, ő a Kolosy tértől utazott együtt Százgyerekkel. Töviről-hegyire beszámoltunk egymásnak arról, hogy Százgyerek hol ült vagy állt a buszunkon, mit csinált, milyen szerkóban volt, és a végén Petya fülig érő szájjal rendre megjegyezte, hogy félelmetes... Egyszerűen félelmetes. Röhögtünk, és a barátom szavajárását idővel átvettem, mert szépség és esztétikum tekintetében a kifejezése mindent elmondott. Egyszer-egyszer szót ejtettünk a férjéről is, arról a jelentéktelen szürke kis madárról. Gúnyolódtunk rajta, bosszúból, hogy ilyen jó nője van, és feltettük a kérdést, hogy ezek hogy jöhettek össze? Vagy másképpen fogalmazva, hogyan kapta ki ez a szerencsétlen ezt a bombanőt?  

Százgyerek szexuális vonzereje minden férfiembert elkábított, Petya és én mégsem fantáziáltunk a vele való testi kapcsolatról, és szerelmesek sem voltunk belé. Jó, mindez cseppet sem számított meglepőnek, hiszen nem hús-vér nőként tartottuk számon: égi jelenség volt, aki olykor-olykor lejött közénk megmutatni magát, és mi a külön bejáratú filmünkben epizódról-epizódra követhettük nyomon földi mozgását. Mint a legtöbb tizenéves fiú, mi is a nagyjából velünk egykorú diáklányok felé kacsintgattunk, mindkettőnknek akadtak laza kalandjaik, komolyabb kapcsolatok nem, és közben ment a Pusztaszeri úti filmvásznon a Százgyerek-sorozat. 

Az ABC-ben vásároltam, és egyszer csak belépett Százgyerek. Vibrált a levegő, és megállt az élet az üzletben. A felvágottas pultban álló idősebb pali fennhangon üdvözölte a nőt, a pénztároshölgy vidáman odakiabált neki valamit, a vásárlók, férfiak és nők abbahagyták az áruféleségek gusztálását, és alaposan megmustrálták. Akkor láttam Százgyereket először mosolyogni. Miközben a sorok között járkált és válogatott, az alkalmazottak messziről szemmel tartva mézes-mázos hangon beszéltek hozzá, kérdezgették, és ő válaszolt. Hogy miről folyt a szó, arra nem emlékszem, valószínűleg semmiségekről, meg talán arról, hogy nagyon friss a gépsonka, most vegyen belőle. Azon tűnődtem, hogy sok ember működik hasonlóképpen, mint a mi közértünk dolgozói: fogalmuk sincs arról, hogy az életükbe betoppanó tünemény ki fia-borja, jó fej-e vagy rossz, mit gondol a világról, de a varázsereje alapból megbabonázza őket, a nem hétköznapi, fenséggel viselt szépség mintha valami társadalmi rangként funkcionálna, tiszteletet és megbecsülést vált ki, hovatovább alázatosságot is, és hát igen, hanyatt is lehet esni tőle. 

A 2000-es évek elején megnéztem a moziban a Malénát, Giuseppe Tornatore nagyszerű filmjét, és a címszereplő nőről azonnal eszembe jutott Százgyerek. Monica Belucci ledöbbent férfiarcok és rajongó tekintetek kíséretében magányosan vonul szúk szoknyában és kopogós magassarkúban a szicíliai kisváros utcáin, terein át, nem néz senkire, csak megy és megy... És akkor felötlött bennem, hogy én ezt már láttam sok évvel ezelőtt a mi Rózsadombon játszódó házimozinkban. A két nő persze különbözik ebben-abban. Arcra más-más karakterek, Maléna mindig szomorú, Százgyerek mindig közömbös, Maléna dohányzik, Százgyerek nem. Maléna a téren megpihenve cigarettát vesz elő, és vagy tíz férfi öngyújtója villan fel egyszerre az orra előtt, Százgyerek imádóinak sajna nem adatott meg az a kegy, hogy tüzet adhassanak neki. 

A hetvenes évek végén történt. Egy hétköznap délután mentem felfelé a Pusztaszeri úton, és a Józsefhegyi út sarkán észrevettem a Digó Alfa Romeóját. Digó magyar volt, és bizonyos értelemben azok közé az emberek közé tartozott, mint Százgyerek is. A lakókörnyezetedben él, személyesen nem ismered, csak rendszeresen látod itt és ott, számon tartod, és a barátoddal, aki szintén látja, és számon tartja, egyszer csak nevet adtok neki... Így aztán Petyával elneveztük Digónak. Adta magát a név: a pali a hetvenes évek olaszos férfidivatja szerint öltözködött, világoskék, trapéz farmernadrág, piros, hegyes orrú cipő, hasközépig kigombolt színes ing, mindehhez jött még a Magyarországon ritkaságszámba menő olasz verda. A séróját nem tudta digósra venni, mert a sors olyan sűrű göndör tincsekkel áldotta meg, amit nem is visz a fésű. 

Már egész közel értem az autóhoz, amikor kinyílt a vezető melletti ülés ajtaja, és kiszállt Százgyerek. Ruganyos léptekkel indult lefelé az úton, közben Digó gázt adott, befordult a Józsefhegyi útra, és elviharzott. Megálltam, néztem a nő után, és rögzítettem a tényállást. Százgyerek Digó szeretője, és azért álltak meg a nő lakásától 200 méterre, hogy le ne bukjanak.

Alig vártam, hogy este megoszthassam Petyával az elképesztő fejleményeket. Nagy szemeket meresztett, ingatta a fejét, és az előadásom végén vigyorogva szólt: - nahát, a hülye digója. Azért ízlése, az van. - Petya és én nem nagyon szimpatizáltunk a nagy számban divatozó ficsúrokkal, így Digóval sem, de Százgyerekhez fűződő szeretői státusza elismerésünket váltotta ki, és attól a naptól fogva más szemmel néztünk rá. 

Teltek az évek. 1983-ban Petyáék elköltöztek a Rózsadombról, megszakadt a kapcsolatom a barátommal, és egyedül néztem tovább a mi filmünket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy huszonévesen már jelentősen csökkent a Százgyerek iránti érdeklődésem, komolyabban foglalkoztam, illetve jártam hús-vér lányokkal, meg egyáltalán, a kamaszkori ámulat és bámulat egyre inkább a múlté lett. 1988-ban a mi családunk is elhagyta a Pusztaszeri úti házát, a húgom, a szüleink és magam háromfelé költöztünk, én jó messzire, Zuglóba kerültem, és véget ért a Százgyerek-mozi. 

A kilencvenes évek közepe táján egy nyárvégi délután Hűvösvölgyből jöttem be az 56-os busszal. Kitaláltam, hogy átszállok a 29-esre, átmegyek a Rózsadombon, és Óbudáról folytatom utamat. Nem sietek sehová, a buszból pedig lecsekkolhatom fiatalkorom régen látott, szeretett helyszíneit. A 29-es végállomása akkoriban a Kelemen László utcában volt, felpattantam a járműre, és leültem középen egy egyes ülésre. A buszban rajtam kívül csak egy utas tartózkodott, kócos, nagyon szakadt öreg szundikált előttem néhány székkel. Női cipősarkak kopogására lettem figyelmes, és mint egészséges férfi, egyből a hangok irányába fordultam, azt sejtve, hogy a járdán jó nő közeledik. Százgyerek volt az. Felszállt a középső ajtón, leült közvetlenül elém, elhelyezkedett, és nézett kifelé az ablakon. 

Nekem úgy tűnt, hogy semmit sem változott, csak az arca látszott kicsit fáradtnak. Hány éves is lehet, morfondíroztam...Igen, már az ötvenes éveiben jár. Farmernadrágot és farmerdzsekit viselt, és ugyanolyan erősen sminkelte magát, mint annak idején. Előttem ült... Ilyen fizikai közelségbe még soha nem kerültem vele. Kiegyenesedtem, majd lassan, nagyon lassan előrehajoltam, és beleszagoltam a hajába. Kellemes illatot éreztem, ami lehetett kölni, parfüm vagy sampon, nem tudtam, mi az, mert nem mozogtam otthonosan a pipereholmik világában. Óvatosan visszadőltem eredeti helyzetembe, és mosolyogtam, hát itt vagy. Észrevettem, hogy a busz padlóján valami folyadékcsík indult el a szakadt öreg ülése felől, egyre haladt a középső ajtó lépcsője felé, és közben újabb kis patakkezdemények is útra keltek. Százgyerek is észlelte az áradást, egy darabig figyelte, aztán ültében lábbal kifelé fordult, rám nézett, és felkiáltott: ez behugyozott baszdmeg! Nem hiszem el! Felnevetett, nemtetszése jeléül a fejét rázta, majd hol az öregre, hol rám sandított. Derűs arccal bólintottam felé, nyugtázva, hogy valóban az történhetett, amire ő gondol. Kellett vagy fél perc, mire Százgyerek lenyugodott. Újra felvette a normál ülő pozícióját, és kinézett az ablakon. 

A nyájas olvasó talán most azt gondolja, hogy Százgyerek e harsány és közönséges megnyilvánulása következtében egy világ omlott össze bennem. Nem. Valahogy teljes nyugalommal fogadtam ezt az intermezzót. De vajon miért? Megjött a sofőr, elindultunk, kapaszkodtunk felfelé a meredek Kapy úton, és töprengtem. Ez a földi halandó, hús-vér Százgyerek a piaci kofás reakciójával nyilvánvalóan ilyen egyszerű teremtés volt már egykori rózsadombi illetőségű égi tünemény korában is. Ez most hogyhogy nem kavar fel engem? Százgyerek a Felső Zöldmáli út és a Pusztaszeri út sarkán szállt le, és szokásos ruganyos lépteivel ment hazafelé. Az induló busz ablakából még rápislantottam az ismerősen ringó csípőjére, aztán a sofőr gyorsított, és magunk mögött hagytuk őt. 

Agyaltam. Arra jutottam, hogy Százgyerekkel kapcsolatban a jelen és a múlt különválasztva él bennem. Nincs átjárás. És ez jó. Az életembe bepofátlankodó hülye valóság nem tudja beárnyékolni a régi káprázathoz fűződő szép emlékeimet. 

A Petyával közös filmünket azóta is le-levetítem a fejemben.          

 

                    

  

 

    

 

                  

                  

              

HATKOR A MOSZKVÁN - HATKOR A FENYŐFA ALATT

Sziasztok! 

Bő két évvel a megjelenése után még kapható a "Hatkor a Moszkván" című könyvem néhány on-line üzletben (az Írók Boltjában tudtommal elfogyott), vagyis akinek nincs meg, vagy karácsonyra szívesen ajándékozná valamelyik szerettének, még megveheti. Nálam is maradt pár eladó példány, bótolás céljából összejöhetünk egy villám találkozásra, vagy elküldhetem postai úton. 

Azt hiszem, a hozzám eljutott infók alapján a könyv fogadtatása egészen kedvezőnek mondható, és külön örülök annak, hogy nem csak az ötvenes-hatvanas generációt érdekli a mi kalefos életünk. Ennek demonstrálására hadd osszak meg veletek két rövid történetet.  

Másfél éve a Libella kávéházban odalépett hozzám egy fiatal, hosszúhajú srác, letette elém az asztalra a Moszkva tér-könyvet (meg még az első könyvemet, a Módos Péterrel készült interjúkötetet), és kérte, hogy legyek kedves dedikálni azokat. Miközben írtam, furdalt a kíváncsiság, és megkérdeztem tőle, hogy honnan ez a komoly vonzódása az öreg csókák fiatalkori évei iránt. Azt válaszolta, hogy az egyetemi társasága körében nagyon megy a nosztalgia és a retró, és ennek szellemében szorgosan lapozgatják a Hatkor a Moszkvánt. Beleegyezésemet kérte, hogy az egyetemi rádiójukban elkészíthessék két fejezet hangjáték-változatát. Természetesen rábólintottam. Hogy megvalósult-e az ötlet, azt nem tudom, mindenesetre jókedvűen töltöttem el azt a délutánt.

Édesapám nyolcvanéves unokahúga megvásárolta a könyvet nyolcvanéves barátnőjének, mondván, hogy a hölgy nagyon nyitott a világra, sokat olvas, és az én moszkvás visszaemlékezésem is a kedvére lehet. Később megtudtam, hogy az asszony súlyos beteg férjét ápolja, gondozza otthon, és egy-egy kimerítő napja után alig várja, hogy este a kezébe vegye a Moszkva teret, és rövid időre elrepüljön egy vidám és gondtalan világba.  

Szóval vegyetek Moszkva tér-könyvet, amíg van, mert ha elfogy, akkor könyvtárból kell eltulajdonítanotok, és a lopás ugyebár nem szép dolog. 

19-ik fejezet, Nem apácazárda (részlet) 

"Ha szombat este hoppon maradtunk a Moszkván, se buli, se koncert, kiadtuk a jelszót, irány a Bimbó! Az én szoros értelemben vett társaságom 1977-ben kezdett oda járni. Előfordult, hogy már otthonról egyenesen oda mentünk, és ott is ragadtunk. 1978-ban ('79-ben?) beköszöntött a szabadszombatos világrend, tehát a péntek estét is beiktattuk a kikapcsolódások sorába. Legerősebb emlékeim barátságos téli estékhez kötődnek: átfagyva belépni az ajtón, a külső helyiségben az olajkályha melegen üdvözöl, Middle of the Road szól a wurlitzerből, flipperezők rugdossák a játékgépet, és a vendégek óbégatnak. Gyakran csak a belső, félhomályos és kedélytelen teremben találtunk szabad helyet, az alumíniumborítású pult mögött a nagy hasú, hátranyalt sérójú Gyula bácsi csapolta a sört koszos fehér kötényben. Laci 1. pincér érkezéskor tanár úrnak és igazgató úrnak szólította a vendéget, aztán a harmadik vodkája elfogyasztását követően már mindenki „Zsadányi" lett. A név visszaszállt rá, ő lett a mi Zsadányink. Laci 1.-et kedveltük, azt hiszem, ő is minket. Minden vendéghez volt egy jó szava, s ha történetesen üdítőt kértél, érdeklődött, hogy tripperes vagy-e. Amikor egy ízben Fülöpp a kerthelyiségben leesett a székről, meleg baráti hangon szólt, na mi van Zsadányi?  Laci 2. pincér, Gyula bácsi nyikhaj fia már kisebb népszerűségnek örvendett, mert úgy próbált tekintélyt szerezni, hogy velünk, juniorokkal okoskodott és kötözködött a rendelésnél. Mi mindig jót nevettünk rajta. Szilágyi János zárás előtt érkezett otthoni fogyasztásra szánt üveges sörökért, Laci 2. ilyenkor nyájas és szolgálatkész alattvalóvá vedlett át.

Ültünk a külső helyiségben a wurlitzer mellett, Kozák Tomival az Ezüst nyarat dudorásztuk, Szita Jani lenyúlt az asztal alá a kongájáért, és kísérni kezdett minket. Jani dobos őstehetség, csak sajnos amatőr státuszát sohasem adta fel. Dobolt kukán, cigisdobozon, retikülön, géppuskakezű attrakcióját a Bimbóban ováció és taps fogadta, és repkedtek felé a fél barackok. Silhavy Marci más produkcióval rukkolt elő időről időre, azzal, amit már az Országház pince kapcsán meséltem. Babapopsi simaságú arca mérőműszerként funkcionált, minden feles után pirosabb lett, és Marci ki-kiszaladt a vécébe a tükörhöz ellenőrizni, hogy mennyit ihat még. Persze a Bimbó nemcsak a féktelen poharazásoknak adott otthont, a kultúrának is szenteltünk egy-egy estét. Gimnázium negyedikben feljártunk Jakupcsek Gabival, Losonci „Losi” Gáborral és Schreiber Lacival négyesben szóbridzselni. A helyi erők gyanakodva figyeltek minket: ülnek itt nagy csendben, néha egyikük mond egy hülye szót, fél perc múlva a vele szemben ülő egy másik hülye szót, néha egymás fülébe suttognak. Vajon mit tolhatnak ezek?
Hideg téli estéken busszal mentünk le a Kalefra, folytatni valahol a megkezdett programot. Ha bátorra ittuk magunkat, akkor gyalog vágtunk neki. Szabcsók barátommal egyszer kettesben indultunk le a havas-jeges és meredek Alvinci utcán. Pár lépés után egyszerre estünk seggre, és mivel a felállást kockázatosnak ítéltük, két kezünkkel hajtva magunkat, bobversenyzőket megszégyenítő ügyességgel gatyaféken csúsztunk le a Marczibányi térre."

   

    
 

HATKOR A MOSZKVÁN - FIATALSÁG BOLONDSÁG, AVAGY ROCKZENEKAR CSÁKÁNNYAL, LAPÁTTAL 1. RÉSZ

 

Hair (collections.naturalsciences.org)

Ahogy megannyi fiatalembernek a szocializmusban, úgy nekem sem fűlött a fogam a kötelező sorkatonai szolgálathoz. Nem a hajnali ébresztő, vagy a különféle fizikai megpróbáltatások zavartak volna. A katonaságon már átesett barátaim bőségesen szolgáltak információkkal az ottani viszonyokat illetően, én pedig úgy ítéltem meg, hogy ha behívnak, akkor bizony a szerényebb IQ-val rendelkező, félanalfabéta, suk-sükülő feljebbvalóimmal meggyűlik a bajunk egymással. Már az iskolában, majd a munkahelyeimen is, ha igazságtalanságot észleltem, vagy úgy véltem, hogy engem méltánytalanság ér, akkor vitatkoztam, védtem az álláspontomat, olykor átmentem pimaszkodásba, nem csak tanárokkal és főnökökkel kerültem konfliktusba, hanem portásokkal és az autóbuszokon okoskodó öregemberekkel is. (Aztán múltak az évek, és megszelídültem.) 

Szóval elképzeltem: mi lesz, ha a honvédeket kioktató, szivató, megalázó őrmesterekkel kerülök szembe? Valószínűleg a hadbíróságon végzem. (Vagy betörnek, és beállok a sorba? Ez az opció sem tetszett igazán.)) Volt egy figuráns kollégám a Kartográfiánál, a csontsovány és nem teljesen százas Tivadar. Többnyire csendesen viselte a benne tomboló idegfeszültséget, ám amikor kitört belőle, akkor nagy türelemmel meg kellett nyugtatnunk, nehogy kárt tegyen a környezetében. Egyszer nyugalmi állapotában elmesélte nekünk rövid katonai pályafutását. Az első egyenruhás sorakozónál a kiképzőtiszt mindenfélére utasította az újoncokat, vigyázz!, balra át!, üvöltötte nekik, mire Tivadar csak egykedvűen álldogált tovább, és az őrmester dühödt számonkérésére annyit mondott, nekem ilyen kanászból, gulyásból lett tábornokok ne pattogjanak! Pár nap múlva leszerelték. Kommunikáció terén nem tartottam ott, mint Tivadar, de mélyen egyetértettem vele, és megkedveltem. 

Az érettségi után 2 évig fotósiskolába jártam, és arra az időre haladékot kaptam a Néphadseregtől. Azt tudtam, hogy a fizikailag egészséges emberek számára pszichés problémák orvosi igazolásával van esély a sorkatonaság megúszására. A tágabb értelemben vett kalefos körömben páran már éltek ezzel a lehetőséggel, búskomorak és szimulánsok egyaránt megkapták az "alkalmatlan" minősítést. 1980-ban felkerestem a körzeti idegorvost ingadozó hangulatomra panaszkodva, de elárultam neki, hogy nem szeretnék katona lenni. Rendszeresen jártam hozzá, és egyszer azt javasolta, hogy feküdjek be kivizsgálásra a 2. kerületi, Völgy utcai pszichiátriára, az kábé egy hét, meséljem el minden nyűgömet, és a zárójelentés elég lesz ahhoz, hogy kiszuperáljanak. Beleegyeztem, és 1982. február 16-án be is csekkoltam.

Az intézményt, amely a kőhajításnyira lévő Lipóthoz (a nagyházhoz) tartozott hivatalosan, Kodály Zoltán egykori villájában rendezték be, az épület egy szép, ősfákkal teli kert közepén állt. A könnyebb eseteket irányították ide, kivizsgálásra, vagy csak egy kis felfrissülésre. Itt pihente ki fáradalmait Latinovits Zoltán és Vikidál Gyula is, gondoltam, nekem is jó lesz. 

Száll a kakukk fészkére (Hir.ma) 

 Többségükben szimpatikus férfiakat és nőket ismertem meg a betegtársaim körében, barátkoztunk, és jól kijöttünk. Bizonyos anomáliák azért felütötték a fejüket. Például egy reggel azt vettem észre, hogy az éjjeliszekrényemen hagyott könyvem meg van tépve, majd délelőtt mindenki arról beszélt, hogy az újságjukat, könyvüket az éjjel valaki megszaggatta. Egy így ment még két napig, aztán nyomozás indult, és megkerült a bűnös. Szegény öreg Laci bácsi volt az. Az éj leple alatt zseblámpával járta a kórtermeket, és ha papírt látott, tépett. Felvitték a nagyházba.

Teszteket csináltattak velem, kérdezgetett a pszichiáter-főorvosnőm és a pszichológusom. Kábé 10 nap elteltével azt javasolták, hogy maradjak még egy kicsit, úgy néhány hétig, mert a "szubdepresszív hangulataim" és bizonyos szorongásaim miatt kezelésre van szükségem, és be kell állítani a gyógyszerelésem. Berzenkedtem, aztán elfogadtam. Végül is egy hosszabb kórházi tartózkodás csak erősheti a katonai alkalmatlanságom, a betegácsi ketyeg, a munkahelyem fizet, amúgy meg kifejezetten jó itt a nyugiban. 

Apámmal egyszer arról beszélgettünk, hogy ha találomra kiválasztott 100 emberen elvégzik a Szondi- és a Rorschach-tesztet, akkor becsléseink szerint a delikvensek több mint a felénél találnának aggodalomra utaló jeleket. Ezen aztán jót nevettünk. 

Egyik este beugrott hozzám Schreiber Laci barátom. Beköszönni jött, másnap vonult be a seregbe. Gyerekkorunkban nem láttuk jönni azt a képet, amelyet ott lefotóztam a fejemben, és ma is megvan. Ülünk a társalgóban, én a gyógyszerektől kábultan, loboncos séróval, frottír köpenyben, a hadsereg elől menekülve, ő 3 centis hajjal, frissen borotválva a bevonulása előtt. Lacinak a visszapofázásai, és a felettesei gúnyos leoltásai miatt sanyarú sors jutott a honvédségnél. Fogdába be, ki, be... Eltáv többnyire nyista. Elszakadt nála a cérna, és kicsit megdádázott egy hadnagyot, aki kihallgatás közben hátulról kirúgta a lábait. Valahogy megúszta a hadbíróságot, és aztán visszavett, hogy élve kerüljön ki.   

Laci február végén látogatott meg, amikor az antidepresszánstól, a nyugtatóktól és más szerektől még rendesen el voltam varázsolva. Zombiként botorkáltam naphosszat. Barátaim és barátnőim, akik akkortájt benéztek hozzám, utóbb elmondták, hogy megijedtek tőlem. Miután a szervezetem hozzászokott a drogokhoz, kisütött a nap. Egy állandóan derűs, optimizmussal teli fickóvá változtam, és úgy pörgött az agyam, mint a motolla. Olyan könnyednek és felszabadultnak éreztem magam, mint Jeff Goldblum karaktere "A légy" című horrorban a metamorfózisa első szakaszában, csak én nem tudtam felszaladni a falon, mint ő.         

Tulajdonképpen gyógyüdülésnek fogtam fel a Völgy utcai tartózkodásomat. Minden nap kimehettem pár órára, és pénteken, hétvégére hazaengedtek. Hétközben vagy a környéket jártam és fotóztam, vagy beültem egy moziba, és a Múzeum körúti antikváriumban könyveket vásároltam. Soha annyit nem olvastam, mint a Völgy utcai estéimen, egyszerre több mindent, Weöres Sándorral, Bergmannal, Villonnal együtt tértem nyugovóra. 

a környéken fotóztam, és
lekaptak

A Kodály-villa épülete hegyvidéki ódon nyaralónak is beillett. Végtelen társasjátékozás folyt, a kert hátsó részén kialakított kispályán fociztunk. Megállapítottam, hogy a bentlakók túlnyomó része jobb fej, mint a kinti világot benépesítők túlnyomó része. Depresszió itt, neurózis ott, sag schon... Értelmes, érzékeny és empatikus emberek körében töltöttem az időt. Néha azon fantáziáltam, hogy ez a csapat direkt a külvilági idióták elől menekült ide. (Ha meggondolom, így is történhetett.) Egy rossz arcra emlékszem: a 20 év körüli csávó az első napján beüzemelte a magnóját  a társalgóban, állati hangerővel bömbölt a Boney M., páran érdeklődtek a főnővérnél, hogy nem kéne-e őt átszállítani a nagyházba... Megoldás gyanánt az édesanyja másnap hazavitte a magnót.  

Egyik betegtársammal, a nálam egy tízessel idősebb Andrással haverok lettünk. Dumáltunk, sakkoztunk, kártyáztunk. Elmesélte, hogy sokat olvas, szépirodalmat, történelmet, de elsősorban a vallásfilozófiákba mélyedt bele. Tanulmányai során hosszú idő elteltével arra jutott, hogy az ember földi léte tulajdonképpen hiábavalóság, ezért megérett bennne az elhatározás, hogy önkezével véget vessen az életének. Meghívta a legjobb barátait egy budai kerthelyiségbe egy nagy fröccsözésre (senki nem tudott a szándékáról), aztán vásárolt egy üveg Vilmoskörtét, beült a Déli pályaudvar parkolójában várakozó Skodájába, megitta a pálinkát, és felvágta az ereit. Az utolsó pillanatban feltámadt benne az életösztön, és kiszállt az autóból. (Ezt a novellába illő történetet valamelyik irodalmi olvasmánya is ihlethette, igaz is lehetett, az tény, hogy láttam a csuklóján a hegeket.) Kórházi kezelése után került a Völgy utcába regenerálódni. Megsúgta nekem, hogy nem hisz a gyógyszerekben, az adagját nem veszi be, hanem a vécébe önti. Minden nap kijár a közeli kocsmába fröccsözni, és rágógumit rág. Azon röhögtünk, hogy nem nagyon tud lebukni az orvosok és a nővérek előtt, hiszen a leszedált társai és ő (a piától) ugyanúgy kókadoznak. 

A negyvenes pszichiáternővel, Zsuzsával csíptük egymást, és a mind oldottabb hangulatú beszélgetések hevében rendre jócskán átléptük a 45 perces ülések időkeretét. Zsuzsa vicce: mi a különbség az elmebeteg és az idegbeteg között? Az elmebeteg azt hiszi, hogy 2 x 2 az 5, az idegbeteg tudja, hogy 2 x 2 az 4, de kevesli. Zsuzsa a bizalmába fogadott, és az íratlan szabályokat megszegve szót ejtett a privát élete nehézségeiről, sőt, panaszkodott. Egyszer nagyon elengedte magát: - tudja József, az anyósom Miskolcon lakik, de minden hétvégén nálunk eszi a fene a Böszörményi úton. Most mit csináljak?... (Az Annie Hallban Woody Allen említést tesz a pszichiáteréről, aki éjszaka felhívja őt, és belezokog a telefonkagylóba.) Amikor először beléptem a pszichológusom szobájába, azt hittem, hogy visszatért Jim Morrison. A fiatal, hosszúhajú, szakállas pali a megtévesztésig hasonlított Mr.Mojo Risin'ra, és nem lepődtem meg nagyon, hogy a terápia részeként Doors szövegeket elemeztünk. Évekkel később összefutottunk John Mayall koncertjén, és elsöröztünk.  

Völgy utca 9. a pszichiátria (Lakatlan Crowdmap)

Ahogy telt az idő, egyre nagyobb örömmel figyeltem a kemikáliák étvágycsökkentő hatásának eredményét. Fokozatosan fogytam, és végül a 10 kiló feleslegem kétszeresét adtam le (a 80 kilós a súlyomat aztán meg is tartottam). Rendesen megnőtt a hajam, a borotválkozást elpasszolva kisollóval kezelt borostát hordtam, és hordok azóta is.(Miután kijöttem a Völgy utcából, azon a véleményen voltam, hogy már csak a külsőm változásai miatt is megérte ez az elmúlt időszak). 

Áprilisban a külső valóságban is kisütött a nap, tombolt a tavasz. Jeleztem az pszichiáternőnek, hogy most már szívesen hazahurcolkodnék, de ő még kis türelmet kért. Egyik ebédidőben szóba elegyedtem Katikával, egy dumás-nevetős, kicsit dilinyós asszonnyal. Beszélgetés közben hirtelen eltért az adott témától, ide-oda csapongott, indokolatlanul fel-felkacagott, bírtam. Amikor megtudta, hogy a Rícsei ÚJ Erő MGTSZ kommunális ágazatánál nagytakarítóként fecsérlem el a fiatalságomat, állást ajánlott. Előadta, hogy hamarosan munkába áll a Kocséri Petőfi MGTSZ kommunális ágazatában, ő lesz a parképítők csoportvezetője, és dolgos, megbízható legényeket keres. A nagytakarítói 3400 forintos fizetésnél nagyobb, 4000 forint körüli összeget tud adni. Szóban meg is egyeztünk, és a további dolgos legényeket beszervezendő, felhívtam Gyukics Gábor barátomat, aki a Rícsénél kollégám volt. Rábólintott az új lehetőségre, és csábítani kezdte a többieket a brigádunkból. 

Április végén jöttem el a Völgy utcából. Szobatársam, a szintén Fradi-drukker Jani bácsi búcsúzóul nekem adta két keskeny fazonú, pasztellszínű nyakkendőjét. Megkötötte őket előre, mert én nem tudtam. Barátaim esküvőin viseltem hol egyiket, hol másikat, csak bele kellett bújnom. Az egyik, a homokszínű ma is a szekrényemben lóg, úgy, ahogy Jani bácsi megkötötte 42 éve. 

Otthon a behívóm várt, augusztus végén sorozás. Aggódva nézegettem a kórházi zárójelentésemet, amelyet azzal summáztak, hogy semmi bajom, egészséges vagyok. A körzeti idegorvosnő megnyugtatott, hogy ír majd egy szakvéleményt rólam a sorozó orvosnak, és nem fognak elvinni. 

Eldobtam a gyógyszereimet, és visszatértem a kalefos életembe. Két számmal kisebb farmernadrágokat vásároltam az Ecserin. Gáborral, és még három rícsés kollégánkkal kiléptünk a munkahelyünkről, a kacagó Katikával egyeztettünk, és egy június eleji napon találkoztunk a kocsériak óbudai, Üröm utcai központjában. Bemasíroztunk az osztályvezető irodájába, és leültünk. Gyukics Gábor, Nagy József "Bozsó", a Stúdió K Színház színésze, Újvári János, a Kontroll csoport altszaxofonosa, Péter Tamás festőművész és magam. Az osztályvezető végignézett a hosszúhajú gyülekezeten, és mosolyogva odaszólt a titkárnőjének: na, akkor van egy rockzenekarunk.

A munkánk a Mártonhegyi úti általános iskolába szólított minket, ott randevúztunk Katikával a tanév vége után egy reggelen az udvaron. Katika kivételesen nem kacagott, hanem elgondolkodva böngészte a kezében tartott tervrajzot, aztán közölte, hogy egy 70 centiméter széles és 50 centiméter mély gödröt kell ásnunk... elég hosszút. Elindult egy bottal a kezében, és a bot hegyét a földön húzva mutatta, hogy erre, aztán itt balra fordul, egyenesen tovább, jobbra... a végén keresztbe karcolt egy vonalat. A biztonság kedvéért azért átadta a tervrajzot brigádvezetőnknek, Gábornak, hogy az ásás során el ne tévedjünk. Ha készen vannak vele fiúk, értesítsenek, és akkor mondom majd, hogyan tovább, közölte még Katika, aztán a rend kedvéért felkacagott, elköszönt, és elment. 

Egy darabig még eltűnődve álltak a rockzenekar tagjai a szikrázó nyári napsütésben: vajon mi a francra kell egy kurva hosszú, kanyargós árok egy iskola udvarán? Na mindegy... Kiszedtük a suli raktárából a csákányokat, a lapátokat, az ásókat, a kapákat és a nagyharangot, és hozzáláttunk... 

(folyt. köv.)      

                 

      

                

        

HATKOR A MOSZKVÁN - NA, AKKOR GYERÜNK A FÁCÁNBA!

 

1976. (Fortepan)

Miután elkészültem a Moszkva tér könyvvel, és elment a nyomdába, eszembe jutott (mikor máskor), hogy elfelejtettem megemlékezni egy fontos törzshelyünkről, az Aranyfácán sörözőről. Hogyan maradhatott ki? A Fácán szombat esténként az egyik biztonsági tartaléknak számított: ha nem jött össze házibuli, akkor vagy felmentünk a Bimbóba, vagy elvillamosoztunk a Szilágyi Erzsébet fasoron a Körszállóig, visszabaktattunk 100 métert, és már be is léptünk a szlovák konyha remekeit és egészen jó csapolt sört kínáló csehóba. 

Az utcáról néhány lépcső vezetett le az előtérbe, jobbra, a ruhatár mellett lehetett felmenni az étterembe (ahol szerintem soha nem jártunk), és az előtérből balra jutottunk be a sörözőbe. A hosszú helyiségben kétoldalt egymást érték a bokszok, és a terem végén a falnál egy széken ült az öreg, kedvetlen harmonikás, aki este 8 órától nyekergette hangszerén a sramlit és a régi slágereket. Gimnáziumi másodikban, 1975-től kezdtem odajárni móriczos fiúkkal és lányokkal, majd idővel becsatlakoztak a toldys barátaim. A söröző elég konszolidált intézmény volt, és a hely szelleméből adódóan nem nagyon csúsztunk át féktelen mulatozásba. Jobbára csak sört ittunk, esetleg Hubertust, dumáltunk, röhögtünk, majszoltuk a frissen sült pogácsát, megkóstoltuk a sztrapacskát és a túrós palacsintát, és órákon át nyomtuk kedvenc játékunkat, a szóbridzset. A Fácán bizonyos értelemben emlékeztetett a Kalefra: bementünk, és tuti, hogy ismerősökbe botlottunk. Az egyik bokszban egy móriczos csapat, a másikban egy toldys, a harmadikban egy szerelmespár a Moszkváról...  

Mennyibe került egy korsó sör az Aranyfácánban? Konkrétan nem emlékszem. Az alkoholok árát kábé 2-3 évente minden vendéglátóipari egységben emelték, ami akkoriban filléres nagyságrendet jelentett, az dereng, hogy az 1970-es évek második felében 7 és 9 forint között mozgott a korsó ára.     

Az emlékek felidézése közben arra jutottam, hogy a kedvenc sörözőnkbe sokkal gyakrabban tértünk be hétközben és vasárnap, mint szombat este. Heti 1-2 napot - a szombati házibulis dorbézolásokat egyensúlyozandó - 4-5 fős csapatokban mozogva a kultúrának szenteltünk, színház, mozi, koncert, és a programokat követően kiadtuk a jelszót, irány a Fácán! A nyolcvanas évek elején egy darabig Fülöpp-pel kettesben jártunk színházba, és hogy, hogy nem, a megtekintett darabokban központi szerepet játszott a piálás. Nagyon röhögtünk ezen, és az "Éjjeli menedékhely", meg a "Macska a forró bádogtetőn" után szinte futólépésben közelítettük meg a törzskocsmánkat, ahol lendületes sörözés mellett beszéltük meg a látottakat. 

A Marczibányi téri kultúrházban hétfőn és kedden jazzklub és filmklub működött, műsor után csak átsétáltunk a "kertek alatt" az estét levezető italra. A jazz estekre alig-alig emlékszem, a  nagyon színvonalas filmklubra annál inkább. A Tűz van, babámat 1968-ban betiltották, ennek ellenére 1978-ban (vagy 1979-ben) levetítették a Marcin a moziknak készült kiváló magyar szinkronos kópiát, fogalmam sincs, hogy intézték el, mindenesetre annyi néző jött össze, hogy a földön is ültek faltól-falig, és a film után a tömeg még percekig röhögött a kultúr előtt. Schreiber Lacival ott láttuk Bergman egyik korai nagyszerű filmjét, A hetedik pecsétet, kábé 1978-ban, és az élmény hatása alatt szinte kiütve tántorogtunk át a Fácánba. 

Szerintem ez az egykori 58-as villamos lehet.
fotó: PestBuda

Egy vasárnap délután Lacival üldögéltünk az Aranyfácánban. Valahogy nem volt jó kedvünk, és egyszer csak megállapítottuk, hogy 2-3 év elteltével meguntuk a helyet. Kortyoljuk a sört, harapjuk pogácsát... semmi újdonság és izgalom...Olyan monoton ez az egész. Annyira elcsüggedtünk, hogy gyorsan fizettünk, és elmentünk. Megbeszéltünk, hogy egy ideig távol maradunk, aztán majd meglátjuk. Mint a szerelmesek... A kapcsolatban gebasz van, tartsunk egy kis szünetet! A szerelmi kapcsolatokban a szünet általában nem hozza el a boldog folytatást, szerencsére a mi Fácánunkkal másképp alakult. Néhány hét múlva visszatértünk, és mindent rendben találtunk. A sör friss volt, a pogácsa meleg, megjött Varjú és Topi, és indult a szóbridzs-parti.

Kedvenc pincérünk egy harmincas, mindig mosolygó, viccesen közvetlen, 9 óra után rendszerint illuminált pali volt. Magunk között "Gyerekképűnek" hívtuk. A társaságunk jóban lett a ruhatárosnővel is. Marika egy kedves, jópofa nagynénire emlékeztetett. Érdeklődött a sörözőn túli életünk felől, mesélt a fiatalságáról, és csomagmegőrző, üzenetközvetítő szerepet vállalt. Marika néni, itt hagyhatom ezt a Supertramp lemezt? Hétfőn jön érte a Csanádi Péter... Persze József! Fiúk, egy órája itt volt a Kozák és a Silhavy Marci, azt üzenik, hogy a Budapest borozóba mentek... Köszönjük...

A Budapest borozó... Ha szombat este a konszolidált Fácánban úgy éreztük, hogy nagyon benne van a lábunkban a boogie, akkor 11 óra után átvonultunk a Körszállóba. A borozó oldalt nyílt, a fehérabroszos asztaloknál a külföldiek mellett jólszituált magyar vendégek és a hozzánk hasonló ifjonc szakadtak mulattak, húzta a cigány, és néhány híres ember is szívesen töltötte ott az éjszakát. Kovács Károlyra, Garas Dezsőre emlékszem, Horváth Charlie is rémlik...  Egy liter bor a minőségétől függően 70-90 forintba került. Mondanom sem kell, hogy ez az árfekvés a mi anyagi kereteinkhez képest kicsit magasnak számított. Ha előre tudtuk, hogy a borozóban végezzük a napot, akkor több lóvét vittünk magunkkal a szokásosnál, ha nem tudtuk, akkor előkerültek a fémpénzek is, és valahogy összekapartuk a számlára valót. Játszott egy harmadik eset is, amikor nem tudtunk fizetni, és akkor Butykás intézkedett. A könyvben már megírtam, hogy a barátunk kitűnő kártyás volt, a budai féllegális és illegális játékhelyeken nyomta rendszeresen, sokat nyert, a kártyából élt, és mindig nagyobb mennyiségű készpénzt tartott magánál.  

Egy húzósabb éjszaka fél 1 óra tájban nem tudtuk rendezni a cechet, és történetesen Butykás nem volt velünk. Elek kiment a bejáratnál kihelyezett nyilvános telefonhoz, és felhívta őt. Fél óra múlva Butykás ott állt az asztalunk előtt, mosolyogva szemrevételezte a kókadozó részegeket, elővett egy köteg százforintost, lefejtett belőle 4 darab piroshasút, és pótolta a hiányt. A történethez hozzátartozik, hogy a Városmajorban lakó Butykás már aludt, a telefoncsörgés ébresztette fel, de ő olyan fiú volt, aki álmából felriasztva is a barátaival érez. Felöltözött, bepattant a bogárhátújába, és pár perc múlva kiszállt a Körszálló parkolójában.  

Történt egyszer, hogy Elek olyan mennyiségű ezerjót és kékfrankost töltött magába, hogy már nem fért el benne, ezért maga elé kapta az egyik boroskancsót, belehányt, majd az edényt visszatette az asztalra. Jött a pincér leszedni, emelgette a kancsókat, megállapítandó, hogy melyik üres már, Elekhez érve felkiáltott, hopp, ebben még van bor, mire a barátunk a bajszát törölgetve csendesen annyit tett hozzá, hát, van benne az is. 

1982-ben megmutattam az újdonsült barátnőmnek az Aranyfácánt. Marika néni szólt, hogy Simor Géza visszahozta a lemezemet, kivette a pult alól, és odaadta. A szóban forgó "Nazareth - Hair of the Dog" az egyik nagy kedvencem volt akkoriban. Egy fiatal, általam még nem ismert pincér szolgált ki minket. Nézegette a borítót, és kölcsönkérte az albumot azzal, hogy a következő hétvégén visszaszolgáltatja. A megbeszélt időben nem mentem le, csak jóval később, kiderült, hogy a srác már nem dolgozik ott. Az egyik pincér azt súgta, hogy ne is nagyon keressem, mert nagy valószínűséggel disszidált. Na, ugrott a Nazareth, állapítottam meg keserűen. 

Gyerekkoromban anyai nagyapám nekem ajándékozott 6 darab régi pénzérmét azzal a feltétellel, hogy megőrzöm azokat, ahogyan ő is tette, az unokámnak majd továbbadhatom, és én megígértem neki, hogy így lesz. Az egyik érem Napóleon korabeli pénz volt, a másikat Ferenc József regnálása idején verték, a harmadikon csak egy évszámot, 1806., lehetett kivenni, mert az érme közepét egy golyó ütötte át. 16 éves koromban az Uszály utcai maszek lemezbolt kirakatában megpillantottam a Hair of the Dogot, és mivel éppen egy fillér spórolt pénzzel sem rendelkeztem, az említett három apró kincset - némi bűntudatot érezve - eladtam egy numizmatikai üzletben 400 forintért, pontosabban szólva elkótyavetyéltem (a kereskedő ma is rajtam röhög), és ebből a pénzből megvásároltam a Nazarethet. Vajon a lemez elvesztése felfogható a sors bosszújának az ígéretem megszegéséért?  

A B oldal harmadik száma a lüktető ritmusú Whiskey Drinkin' Woman. Nagyjából arról szól, hogy a whiskyimádó, nagyon piás csajom tönkretesz engem, a ház tele van üvegekkel, mit tegyek, vegyem meg neki a szeszfőzdét? Ez a dal 1977 őszén, kis változtatással önálló életre kelt a társaságunk életében. 

Egy szombat délután Csanádi Péterék szabadság-hegyi házának kertjében üldögélt az akkori idők egyik legjobb összeállítású csapata: Péter, Korossy Kata, a bátyja, Kappan, Hegedűs Kata, Schreiber Laci, Rovar, Gezma, Barangó és magam. Kitaláltuk, hogy teszünk egy kisebb, 1-2 órás túrát a természetben. Felmentünk a fogassal, és ahogy kell, borokkal felszerelkezve jártuk az erdőt, és szeltük a mezőt. Napnyugtakor indultunk volna vissza Péterékhez, de észrevettük, hogy nincs meg Hegedűs Kata. Meresztettük a szemünket minden irányba, kiabáltunk, Kata, Kata, semmi. Megálltunk egy alacsonyabban fekvő tisztáson, hogy így hátha meglát minket, akárhol is van. Péter megjegyezte, hogy a környéken nincs más objektum, csak egy pszichiátriai intézet, ahol fiatalkorúakat kezelnek, de hát miért ment volna oda? Írni kezdtük a horrorregényt: az egyik súlyos állapotú ápolt megszökött, összetalálkozott Katával... És most valami kurva nagy baj van. Egészen komolyan megijedtünk. Három csoportra oszolva indultunk a keresésére, és menet közben a nevét kiáltoztuk. Az én különítményem egy ligetes területen bóklászott, ahol már alig láttunk az alkonyati félhomályban, és kisvártatva női nevetést hallottunk a távolból, majd felcsattant Laci hangja, megvan... Erre gyertek! Amikor odaértünk, Kata a fűben ült, vidáman, erősen spiccesen, kezében egy palack rizlinggel. - Hallottam, hogy kiabáltok... Örültem, hogy izgultok értem... De olyan jó volt egy kicsit itt megpihenni, mondta nevetve, és a feszkóból felengedve mi is vele derültünk. A visszafelé úton az események taglalása közben, a Nazareth után szabadon megjegyeztem, hogy rizling drinkin' woman. Barangóval el is énekeltük Katának az új verziót, amit nagy tetszéssel fogadott, és onnantól kezdve csak rizling drinkin' womannek hívtuk őt.  

1896. Szilágyi Erzsébet fasor, akkor
még Budakeszi út (Pinterest)

1978-ban, az érettségi előtt Hubert Kati néni, a matektanárnőnk azzal az ötlettel állt elő, hogy a matematikából gyengélkedő 10 diák, köztük én is, hagyja ki az írásbelit, készüljön a szóbelire, ott ő majd segít, és mindenki átmegy. Elfogadtuk. Jónás Feri, a kalefos matekzseni haverom, aki már előző évben elvégezte a gimit, vállalta, hogy felkészít. A korrepetálás a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy június elejétől minden nap délután 5 óra körül beültünk az Aranyfácánba, kiraktam az asztalra a jegyzeteimet, Jónás sört ivott, én kólát, ő türelmesen magyarázta a tételeket és az egyenleteket, és amikor kezdődött az aktuális esti focimeccs (az argentin vébé idejére egy tévét raktak ki a Fácánban), akkor abbahagytuk. Hozhatom neked is a sört, kérdezte a himnuszok alatt Gyerekképű, mire én bólintottam, és megnéztük a mérkőzést. Két hét elteltével Jónás tanár úrnak köszönhetően már biztos tudással rendelkeztem. Anyám azt mondta, hogy ha az érettségin minden akadályt teljesítek, számíthatok egy üveg viszkire, és ezzel a drága emberrel, Jónással mindenképpen koccintsak. 

A magyar és a földrajz szóbeli mellett a matekot is lazán abszolváltam, de csak hármast kaptam. Valószínűleg azért nem adott ötöst a kis Hubi, mert beleszámolta az elmúlt 4 évem ellinkelését, és számos egyesét. 

A szóbeli másnapján, szombaton egy palack Black and White-tal a hónom alatt mentem le 6-ra a Moszkva térre, ahol a frissen érettségizett  kalefosok tömege gyülekezett az esti ünnepre. Már messziről kiszúrtam Jónást az óra alatt, integettem neki az üveggel, aztán hosszan ölelgettük egymást. Mindketten nagyot húztunk a palackból, tudván, hogy a kötelező körbekínálás után egy csepp sem marad benne. Nagy hangzavar közepette kábé negyvenen szálltunk fel a 16-os buszra... Várt minket az Országház pince.

Az aranyfácános korszakunk 1983-ig tartott. Azért tudom évre pontosan, mert akkor nyitott meg a Dörgicsei borozó a Krisztina körúton, a Moszkva tér szomszédságában, és teljesen odaszoktunk. Mintha minden pénteken és szombaton szilveszter lett volna, úgy dübörgött, az egész Kalef ott tolongott, és a mi brancsunk idővel már nem az óra alatt, hanem egyből a Dörgicseiben találkozott. 

Nemrég a Szilágyi Erzsébet fasor környékén volt dolgom, és hazafelé tartva vártam a villamost a Körszállónál. Körbejárattam a tekintetem, és azon tűnődtem, hogy az elmúlt évtizedek bontásaival és átépítéseivel dacolva a Budapest szálló épülete még mindig büszkén mered az ég felé. A Lórántffy-lépcsőt megpillantva elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy régi sztori, amiről a könyvben is szót ejtettem. A Móricz rettegett tanárnője, "Kati bá' óráról elküldte Eleket hajat vágatni, pénzt is adott rá. Elek leslattyogott a Szilágyi Erzsébet fasorra, kicsit téblábolt, majd a férfi fodrászat helyett az Aranyfácánba lépett be, és elitta a borbélyra kapott lét.