HATKOR A MOSZKVÁN - MALÉNA A RÓZSADOMBON

 

kép: CSFD.sk

Úgy emlékszem, 1975-ben került a látókörünkbe a bombázó. Azt már nem tudom, hogy én figyeltem fel rá először, vagy a szomszédunkban lakó barátom, Petya, esetleg az utcán együtt közlekedve pillantottuk meg a harmincas nőt, ami biztos, hogy onnantól kezdve a 15 éves kamaszok nekihevült lelkesedésétől fűtve minden felbukkanását alaposan kielemeztük. A Pusztaszeri út túlsó oldalán lakott egy társasházban, velünk sréhen szemben, egészen pontosan három telekkel lejjebb, a Felső Zöldmáli út sarka közelében. Körülbelül heti rendszerességgel sikerült őt megcsodálnunk, reggel, vagy napközben. Negyed 8-kor indultam a Toldyba, és a kertkapunkból egyszer-egyszer észrevettem őt, a házuk előtt két vagy három kisgyermekkel ácsorgott, a szerencsés Petya, aki nálam pár perccel később startolt el otthonról, és a Szépvölgyi úti gyengeáramú szakközépbe tartva elhaladt a nő háza előtt, egészen közelről szemügyre vehette. Előfordult, hogy egy férfi is ott álldogált velük, nyilvánvalóan a férj és a gyerkőcök apja, konfekció-öltönyös, rövid hajú, "tizenkettő egy tucat" típusú figura, elköszönt szeretteitől, beült a kék Zsigulijába, és elment, nyilvánvalóan dolgozni. Feltételeztük, hogy ezt követően a csaj gyalogszerrel elvitte a bölcsődébe és az óvodába az apróságokat. Egy hétvégi délután Petyával arra lettünk figyelmesek az utcán, hogy a nő egy egész gyereksereggel sétál, és találgattuk, hogy vajon hány lurkó az övé? Aztán Petya lezárta a kérdést: száz gyereke van, és kész. Ezzel nevet is adtunk neki, "Százgyerek", és így emlegettük.

Százgyereket a suliból hazafelé menet is láthattam a Pusztaszeri úton. Sietős léptekkel ment, vagyis inkább vonult, ahogy a budai dombvidék királynőjéhez illik, és mindig egyedül. Vállig érő, hullámos, barna haja lobogott a szélben, a nappali időszakban szokatlannak számító, erős sminket tett fel, és feltűnően, kicsit kihívóan öltözködött. Mini kiskosztüm, vagy feszes farmer dekoltált blúzzal és bőrdzsekivel, és minden esetben tűsarkú cipőt hordott. Télen karcsúsított bundát viselt, és hajadonfőtt járt, a hópelyhek csillogó fehér koronát formáztak a hajában. Nem rendelkezett rendkívüli idomokkal, csak úgy egyszerűen minden porcikája tökéletes volt. Akkoriban ilyen nők nem szaladgáltak tömegével az utcán, én csak anyám nyugati divatlapjait lapozgatva láttam hozzá hasonlókat. Kifestve lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de vajon milyen lehet festék nélkül, kérdeztük egymást Petyával, mert hogy a maga természetességében soha nem jelent meg. Abban megállapodtunk, hogy nyilván gyesen van a száz gyerekkel, anyuka és háziasszony, és úgy képzeltük, félig komolyan, hogy nem úgy háziasszony, mint a mackóban és papucsban levest kevergető, a lakást felporszívózó sorstársai, hanem otthon is megadja a módját, vagyis puccban-parádéban mosogat, mert az igazi nő, amikor senki sem látja, akkor is nő. 

Ha szembe jött velem a Pusztaszeri úton, nem tudtam nem leplezetlenül megbámulni. Sohasem nézett rám, és a többi csodálójára sem vetett egy pillantást sem. Az ABC előtt csoportosuló melósok fütyültek utána, egy-egy elsuhanó teherautóból a dolgozók kiordítottak neki, és ő csak ment egykedvűen. Előfordult, hogy leszálltam a 91-es buszról, vagy kijöttem a közértből, és megpillantottam őt hazafelé mentében. Pár méterrel mögötte lépkedni jobb volt, mint szembe találkozni, mert így addig legeltethettem rajta a szemem, ameddig haza nem értem, és a kertajtóból még figyeltem, ahogy 100 méterrel lejjebb ő is belép a kapujukon. A legjobb volt a 91-esen összefutni vele, mert ez esetben a Vígszínháztól a Cimbalom utcáig 15 percen át tudtam szemrevételezni. Azon mulattam, hogy férfi utastársaimat is egytől-egyig elszédítette, meresztették a szemüket, és meggyőződésem szerint a buszsofőr is egyfolytában őt hesszelte a visszapillantó tükörből. Még jó, hogy nem szaladtunk fel a járdára. Petya 29-es busszal közlekedett, ő a Kolosy tértől utazott együtt Százgyerekkel. Töviről-hegyire beszámoltunk egymásnak arról, hogy Százgyerek hol ült vagy állt a buszunkon, mit csinált, milyen szerkóban volt, és a végén Petya fülig érő szájjal rendre megjegyezte, hogy félelmetes... Egyszerűen félelmetes. Röhögtünk, és a barátom szavajárását idővel átvettem, mert szépség és esztétikum tekintetében a kifejezése mindent elmondott. Egyszer-egyszer szót ejtettünk a férjéről is, arról a jelentéktelen szürke kis madárról. Gúnyolódtunk rajta, bosszúból, hogy ilyen jó nője van, és feltettük a kérdést, hogy ezek hogy jöhettek össze? Vagy másképpen fogalmazva, hogyan kapta ki ez a szerencsétlen ezt a bombanőt?  

Százgyerek szexuális vonzereje minden férfiembert elkábított, Petya és én mégsem fantáziáltunk a vele való testi kapcsolatról, és szerelmesek sem voltunk belé. Jó, mindez cseppet sem számított meglepőnek, hiszen nem hús-vér nőként tartottuk számon: égi jelenség volt, aki olykor-olykor lejött közénk megmutatni magát, és mi a külön bejáratú filmünkben epizódról-epizódra követhettük nyomon földi mozgását. Mint a legtöbb tizenéves fiú, mi is a nagyjából velünk egykorú diáklányok felé kacsintgattunk, mindkettőnknek akadtak laza kalandjaik, komolyabb kapcsolatok nem, és közben ment a Pusztaszeri úti filmvásznon a Százgyerek-sorozat. 

Az ABC-ben vásároltam, és egyszer csak belépett Százgyerek. Vibrált a levegő, és megállt az élet az üzletben. A felvágottas pultban álló idősebb pali fennhangon üdvözölte a nőt, a pénztároshölgy vidáman odakiabált neki valamit, a vásárlók, férfiak és nők abbahagyták az áruféleségek gusztálását, és alaposan megmustrálták. Akkor láttam Százgyereket először mosolyogni. Miközben a sorok között járkált és válogatott, az alkalmazottak messziről szemmel tartva mézes-mázos hangon beszéltek hozzá, kérdezgették, és ő válaszolt. Hogy miről folyt a szó, arra nem emlékszem, valószínűleg semmiségekről, meg talán arról, hogy nagyon friss a gépsonka, most vegyen belőle. Azon tűnődtem, hogy sok ember működik hasonlóképpen, mint a mi közértünk dolgozói: fogalmuk sincs arról, hogy az életükbe betoppanó tünemény ki fia-borja, jó fej-e vagy rossz, mit gondol a világról, de a varázsereje alapból megbabonázza őket, a nem hétköznapi, fenséggel viselt szépség mintha valami társadalmi rangként funkcionálna, tiszteletet és megbecsülést vált ki, hovatovább alázatosságot is, és hát igen, hanyatt is lehet esni tőle. 

A 2000-es évek elején megnéztem a moziban a Malénát, Giuseppe Tornatore nagyszerű filmjét, és a címszereplő nőről azonnal eszembe jutott Százgyerek. Monica Belucci ledöbbent férfiarcok és rajongó tekintetek kíséretében magányosan vonul szúk szoknyában és kopogós magassarkúban a szicíliai kisváros utcáin, terein át, nem néz senkire, csak megy és megy... És akkor felötlött bennem, hogy én ezt már láttam sok évvel ezelőtt a mi Rózsadombon játszódó házimozinkban. A két nő persze különbözik ebben-abban. Arcra más-más karakterek, Maléna mindig szomorú, Százgyerek mindig közömbös, Maléna dohányzik, Százgyerek nem. Maléna a téren megpihenve cigarettát vesz elő, és vagy tíz férfi öngyújtója villan fel egyszerre az orra előtt, Százgyerek imádóinak sajna nem adatott meg az a kegy, hogy tüzet adhassanak neki. 

A hetvenes évek végén történt. Egy hétköznap délután mentem felfelé a Pusztaszeri úton, és a Józsefhegyi út sarkán észrevettem a Digó Alfa Romeóját. Digó magyar volt, és bizonyos értelemben azok közé az emberek közé tartozott, mint Százgyerek is. A lakókörnyezetedben él, személyesen nem ismered, csak rendszeresen látod itt és ott, számon tartod, és a barátoddal, aki szintén látja, és számon tartja, egyszer csak nevet adtok neki... Így aztán Petyával elneveztük Digónak. Adta magát a név: a pali a hetvenes évek olaszos férfidivatja szerint öltözködött, világoskék, trapéz farmernadrág, piros, hegyes orrú cipő, hasközépig kigombolt színes ing, mindehhez jött még a Magyarországon ritkaságszámba menő olasz verda. A séróját nem tudta digósra venni, mert a sors olyan sűrű göndör tincsekkel áldotta meg, amit nem is visz a fésű. 

Már egész közel értem az autóhoz, amikor kinyílt a vezető melletti ülés ajtaja, és kiszállt Százgyerek. Ruganyos léptekkel indult lefelé az úton, közben Digó gázt adott, befordult a Józsefhegyi útra, és elviharzott. Megálltam, néztem a nő után, és rögzítettem a tényállást. Százgyerek Digó szeretője, és azért álltak meg a nő lakásától 200 méterre, hogy le ne bukjanak.

Alig vártam, hogy este megoszthassam Petyával az elképesztő fejleményeket. Nagy szemeket meresztett, ingatta a fejét, és az előadásom végén vigyorogva szólt: - nahát, a hülye digója. Azért ízlése, az van. - Petya és én nem nagyon szimpatizáltunk a nagy számban divatozó ficsúrokkal, így Digóval sem, de Százgyerekhez fűződő szeretői státusza elismerésünket váltotta ki, és attól a naptól fogva más szemmel néztünk rá. 

Teltek az évek. 1983-ban Petyáék elköltöztek a Rózsadombról, megszakadt a kapcsolatom a barátommal, és egyedül néztem tovább a mi filmünket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy huszonévesen már jelentősen csökkent a Százgyerek iránti érdeklődésem, komolyabban foglalkoztam, illetve jártam hús-vér lányokkal, meg egyáltalán, a kamaszkori ámulat és bámulat egyre inkább a múlté lett. 1988-ban a mi családunk is elhagyta a Pusztaszeri úti házát, a húgom, a szüleink és magam háromfelé költöztünk, én jó messzire, Zuglóba kerültem, és véget ért a Százgyerek-mozi. 

A kilencvenes évek közepe táján egy nyárvégi délután Hűvösvölgyből jöttem be az 56-os busszal. Kitaláltam, hogy átszállok a 29-esre, átmegyek a Rózsadombon, és Óbudáról folytatom utamat. Nem sietek sehová, a buszból pedig lecsekkolhatom fiatalkorom régen látott, szeretett helyszíneit. A 29-es végállomása akkoriban a Kelemen László utcában volt, felpattantam a járműre, és leültem középen egy egyes ülésre. A buszban rajtam kívül csak egy utas tartózkodott, kócos, nagyon szakadt öreg szundikált előttem néhány székkel. Női cipősarkak kopogására lettem figyelmes, és mint egészséges férfi, egyből a hangok irányába fordultam, azt sejtve, hogy a járdán jó nő közeledik. Százgyerek volt az. Felszállt a középső ajtón, leült közvetlenül elém, elhelyezkedett, és nézett kifelé az ablakon. 

Nekem úgy tűnt, hogy semmit sem változott, csak az arca látszott kicsit fáradtnak. Hány éves is lehet, morfondíroztam...Igen, már az ötvenes éveiben jár. Farmernadrágot és farmerdzsekit viselt, és ugyanolyan erősen sminkelte magát, mint annak idején. Előttem ült... Ilyen fizikai közelségbe még soha nem kerültem vele. Kiegyenesedtem, majd lassan, nagyon lassan előrehajoltam, és beleszagoltam a hajába. Kellemes illatot éreztem, ami lehetett kölni, parfüm vagy sampon, nem tudtam, mi az, mert nem mozogtam otthonosan a pipereholmik világában. Óvatosan visszadőltem eredeti helyzetembe, és mosolyogtam, hát itt vagy. Észrevettem, hogy a busz padlóján valami folyadékcsík indult el a szakadt öreg ülése felől, egyre haladt a középső ajtó lépcsője felé, és közben újabb kis patakkezdemények is útra keltek. Százgyerek is észlelte az áradást, egy darabig figyelte, aztán ültében lábbal kifelé fordult, rám nézett, és felkiáltott: ez behugyozott baszdmeg! Nem hiszem el! Felnevetett, nemtetszése jeléül a fejét rázta, majd hol az öregre, hol rám sandított. Derűs arccal bólintottam felé, nyugtázva, hogy valóban az történhetett, amire ő gondol. Kellett vagy fél perc, mire Százgyerek lenyugodott. Újra felvette a normál ülő pozícióját, és kinézett az ablakon. 

A nyájas olvasó talán most azt gondolja, hogy Százgyerek e harsány és közönséges megnyilvánulása következtében egy világ omlott össze bennem. Nem. Valahogy teljes nyugalommal fogadtam ezt az intermezzót. De vajon miért? Megjött a sofőr, elindultunk, kapaszkodtunk felfelé a meredek Kapy úton, és töprengtem. Ez a földi halandó, hús-vér Százgyerek a piaci kofás reakciójával nyilvánvalóan ilyen egyszerű teremtés volt már egykori rózsadombi illetőségű égi tünemény korában is. Ez most hogyhogy nem kavar fel engem? Százgyerek a Felső Zöldmáli út és a Pusztaszeri út sarkán szállt le, és szokásos ruganyos lépteivel ment hazafelé. Az induló busz ablakából még rápislantottam az ismerősen ringó csípőjére, aztán a sofőr gyorsított, és magunk mögött hagytuk őt. 

Agyaltam. Arra jutottam, hogy Százgyerekkel kapcsolatban a jelen és a múlt különválasztva él bennem. Nincs átjárás. És ez jó. Az életembe bepofátlankodó hülye valóság nem tudja beárnyékolni a régi káprázathoz fűződő szép emlékeimet. 

A Petyával közös filmünket azóta is le-levetítem a fejemben.          

 

                    

  

 

    

 

                  

                  

              

HATKOR A MOSZKVÁN - HATKOR A FENYŐFA ALATT

Sziasztok! 

Bő két évvel a megjelenése után még kapható a "Hatkor a Moszkván" című könyvem néhány on-line üzletben (az Írók Boltjában tudtommal elfogyott), vagyis akinek nincs meg, vagy karácsonyra szívesen ajándékozná valamelyik szerettének, még megveheti. Nálam is maradt pár eladó példány, bótolás céljából összejöhetünk egy villám találkozásra, vagy elküldhetem postai úton. 

Azt hiszem, a hozzám eljutott infók alapján a könyv fogadtatása egészen kedvezőnek mondható, és külön örülök annak, hogy nem csak az ötvenes-hatvanas generációt érdekli a mi kalefos életünk. Ennek demonstrálására hadd osszak meg veletek két rövid történetet.  

Másfél éve a Libella kávéházban odalépett hozzám egy fiatal, hosszúhajú srác, letette elém az asztalra a Moszkva tér-könyvet (meg még az első könyvemet, a Módos Péterrel készült interjúkötetet), és kérte, hogy legyek kedves dedikálni azokat. Miközben írtam, furdalt a kíváncsiság, és megkérdeztem tőle, hogy honnan ez a komoly vonzódása az öreg csókák fiatalkori évei iránt. Azt válaszolta, hogy az egyetemi társasága körében nagyon megy a nosztalgia és a retró, és ennek szellemében szorgosan lapozgatják a Hatkor a Moszkvánt. Beleegyezésemet kérte, hogy az egyetemi rádiójukban elkészíthessék két fejezet hangjáték-változatát. Természetesen rábólintottam. Hogy megvalósult-e az ötlet, azt nem tudom, mindenesetre jókedvűen töltöttem el azt a délutánt.

Édesapám nyolcvanéves unokahúga megvásárolta a könyvet nyolcvanéves barátnőjének, mondván, hogy a hölgy nagyon nyitott a világra, sokat olvas, és az én moszkvás visszaemlékezésem is a kedvére lehet. Később megtudtam, hogy az asszony súlyos beteg férjét ápolja, gondozza otthon, és egy-egy kimerítő napja után alig várja, hogy este a kezébe vegye a Moszkva teret, és rövid időre elrepüljön egy vidám és gondtalan világba.  

Szóval vegyetek Moszkva tér-könyvet, amíg van, mert ha elfogy, akkor könyvtárból kell eltulajdonítanotok, és a lopás ugyebár nem szép dolog. 

19-ik fejezet, Nem apácazárda (részlet) 

"Ha szombat este hoppon maradtunk a Moszkván, se buli, se koncert, kiadtuk a jelszót, irány a Bimbó! Az én szoros értelemben vett társaságom 1977-ben kezdett oda járni. Előfordult, hogy már otthonról egyenesen oda mentünk, és ott is ragadtunk. 1978-ban ('79-ben?) beköszöntött a szabadszombatos világrend, tehát a péntek estét is beiktattuk a kikapcsolódások sorába. Legerősebb emlékeim barátságos téli estékhez kötődnek: átfagyva belépni az ajtón, a külső helyiségben az olajkályha melegen üdvözöl, Middle of the Road szól a wurlitzerből, flipperezők rugdossák a játékgépet, és a vendégek óbégatnak. Gyakran csak a belső, félhomályos és kedélytelen teremben találtunk szabad helyet, az alumíniumborítású pult mögött a nagy hasú, hátranyalt sérójú Gyula bácsi csapolta a sört koszos fehér kötényben. Laci 1. pincér érkezéskor tanár úrnak és igazgató úrnak szólította a vendéget, aztán a harmadik vodkája elfogyasztását követően már mindenki „Zsadányi" lett. A név visszaszállt rá, ő lett a mi Zsadányink. Laci 1.-et kedveltük, azt hiszem, ő is minket. Minden vendéghez volt egy jó szava, s ha történetesen üdítőt kértél, érdeklődött, hogy tripperes vagy-e. Amikor egy ízben Fülöpp a kerthelyiségben leesett a székről, meleg baráti hangon szólt, na mi van Zsadányi?  Laci 2. pincér, Gyula bácsi nyikhaj fia már kisebb népszerűségnek örvendett, mert úgy próbált tekintélyt szerezni, hogy velünk, juniorokkal okoskodott és kötözködött a rendelésnél. Mi mindig jót nevettünk rajta. Szilágyi János zárás előtt érkezett otthoni fogyasztásra szánt üveges sörökért, Laci 2. ilyenkor nyájas és szolgálatkész alattvalóvá vedlett át.

Ültünk a külső helyiségben a wurlitzer mellett, Kozák Tomival az Ezüst nyarat dudorásztuk, Szita Jani lenyúlt az asztal alá a kongájáért, és kísérni kezdett minket. Jani dobos őstehetség, csak sajnos amatőr státuszát sohasem adta fel. Dobolt kukán, cigisdobozon, retikülön, géppuskakezű attrakcióját a Bimbóban ováció és taps fogadta, és repkedtek felé a fél barackok. Silhavy Marci más produkcióval rukkolt elő időről időre, azzal, amit már az Országház pince kapcsán meséltem. Babapopsi simaságú arca mérőműszerként funkcionált, minden feles után pirosabb lett, és Marci ki-kiszaladt a vécébe a tükörhöz ellenőrizni, hogy mennyit ihat még. Persze a Bimbó nemcsak a féktelen poharazásoknak adott otthont, a kultúrának is szenteltünk egy-egy estét. Gimnázium negyedikben feljártunk Jakupcsek Gabival, Losonci „Losi” Gáborral és Schreiber Lacival négyesben szóbridzselni. A helyi erők gyanakodva figyeltek minket: ülnek itt nagy csendben, néha egyikük mond egy hülye szót, fél perc múlva a vele szemben ülő egy másik hülye szót, néha egymás fülébe suttognak. Vajon mit tolhatnak ezek?
Hideg téli estéken busszal mentünk le a Kalefra, folytatni valahol a megkezdett programot. Ha bátorra ittuk magunkat, akkor gyalog vágtunk neki. Szabcsók barátommal egyszer kettesben indultunk le a havas-jeges és meredek Alvinci utcán. Pár lépés után egyszerre estünk seggre, és mivel a felállást kockázatosnak ítéltük, két kezünkkel hajtva magunkat, bobversenyzőket megszégyenítő ügyességgel gatyaféken csúsztunk le a Marczibányi térre."

   

    
 

HATKOR A MOSZKVÁN - FIATALSÁG BOLONDSÁG, AVAGY ROCKZENEKAR CSÁKÁNNYAL, LAPÁTTAL 1. RÉSZ

 

Hair (collections.naturalsciences.org)

Ahogy megannyi fiatalembernek a szocializmusban, úgy nekem sem fűlött a fogam a kötelező sorkatonai szolgálathoz. Nem a hajnali ébresztő, vagy a különféle fizikai megpróbáltatások zavartak volna. A katonaságon már átesett barátaim bőségesen szolgáltak információkkal az ottani viszonyokat illetően, én pedig úgy ítéltem meg, hogy ha behívnak, akkor bizony a szerényebb IQ-val rendelkező, félanalfabéta, suk-sükülő feljebbvalóimmal meggyűlik a bajunk egymással. Már az iskolában, majd a munkahelyeimen is, ha igazságtalanságot észleltem, vagy úgy véltem, hogy engem méltánytalanság ér, akkor vitatkoztam, védtem az álláspontomat, olykor átmentem pimaszkodásba, nem csak tanárokkal és főnökökkel kerültem konfliktusba, hanem portásokkal és az autóbuszokon okoskodó öregemberekkel is. (Aztán múltak az évek, és megszelídültem.) 

Szóval elképzeltem: mi lesz, ha a honvédeket kioktató, szivató, megalázó őrmesterekkel kerülök szembe? Valószínűleg a hadbíróságon végzem. (Vagy betörnek, és beállok a sorba? Ez az opció sem tetszett igazán.)) Volt egy figuráns kollégám a Kartográfiánál, a csontsovány és nem teljesen százas Tivadar. Többnyire csendesen viselte a benne tomboló idegfeszültséget, ám amikor kitört belőle, akkor nagy türelemmel meg kellett nyugtatnunk, nehogy kárt tegyen a környezetében. Egyszer nyugalmi állapotában elmesélte nekünk rövid katonai pályafutását. Az első egyenruhás sorakozónál a kiképzőtiszt mindenfélére utasította az újoncokat, vigyázz!, balra át!, üvöltötte nekik, mire Tivadar csak egykedvűen álldogált tovább, és az őrmester dühödt számonkérésére annyit mondott, nekem ilyen kanászból, gulyásból lett tábornokok ne pattogjanak! Pár nap múlva leszerelték. Kommunikáció terén nem tartottam ott, mint Tivadar, de mélyen egyetértettem vele, és megkedveltem. 

Az érettségi után 2 évig fotósiskolába jártam, és arra az időre haladékot kaptam a Néphadseregtől. Azt tudtam, hogy a fizikailag egészséges emberek számára pszichés problémák orvosi igazolásával van esély a sorkatonaság megúszására. A tágabb értelemben vett kalefos körömben páran már éltek ezzel a lehetőséggel, búskomorak és szimulánsok egyaránt megkapták az "alkalmatlan" minősítést. 1980-ban felkerestem a körzeti idegorvost ingadozó hangulatomra panaszkodva, de elárultam neki, hogy nem szeretnék katona lenni. Rendszeresen jártam hozzá, és egyszer azt javasolta, hogy feküdjek be kivizsgálásra a 2. kerületi, Völgy utcai pszichiátriára, az kábé egy hét, meséljem el minden nyűgömet, és a zárójelentés elég lesz ahhoz, hogy kiszuperáljanak. Beleegyeztem, és 1982. február 16-án be is csekkoltam.

Az intézményt, amely a kőhajításnyira lévő Lipóthoz (a nagyházhoz) tartozott hivatalosan, Kodály Zoltán egykori villájában rendezték be, az épület egy szép, ősfákkal teli kert közepén állt. A könnyebb eseteket irányították ide, kivizsgálásra, vagy csak egy kis felfrissülésre. Itt pihente ki fáradalmait Latinovits Zoltán és Vikidál Gyula is, gondoltam, nekem is jó lesz. 

Száll a kakukk fészkére (Hir.ma) 

 Többségükben szimpatikus férfiakat és nőket ismertem meg a betegtársaim körében, barátkoztunk, és jól kijöttünk. Bizonyos anomáliák azért felütötték a fejüket. Például egy reggel azt vettem észre, hogy az éjjeliszekrényemen hagyott könyvem meg van tépve, majd délelőtt mindenki arról beszélt, hogy az újságjukat, könyvüket az éjjel valaki megszaggatta. Egy így ment még két napig, aztán nyomozás indult, és megkerült a bűnös. Szegény öreg Laci bácsi volt az. Az éj leple alatt zseblámpával járta a kórtermeket, és ha papírt látott, tépett. Felvitték a nagyházba.

Teszteket csináltattak velem, kérdezgetett a pszichiáter-főorvosnőm és a pszichológusom. Kábé 10 nap elteltével azt javasolták, hogy maradjak még egy kicsit, úgy néhány hétig, mert a "szubdepresszív hangulataim" és bizonyos szorongásaim miatt kezelésre van szükségem, és be kell állítani a gyógyszerelésem. Berzenkedtem, aztán elfogadtam. Végül is egy hosszabb kórházi tartózkodás csak erősheti a katonai alkalmatlanságom, a betegácsi ketyeg, a munkahelyem fizet, amúgy meg kifejezetten jó itt a nyugiban. 

Apámmal egyszer arról beszélgettünk, hogy ha találomra kiválasztott 100 emberen elvégzik a Szondi- és a Rorschach-tesztet, akkor becsléseink szerint a delikvensek több mint a felénél találnának aggodalomra utaló jeleket. Ezen aztán jót nevettünk. 

Egyik este beugrott hozzám Schreiber Laci barátom. Beköszönni jött, másnap vonult be a seregbe. Gyerekkorunkban nem láttuk jönni azt a képet, amelyet ott lefotóztam a fejemben, és ma is megvan. Ülünk a társalgóban, én a gyógyszerektől kábultan, loboncos séróval, frottír köpenyben, a hadsereg elől menekülve, ő 3 centis hajjal, frissen borotválva a bevonulása előtt. Lacinak a visszapofázásai, és a felettesei gúnyos leoltásai miatt sanyarú sors jutott a honvédségnél. Fogdába be, ki, be... Eltáv többnyire nyista. Elszakadt nála a cérna, és kicsit megdádázott egy hadnagyot, aki kihallgatás közben hátulról kirúgta a lábait. Valahogy megúszta a hadbíróságot, és aztán visszavett, hogy élve kerüljön ki.   

Laci február végén látogatott meg, amikor az antidepresszánstól, a nyugtatóktól és más szerektől még rendesen el voltam varázsolva. Zombiként botorkáltam naphosszat. Barátaim és barátnőim, akik akkortájt benéztek hozzám, utóbb elmondták, hogy megijedtek tőlem. Miután a szervezetem hozzászokott a drogokhoz, kisütött a nap. Egy állandóan derűs, optimizmussal teli fickóvá változtam, és úgy pörgött az agyam, mint a motolla. Olyan könnyednek és felszabadultnak éreztem magam, mint Jeff Goldblum karaktere "A légy" című horrorban a metamorfózisa első szakaszában, csak én nem tudtam felszaladni a falon, mint ő.         

Tulajdonképpen gyógyüdülésnek fogtam fel a Völgy utcai tartózkodásomat. Minden nap kimehettem pár órára, és pénteken, hétvégére hazaengedtek. Hétközben vagy a környéket jártam és fotóztam, vagy beültem egy moziba, és a Múzeum körúti antikváriumban könyveket vásároltam. Soha annyit nem olvastam, mint a Völgy utcai estéimen, egyszerre több mindent, Weöres Sándorral, Bergmannal, Villonnal együtt tértem nyugovóra. 

a környéken fotóztam, és
lekaptak

A Kodály-villa épülete hegyvidéki ódon nyaralónak is beillett. Végtelen társasjátékozás folyt, a kert hátsó részén kialakított kispályán fociztunk. Megállapítottam, hogy a bentlakók túlnyomó része jobb fej, mint a kinti világot benépesítők túlnyomó része. Depresszió itt, neurózis ott, sag schon... Értelmes, érzékeny és empatikus emberek körében töltöttem az időt. Néha azon fantáziáltam, hogy ez a csapat direkt a külvilági idióták elől menekült ide. (Ha meggondolom, így is történhetett.) Egy rossz arcra emlékszem: a 20 év körüli csávó az első napján beüzemelte a magnóját  a társalgóban, állati hangerővel bömbölt a Boney M., páran érdeklődtek a főnővérnél, hogy nem kéne-e őt átszállítani a nagyházba... Megoldás gyanánt az édesanyja másnap hazavitte a magnót.  

Egyik betegtársammal, a nálam egy tízessel idősebb Andrással haverok lettünk. Dumáltunk, sakkoztunk, kártyáztunk. Elmesélte, hogy sokat olvas, szépirodalmat, történelmet, de elsősorban a vallásfilozófiákba mélyedt bele. Tanulmányai során hosszú idő elteltével arra jutott, hogy az ember földi léte tulajdonképpen hiábavalóság, ezért megérett bennne az elhatározás, hogy önkezével véget vessen az életének. Meghívta a legjobb barátait egy budai kerthelyiségbe egy nagy fröccsözésre (senki nem tudott a szándékáról), aztán vásárolt egy üveg Vilmoskörtét, beült a Déli pályaudvar parkolójában várakozó Skodájába, megitta a pálinkát, és felvágta az ereit. Az utolsó pillanatban feltámadt benne az életösztön, és kiszállt az autóból. (Ezt a novellába illő történetet valamelyik irodalmi olvasmánya is ihlethette, igaz is lehetett, az tény, hogy láttam a csuklóján a hegeket.) Kórházi kezelése után került a Völgy utcába regenerálódni. Megsúgta nekem, hogy nem hisz a gyógyszerekben, az adagját nem veszi be, hanem a vécébe önti. Minden nap kijár a közeli kocsmába fröccsözni, és rágógumit rág. Azon röhögtünk, hogy nem nagyon tud lebukni az orvosok és a nővérek előtt, hiszen a leszedált társai és ő (a piától) ugyanúgy kókadoznak. 

A negyvenes pszichiáternővel, Zsuzsával csíptük egymást, és a mind oldottabb hangulatú beszélgetések hevében rendre jócskán átléptük a 45 perces ülések időkeretét. Zsuzsa vicce: mi a különbség az elmebeteg és az idegbeteg között? Az elmebeteg azt hiszi, hogy 2 x 2 az 5, az idegbeteg tudja, hogy 2 x 2 az 4, de kevesli. Zsuzsa a bizalmába fogadott, és az íratlan szabályokat megszegve szót ejtett a privát élete nehézségeiről, sőt, panaszkodott. Egyszer nagyon elengedte magát: - tudja József, az anyósom Miskolcon lakik, de minden hétvégén nálunk eszi a fene a Böszörményi úton. Most mit csináljak?... (Az Annie Hallban Woody Allen említést tesz a pszichiáteréről, aki éjszaka felhívja őt, és belezokog a telefonkagylóba.) Amikor először beléptem a pszichológusom szobájába, azt hittem, hogy visszatért Jim Morrison. A fiatal, hosszúhajú, szakállas pali a megtévesztésig hasonlított Mr.Mojo Risin'ra, és nem lepődtem meg nagyon, hogy a terápia részeként Doors szövegeket elemeztünk. Évekkel később összefutottunk John Mayall koncertjén, és elsöröztünk.  

Völgy utca 9. a pszichiátria (Lakatlan Crowdmap)

Ahogy telt az idő, egyre nagyobb örömmel figyeltem a kemikáliák étvágycsökkentő hatásának eredményét. Fokozatosan fogytam, és végül a 10 kiló feleslegem kétszeresét adtam le (a 80 kilós a súlyomat aztán meg is tartottam). Rendesen megnőtt a hajam, a borotválkozást elpasszolva kisollóval kezelt borostát hordtam, és hordok azóta is.(Miután kijöttem a Völgy utcából, azon a véleményen voltam, hogy már csak a külsőm változásai miatt is megérte ez az elmúlt időszak). 

Áprilisban a külső valóságban is kisütött a nap, tombolt a tavasz. Jeleztem az pszichiáternőnek, hogy most már szívesen hazahurcolkodnék, de ő még kis türelmet kért. Egyik ebédidőben szóba elegyedtem Katikával, egy dumás-nevetős, kicsit dilinyós asszonnyal. Beszélgetés közben hirtelen eltért az adott témától, ide-oda csapongott, indokolatlanul fel-felkacagott, bírtam. Amikor megtudta, hogy a Rícsei ÚJ Erő MGTSZ kommunális ágazatánál nagytakarítóként fecsérlem el a fiatalságomat, állást ajánlott. Előadta, hogy hamarosan munkába áll a Kocséri Petőfi MGTSZ kommunális ágazatában, ő lesz a parképítők csoportvezetője, és dolgos, megbízható legényeket keres. A nagytakarítói 3400 forintos fizetésnél nagyobb, 4000 forint körüli összeget tud adni. Szóban meg is egyeztünk, és a további dolgos legényeket beszervezendő, felhívtam Gyukics Gábor barátomat, aki a Rícsénél kollégám volt. Rábólintott az új lehetőségre, és csábítani kezdte a többieket a brigádunkból. 

Április végén jöttem el a Völgy utcából. Szobatársam, a szintén Fradi-drukker Jani bácsi búcsúzóul nekem adta két keskeny fazonú, pasztellszínű nyakkendőjét. Megkötötte őket előre, mert én nem tudtam. Barátaim esküvőin viseltem hol egyiket, hol másikat, csak bele kellett bújnom. Az egyik, a homokszínű ma is a szekrényemben lóg, úgy, ahogy Jani bácsi megkötötte 42 éve. 

Otthon a behívóm várt, augusztus végén sorozás. Aggódva nézegettem a kórházi zárójelentésemet, amelyet azzal summáztak, hogy semmi bajom, egészséges vagyok. A körzeti idegorvosnő megnyugtatott, hogy ír majd egy szakvéleményt rólam a sorozó orvosnak, és nem fognak elvinni. 

Eldobtam a gyógyszereimet, és visszatértem a kalefos életembe. Két számmal kisebb farmernadrágokat vásároltam az Ecserin. Gáborral, és még három rícsés kollégánkkal kiléptünk a munkahelyünkről, a kacagó Katikával egyeztettünk, és egy június eleji napon találkoztunk a kocsériak óbudai, Üröm utcai központjában. Bemasíroztunk az osztályvezető irodájába, és leültünk. Gyukics Gábor, Nagy József "Bozsó", a Stúdió K Színház színésze, Újvári János, a Kontroll csoport altszaxofonosa, Péter Tamás festőművész és magam. Az osztályvezető végignézett a hosszúhajú gyülekezeten, és mosolyogva odaszólt a titkárnőjének: na, akkor van egy rockzenekarunk.

A munkánk a Mártonhegyi úti általános iskolába szólított minket, ott randevúztunk Katikával a tanév vége után egy reggelen az udvaron. Katika kivételesen nem kacagott, hanem elgondolkodva böngészte a kezében tartott tervrajzot, aztán közölte, hogy egy 70 centiméter széles és 50 centiméter mély gödröt kell ásnunk... elég hosszút. Elindult egy bottal a kezében, és a bot hegyét a földön húzva mutatta, hogy erre, aztán itt balra fordul, egyenesen tovább, jobbra... a végén keresztbe karcolt egy vonalat. A biztonság kedvéért azért átadta a tervrajzot brigádvezetőnknek, Gábornak, hogy az ásás során el ne tévedjünk. Ha készen vannak vele fiúk, értesítsenek, és akkor mondom majd, hogyan tovább, közölte még Katika, aztán a rend kedvéért felkacagott, elköszönt, és elment. 

Egy darabig még eltűnődve álltak a rockzenekar tagjai a szikrázó nyári napsütésben: vajon mi a francra kell egy kurva hosszú, kanyargós árok egy iskola udvarán? Na mindegy... Kiszedtük a suli raktárából a csákányokat, a lapátokat, az ásókat, a kapákat és a nagyharangot, és hozzáláttunk... 

(folyt. köv.)      

                 

      

                

        

HATKOR A MOSZKVÁN - NA, AKKOR GYERÜNK A FÁCÁNBA!

 

1976. (Fortepan)

Miután elkészültem a Moszkva tér könyvvel, és elment a nyomdába, eszembe jutott (mikor máskor), hogy elfelejtettem megemlékezni egy fontos törzshelyünkről, az Aranyfácán sörözőről. Hogyan maradhatott ki? A Fácán szombat esténként az egyik biztonsági tartaléknak számított: ha nem jött össze házibuli, akkor vagy felmentünk a Bimbóba, vagy elvillamosoztunk a Szilágyi Erzsébet fasoron a Körszállóig, visszabaktattunk 100 métert, és már be is léptünk a szlovák konyha remekeit és egészen jó csapolt sört kínáló csehóba. 

Az utcáról néhány lépcső vezetett le az előtérbe, jobbra, a ruhatár mellett lehetett felmenni az étterembe (ahol szerintem soha nem jártunk), és az előtérből balra jutottunk be a sörözőbe. A hosszú helyiségben kétoldalt egymást érték a bokszok, és a terem végén a falnál egy széken ült az öreg, kedvetlen harmonikás, aki este 8 órától nyekergette hangszerén a sramlit és a régi slágereket. Gimnáziumi másodikban, 1975-től kezdtem odajárni móriczos fiúkkal és lányokkal, majd idővel becsatlakoztak a toldys barátaim. A söröző elég konszolidált intézmény volt, és a hely szelleméből adódóan nem nagyon csúsztunk át féktelen mulatozásba. Jobbára csak sört ittunk, esetleg Hubertust, dumáltunk, röhögtünk, majszoltuk a frissen sült pogácsát, megkóstoltuk a sztrapacskát és a túrós palacsintát, és órákon át nyomtuk kedvenc játékunkat, a szóbridzset. A Fácán bizonyos értelemben emlékeztetett a Kalefra: bementünk, és tuti, hogy ismerősökbe botlottunk. Az egyik bokszban egy móriczos csapat, a másikban egy toldys, a harmadikban egy szerelmespár a Moszkváról...  

Mennyibe került egy korsó sör az Aranyfácánban? Konkrétan nem emlékszem. Az alkoholok árát kábé 2-3 évente minden vendéglátóipari egységben emelték, ami akkoriban filléres nagyságrendet jelentett, az dereng, hogy az 1970-es évek második felében 7 és 9 forint között mozgott a korsó ára.     

Az emlékek felidézése közben arra jutottam, hogy a kedvenc sörözőnkbe sokkal gyakrabban tértünk be hétközben és vasárnap, mint szombat este. Heti 1-2 napot - a szombati házibulis dorbézolásokat egyensúlyozandó - 4-5 fős csapatokban mozogva a kultúrának szenteltünk, színház, mozi, koncert, és a programokat követően kiadtuk a jelszót, irány a Fácán! A nyolcvanas évek elején egy darabig Fülöpp-pel kettesben jártunk színházba, és hogy, hogy nem, a megtekintett darabokban központi szerepet játszott a piálás. Nagyon röhögtünk ezen, és az "Éjjeli menedékhely", meg a "Macska a forró bádogtetőn" után szinte futólépésben közelítettük meg a törzskocsmánkat, ahol lendületes sörözés mellett beszéltük meg a látottakat. 

A Marczibányi téri kultúrházban hétfőn és kedden jazzklub és filmklub működött, műsor után csak átsétáltunk a "kertek alatt" az estét levezető italra. A jazz estekre alig-alig emlékszem, a  nagyon színvonalas filmklubra annál inkább. A Tűz van, babámat 1968-ban betiltották, ennek ellenére 1978-ban (vagy 1979-ben) levetítették a Marcin a moziknak készült kiváló magyar szinkronos kópiát, fogalmam sincs, hogy intézték el, mindenesetre annyi néző jött össze, hogy a földön is ültek faltól-falig, és a film után a tömeg még percekig röhögött a kultúr előtt. Schreiber Lacival ott láttuk Bergman egyik korai nagyszerű filmjét, A hetedik pecsétet, kábé 1978-ban, és az élmény hatása alatt szinte kiütve tántorogtunk át a Fácánba. 

Szerintem ez az egykori 58-as villamos lehet.
fotó: PestBuda

Egy vasárnap délután Lacival üldögéltünk az Aranyfácánban. Valahogy nem volt jó kedvünk, és egyszer csak megállapítottuk, hogy 2-3 év elteltével meguntuk a helyet. Kortyoljuk a sört, harapjuk pogácsát... semmi újdonság és izgalom...Olyan monoton ez az egész. Annyira elcsüggedtünk, hogy gyorsan fizettünk, és elmentünk. Megbeszéltünk, hogy egy ideig távol maradunk, aztán majd meglátjuk. Mint a szerelmesek... A kapcsolatban gebasz van, tartsunk egy kis szünetet! A szerelmi kapcsolatokban a szünet általában nem hozza el a boldog folytatást, szerencsére a mi Fácánunkkal másképp alakult. Néhány hét múlva visszatértünk, és mindent rendben találtunk. A sör friss volt, a pogácsa meleg, megjött Varjú és Topi, és indult a szóbridzs-parti.

Kedvenc pincérünk egy harmincas, mindig mosolygó, viccesen közvetlen, 9 óra után rendszerint illuminált pali volt. Magunk között "Gyerekképűnek" hívtuk. A társaságunk jóban lett a ruhatárosnővel is. Marika egy kedves, jópofa nagynénire emlékeztetett. Érdeklődött a sörözőn túli életünk felől, mesélt a fiatalságáról, és csomagmegőrző, üzenetközvetítő szerepet vállalt. Marika néni, itt hagyhatom ezt a Supertramp lemezt? Hétfőn jön érte a Csanádi Péter... Persze József! Fiúk, egy órája itt volt a Kozák és a Silhavy Marci, azt üzenik, hogy a Budapest borozóba mentek... Köszönjük...

A Budapest borozó... Ha szombat este a konszolidált Fácánban úgy éreztük, hogy nagyon benne van a lábunkban a boogie, akkor 11 óra után átvonultunk a Körszállóba. A borozó oldalt nyílt, a fehérabroszos asztaloknál a külföldiek mellett jólszituált magyar vendégek és a hozzánk hasonló ifjonc szakadtak mulattak, húzta a cigány, és néhány híres ember is szívesen töltötte ott az éjszakát. Kovács Károlyra, Garas Dezsőre emlékszem, Horváth Charlie is rémlik...  Egy liter bor a minőségétől függően 70-90 forintba került. Mondanom sem kell, hogy ez az árfekvés a mi anyagi kereteinkhez képest kicsit magasnak számított. Ha előre tudtuk, hogy a borozóban végezzük a napot, akkor több lóvét vittünk magunkkal a szokásosnál, ha nem tudtuk, akkor előkerültek a fémpénzek is, és valahogy összekapartuk a számlára valót. Játszott egy harmadik eset is, amikor nem tudtunk fizetni, és akkor Butykás intézkedett. A könyvben már megírtam, hogy a barátunk kitűnő kártyás volt, a budai féllegális és illegális játékhelyeken nyomta rendszeresen, sokat nyert, a kártyából élt, és mindig nagyobb mennyiségű készpénzt tartott magánál.  

Egy húzósabb éjszaka fél 1 óra tájban nem tudtuk rendezni a cechet, és történetesen Butykás nem volt velünk. Elek kiment a bejáratnál kihelyezett nyilvános telefonhoz, és felhívta őt. Fél óra múlva Butykás ott állt az asztalunk előtt, mosolyogva szemrevételezte a kókadozó részegeket, elővett egy köteg százforintost, lefejtett belőle 4 darab piroshasút, és pótolta a hiányt. A történethez hozzátartozik, hogy a Városmajorban lakó Butykás már aludt, a telefoncsörgés ébresztette fel, de ő olyan fiú volt, aki álmából felriasztva is a barátaival érez. Felöltözött, bepattant a bogárhátújába, és pár perc múlva kiszállt a Körszálló parkolójában.  

Történt egyszer, hogy Elek olyan mennyiségű ezerjót és kékfrankost töltött magába, hogy már nem fért el benne, ezért maga elé kapta az egyik boroskancsót, belehányt, majd az edényt visszatette az asztalra. Jött a pincér leszedni, emelgette a kancsókat, megállapítandó, hogy melyik üres már, Elekhez érve felkiáltott, hopp, ebben még van bor, mire a barátunk a bajszát törölgetve csendesen annyit tett hozzá, hát, van benne az is. 

1982-ben megmutattam az újdonsült barátnőmnek az Aranyfácánt. Marika néni szólt, hogy Simor Géza visszahozta a lemezemet, kivette a pult alól, és odaadta. A szóban forgó "Nazareth - Hair of the Dog" az egyik nagy kedvencem volt akkoriban. Egy fiatal, általam még nem ismert pincér szolgált ki minket. Nézegette a borítót, és kölcsönkérte az albumot azzal, hogy a következő hétvégén visszaszolgáltatja. A megbeszélt időben nem mentem le, csak jóval később, kiderült, hogy a srác már nem dolgozik ott. Az egyik pincér azt súgta, hogy ne is nagyon keressem, mert nagy valószínűséggel disszidált. Na, ugrott a Nazareth, állapítottam meg keserűen. 

Gyerekkoromban anyai nagyapám nekem ajándékozott 6 darab régi pénzérmét azzal a feltétellel, hogy megőrzöm azokat, ahogyan ő is tette, az unokámnak majd továbbadhatom, és én megígértem neki, hogy így lesz. Az egyik érem Napóleon korabeli pénz volt, a másikat Ferenc József regnálása idején verték, a harmadikon csak egy évszámot, 1806., lehetett kivenni, mert az érme közepét egy golyó ütötte át. 16 éves koromban az Uszály utcai maszek lemezbolt kirakatában megpillantottam a Hair of the Dogot, és mivel éppen egy fillér spórolt pénzzel sem rendelkeztem, az említett három apró kincset - némi bűntudatot érezve - eladtam egy numizmatikai üzletben 400 forintért, pontosabban szólva elkótyavetyéltem (a kereskedő ma is rajtam röhög), és ebből a pénzből megvásároltam a Nazarethet. Vajon a lemez elvesztése felfogható a sors bosszújának az ígéretem megszegéséért?  

A B oldal harmadik száma a lüktető ritmusú Whiskey Drinkin' Woman. Nagyjából arról szól, hogy a whiskyimádó, nagyon piás csajom tönkretesz engem, a ház tele van üvegekkel, mit tegyek, vegyem meg neki a szeszfőzdét? Ez a dal 1977 őszén, kis változtatással önálló életre kelt a társaságunk életében. 

Egy szombat délután Csanádi Péterék szabadság-hegyi házának kertjében üldögélt az akkori idők egyik legjobb összeállítású csapata: Péter, Korossy Kata, a bátyja, Kappan, Hegedűs Kata, Schreiber Laci, Rovar, Gezma, Barangó és magam. Kitaláltuk, hogy teszünk egy kisebb, 1-2 órás túrát a természetben. Felmentünk a fogassal, és ahogy kell, borokkal felszerelkezve jártuk az erdőt, és szeltük a mezőt. Napnyugtakor indultunk volna vissza Péterékhez, de észrevettük, hogy nincs meg Hegedűs Kata. Meresztettük a szemünket minden irányba, kiabáltunk, Kata, Kata, semmi. Megálltunk egy alacsonyabban fekvő tisztáson, hogy így hátha meglát minket, akárhol is van. Péter megjegyezte, hogy a környéken nincs más objektum, csak egy pszichiátriai intézet, ahol fiatalkorúakat kezelnek, de hát miért ment volna oda? Írni kezdtük a horrorregényt: az egyik súlyos állapotú ápolt megszökött, összetalálkozott Katával... És most valami kurva nagy baj van. Egészen komolyan megijedtünk. Három csoportra oszolva indultunk a keresésére, és menet közben a nevét kiáltoztuk. Az én különítményem egy ligetes területen bóklászott, ahol már alig láttunk az alkonyati félhomályban, és kisvártatva női nevetést hallottunk a távolból, majd felcsattant Laci hangja, megvan... Erre gyertek! Amikor odaértünk, Kata a fűben ült, vidáman, erősen spiccesen, kezében egy palack rizlinggel. - Hallottam, hogy kiabáltok... Örültem, hogy izgultok értem... De olyan jó volt egy kicsit itt megpihenni, mondta nevetve, és a feszkóból felengedve mi is vele derültünk. A visszafelé úton az események taglalása közben, a Nazareth után szabadon megjegyeztem, hogy rizling drinkin' woman. Barangóval el is énekeltük Katának az új verziót, amit nagy tetszéssel fogadott, és onnantól kezdve csak rizling drinkin' womannek hívtuk őt.  

1896. Szilágyi Erzsébet fasor, akkor
még Budakeszi út (Pinterest)

1978-ban, az érettségi előtt Hubert Kati néni, a matektanárnőnk azzal az ötlettel állt elő, hogy a matematikából gyengélkedő 10 diák, köztük én is, hagyja ki az írásbelit, készüljön a szóbelire, ott ő majd segít, és mindenki átmegy. Elfogadtuk. Jónás Feri, a kalefos matekzseni haverom, aki már előző évben elvégezte a gimit, vállalta, hogy felkészít. A korrepetálás a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy június elejétől minden nap délután 5 óra körül beültünk az Aranyfácánba, kiraktam az asztalra a jegyzeteimet, Jónás sört ivott, én kólát, ő türelmesen magyarázta a tételeket és az egyenleteket, és amikor kezdődött az aktuális esti focimeccs (az argentin vébé idejére egy tévét raktak ki a Fácánban), akkor abbahagytuk. Hozhatom neked is a sört, kérdezte a himnuszok alatt Gyerekképű, mire én bólintottam, és megnéztük a mérkőzést. Két hét elteltével Jónás tanár úrnak köszönhetően már biztos tudással rendelkeztem. Anyám azt mondta, hogy ha az érettségin minden akadályt teljesítek, számíthatok egy üveg viszkire, és ezzel a drága emberrel, Jónással mindenképpen koccintsak. 

A magyar és a földrajz szóbeli mellett a matekot is lazán abszolváltam, de csak hármast kaptam. Valószínűleg azért nem adott ötöst a kis Hubi, mert beleszámolta az elmúlt 4 évem ellinkelését, és számos egyesét. 

A szóbeli másnapján, szombaton egy palack Black and White-tal a hónom alatt mentem le 6-ra a Moszkva térre, ahol a frissen érettségizett  kalefosok tömege gyülekezett az esti ünnepre. Már messziről kiszúrtam Jónást az óra alatt, integettem neki az üveggel, aztán hosszan ölelgettük egymást. Mindketten nagyot húztunk a palackból, tudván, hogy a kötelező körbekínálás után egy csepp sem marad benne. Nagy hangzavar közepette kábé negyvenen szálltunk fel a 16-os buszra... Várt minket az Országház pince.

Az aranyfácános korszakunk 1983-ig tartott. Azért tudom évre pontosan, mert akkor nyitott meg a Dörgicsei borozó a Krisztina körúton, a Moszkva tér szomszédságában, és teljesen odaszoktunk. Mintha minden pénteken és szombaton szilveszter lett volna, úgy dübörgött, az egész Kalef ott tolongott, és a mi brancsunk idővel már nem az óra alatt, hanem egyből a Dörgicseiben találkozott. 

Nemrég a Szilágyi Erzsébet fasor környékén volt dolgom, és hazafelé tartva vártam a villamost a Körszállónál. Körbejárattam a tekintetem, és azon tűnődtem, hogy az elmúlt évtizedek bontásaival és átépítéseivel dacolva a Budapest szálló épülete még mindig büszkén mered az ég felé. A Lórántffy-lépcsőt megpillantva elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy régi sztori, amiről a könyvben is szót ejtettem. A Móricz rettegett tanárnője, "Kati bá' óráról elküldte Eleket hajat vágatni, pénzt is adott rá. Elek leslattyogott a Szilágyi Erzsébet fasorra, kicsit téblábolt, majd a férfi fodrászat helyett az Aranyfácánba lépett be, és elitta a borbélyra kapott lét.  

   

 

                  

    

   

  

        

 

HATKOR A MOSZKVÁN - VIRÁG NYÍLIK VIRÁG MELLETT A KISKERT ASZTALÁN

 

München, Dorka konyhájában 1.

Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak, hogy írjak Kölyök barátom 65-ik születésnapja alkalmából, amely február 21-én van, és amelyet már nem földi körülmények között ünnepel, az ő nagyszabású szervezéseit és itatási szokásait ismerve Szent Péter valószínűleg illuminált állapotban fogadja ma a Mennybe újonnan érkezőket... Szóval eszembe jutott Paolo Conte, akit mindketten nagyon kedveltünk, és arra jutottam, hogy a közös zenéink felidézése hozza elő a legfontosabb emlékeket. Paolo Contét Farki révén ismertük meg az 1980-as évek közepén, ő pedig francia barátjának, Philippe-nek köszönhetően szerette meg az olasz énekes-zongoristát.. Ez az akkoriban már középkorú úr idehaza szinte ismeretlen volt, Philippe hozta őt nekünk kazettán és CD-n Budapestre. 

Ahogy gondolkodtam, láttam magam előtt Kölyköt, amint  házibuliban, kocsiban, és a ruhanagyker üzletében tartott mulatságokon fülig érő szájjal hallgatja a végtelen könnyedséggel zongorázó, rekedt hangon éneklő, hangutánzó szavakkal mókázó Contét, a hangutánzó részeket, dábdudáj... huhuhuhú... Kölyci együtt nyomja a mesterrel, és a végén boldogan felnevet. Azt hiszem, leginkább azért csípte Contét, mert olyan volt, mint ő: laza, poénkodó, hülyéskedésre mindig kész, életvidám faszi. 

Paolo Conte Corriere.it

  Ezt az életvidám faszit az 1970-es évek közepén láttam először a Kalefon, aztán néhányszor a Toldy bejáratánál, ahol az egyik osztálytársnőmet, Anikót várta a tanítás végén. A Moszkva téren eleinte nem szimpatizáltam vele, kicsit irritált (ahogy sokan másokat is) az állandóan szereplő, harsány, hangoskodó figurája. Megosztó személyiség volt, de aki közelebbről is megismerte, az jó eséllyel megszerette. A könyvben már megírtam, hogy egyes moszkvás társaságok idővel összekeveredtek, és együtt buliztak tovább, kábé 1978-tól így alakult az én csapatom és Kölyök körének sorsa is.   

Nem tudom már, milyen előzményeket követően, de 1979. őszén egy este a Török utcai borozóban találtuk magunkat kettesben. Fehérborok és szódavizek társaságában a 19 és 20 éves pali az élet nagy dolgairól, politikáról, fociról, és persze elsősorban nőkről dumált. A nárcisztikus jegyeket is felvonultató mókamester "álcája" mögött megpillantottam egy másik Kölyköt, egy érzelmes, érzékeny, empatikus embert. Aznap este lettünk jó barátok. A következő évtizedekben, poharazás közben sokszor került szóba futólag az az este: - József úr, akkor, ott, a Török utcai borozóban... - Kölyök úr, én már rég nem emlékszem, miről beszéltünk, de jó volt... - Miről? Hát nőkről... és tényleg jó volt. 

A szakács megkóstolja a főztjét

Kölyök akkoriban a Vígszínházban dolgozott segédszínészként vagy színész 3-ként, nem tudom... Ezt a kettőt mindig keverem, később pedig átszerződött a frissen alakult Rockszínházhoz ügyelőnek. Egyik szombat este a Moszkva téren, amikor nem jött bulicím, Kölyök felajánlotta, hogy páran felmehetünk hozzájuk. Az édesanyjával lakott a Csengery utcában, és mivel a mama hétvégére vidékre ment, üresen állt a kéró. Innentől kezdve gyakorivá váltak a vészhelyzeti Kölyök-bulik, mert az anyukája sokszor utazott el. A lakásban egy régi, meglehetősen kiszolgált, egybeépített rádió-lemezjátszó szolgáltatta a zenét, elsősorban Kölyök kedvenc lemezét, a Loksit hallgattuk, de régebbi LGT-k, és Cseh Tamás is felkerültek a korongra. A lemezjátszó hangja időnként recsegett, vagy elment, megütögettük, ahogy kell, de semmi, Kölyök szólt, hogy ezt nem úgy kell, ennek a műszernek lelke van, rávágott egy marha nagyot, mire máris megjavult. 

Kölyök a humor terén folyamatos üzemmódban működött. Ha történetesen szarul volt, akkor is tréfálkozott, ha meg tombolt benne a jókedv, akkor a hangulatával pillanatok alatt megfertőzte az egész csapatot. A viccmesteri skálán a közönséges-vaskos poénkodástól az ugratáson át a finom iróniáig mozgott. Amikor tiszteletét tette egy-egy mulatós eseményen, a mély és erős hangja előbb érkezett meg, mint a 190 centis, indiánszerű testi valója. Az ajtóban megállva látványos entrée-t adott elő. Évődött, cukkolta a jelenlévőket, a túlzásait megbocsáthatóvá tette a kölykös sármja. Két dolgot szeretett a legjobban. Nevetni, hosszan, és másokat megnevettetni. Ha röhögés közben végre levegőhöz jutottál, gyorsan beszúrt egy-két poént, hogy tovább fuldokolj. Egon barátom mellett ő volt a legjobb szakács, akivel valaha találkoztam, a specialitását, a burgundi húst közkívánatra évekig főzte a nagyobb bulikban, és sokszor meghívta a barátait a lakására is kajálni. Bevásárolt, megfőzött, tálalt. Meggyőződésem, hogy a megvendégelős attitűdöt otthonról hozta magával. Nehéz anyagi körülmények között nőtt fel, de a lelkébe vésődött a nélkülöző, ám jóravaló emberek hozzáállása az élethez: ha nekem van, akkor neked is van. 

Múnchen, Dorka konyhájában 2.

Kölyök 1987. nyarán a nálunk tartott kerti buliban is elkészítette bográcsban a burgundi húst. A recept úgy kezdődött, hogy végy 4 kg marhafelsált, és a levéhez 4 liter vörösbort. Annyira megfűszerezte, hogy a bogrács fölé hajolva nem kaptam levegőt, és patakzottak a könnyeim. A kutyánk, Lurmi is kapott belőle kóstolót, és miután behabzsolta, szélsebesen a kert végébe száguldott a gyógyfüveit megrágcsálni, megelőzendő a hascsikarást.

Kölyök akkortájt már a butikvilágban dolgozott vállalkozóként, ruhákat varratott, és azokat eladta a boltoknak. Anyagilag nagyságrendekkel jobban állt, mint a csapatunk többi tagja, ezért magától értetődőnek érezte, hogy háromszor annyi piát hozzon a bulimba az amúgy elvárhatónál. Éjfél körül hazament, valami dolga volt a másnap reggeli órákban, és emiatt alvásra adta a fejét. 

Délelőtt hatan-heten ébredtünk meg a házban, és lebírhatatlan vágyat éreztünk némi gyógyitalok elfogyasztásához, csak hát minden elfogyott. Tanakodtunk, hogy valakinek le kéne mennie a Rózsadombról a városba vásárolni, ám pénzünk is alig van... És ekkor kivágódott az ajtó, és megjelent Kölyök egy hatalmas kartondobozzal a kezében. A dobozból két üveg bor, Martini, pezsgő, néhány sör és két darab zsúrkenyér került elő. Nagy ováció közepette ölelgettük a mi megmentőnket, aki a szokásos hamiskás mosolyával az arcán közölte, hogy a Berlin étterem italboltjának jár a hála, mert vasárnap is nyitva van. Úgy gondolom, hogy Kölyök akciója arról a bizonyos hozzáállásról szólt... Ha nekem van, akkor nektek is van. 

Nancy, Farki konyhájában

1988. december 2-án reggel beültünk Kölyök hatalmas, Fiat Mirafiori típusú autójába, és háromhetes nyugati túrára mentünk, konkrétabban fogalmazva meglátogattuk egy-egy idegenbe szakadt kalefos hazánkfiát és hazánklányát. Farki egy évvel korábban disszidált Franciaországba, Nancyban élt, nála töltöttünk 10 napot, az oda-vissza úton pedig megálltunk 2-3 napra Münchenben az egykori móriczos Dorkánál, ő 1981-ben hagyta el Magyarországot. Az indulásunk felettébb hasonlatos volt az 1986. februári, Prágába indulásunkhoz, vagyis baromi hidegben és hóesésben startoltunk el. Bécsben beugrottunk Kölyök egy régi ismerőséhez, és reménykedtünk, hogy enyhül az idő... Aztán amikor estefelé már 20 centis hó borította a várost, kigördültünk az autópályára, és folytattuk utunkat Salzburg felé. 

Vannak az életben csodálatos hangulatok, amelyeket soha nem felejtünk el. Behavazott mesebeli tájon át száguldottunk tova, hegyre föl és hegyről le, autókat nem nagyon láttunk, az Advent alkalmából feldíszített és kivilágított útmenti benzinkutak és kávézók cukorpalotákként ragyogtak az éjszakai hóesésben. Kazettán Paolo Contét és Zoránt hallgattunk, ami csak fokozta a szürreális élményt: Conte mediterrán hajókázásról és citromfagyiról, Zorán Szép Júliáról és Hé '67-ről énekelt, miközben Holle anyó serényen rázta a kövér dunyháját. 

Gyönyörű hófehér reggelen gurultunk be Münchenbe. Annyira fáradtak voltunk, hogy már aludni sem tudtunk, így Dorka fantasztikus vendéglátását élvezve egész nap a konyhában ettünk és ittunk. A következő két napon Dorka vezetésével adventi vásárokat látogattunk meg, múzeumba mentünk, városnézés címén kocsmanézés volt a program, és literes korsó sörökkel készültünk elő a franciaországi vörösborozáshoz.

Könnyek között ölelgettük Farkit Nancyban egy Supermarché előtt, ahová telefonon a találkozót megbeszéltük. A barátunk egy magyar építési vállalkozónál dolgozott útépítőként, így hát reggelente elment a melóba. Napközben Kölyökkel felfedeztük a várost, és délután már Farkival együtt vásároltunk be. Megtudtuk tőle, hogy vörösbort 20 frank körüli árban érdemes venni, az olcsóbbak klosár-italok, a drágábbak, a 30, 50, 100 és 200 frankos borok pedig nem jobbak a 20 frankosnál, és olyanokat csak a sznobok és a hülyék isznak. Esténként vendégségekbe jártunk, Philiphez és más helyi barátokhoz, Kölyök talált pacalt egy boltban, és a franciák homlokráncolása közepette elkészítette az egyik buliban, és a nancy-időtöltés közben két napra elszaladtunk Párizsba. Mivel állandóan vörösbort kellett inni, öt nap után Kölyökkel megcsömörlöttünk. A  következő vendégségben aztán fogtuk magunkat, és hogy fogyaszthatóvá tegyük a bordóit, Coca-Colát öntöttünk hozzá. A franciák őszinte döbbenettel néztek ránk és egymásra, a szemekben az irtózatot véltük felfedezni: no lám, ezek a kelet-európai vadmagyarok nemcsak marhagyomrot esznek, hanem más csúfságokra is képesek. 

Kölyök biznisze az 1990-es években a csúcsra járt. A nagyker üzletében a butikosok mellett civil vevők is vásárolhattak, ő pedig egyre nagyobb helyiséget bérelt, és egyre több alkalmazottat foglalkoztatott. Végül kikötött a Szemere utcában, ott dübörgött évekig a "Gringo" nevű boltja, és vagy 15 leánykollégája serénykedett a tengernyi ruhanemű eladásában. Az 'új élete" nagyon lekötötte, ritkábban jött a régi körébe, én mentem időnként az ő új társaságába, mert invitált. Vállalkozókkal, üzletfelekkel, ruhaboltosokkal járt össze. A sármja, a humora, naná, ott is működött, imádták. Nagy lábon élt, szórta a pénzt, attraktív butikos csajokkal nyomult, olykor kettővel, hárommal egy időben. Amikor be-benézett a régi csapatunkhoz, és eldumáltunk, örömmel állapítottam meg magamban, hogy legbelül nem változott semmit. Az üzleti ügyeibe nem nagyon avatott be. Csak sejteni lehetett, hogy a kacagó külcsín mögött azért akadnak gondjai bőven... Azt elmondta, ha emberileg csalódott valakiben, és az nagyon megviselte. 

Rendszeresen emlegette az ő romantikus álmát: egyszer majd körbe kéne ülni egy kerti asztalt, legyen ott mindenki, akit szeretünk... ő megterít, virágok a vázában, ahogy kell...  Többször is szóba hozta Illés Andreát, aki a hetvenes évek végén a szerelme volt, talán egy évig jártak. Kértem, hogy meséljen a lányról, mert nem sokat tudok a kapcsolatukról. Soha nem mondott semmit, csak a jól ismert hamiskás mosolya jelent meg az arcán. Azért én tudtam, hogy mi jár a fejében. Andrea jelképezte számára a kora fiatalságát, az önfeledtséget és a tisztaságot. És akkor eszembe jutott egy híres szánkóra feketével felvésett felirat... Rózsabimbó.  

Az üzleti baráti körében a nagy népszerűségét persze elsősorban a sikeres bizniszmannek köszönhette, és a körülrajongása addig tartott, amíg jól ment a szekér, ami aztán az évszázad vége felé lejtmenetbe kapcsolt, majd megrekedt, és darabjaira hullott. Akkor az üzleti barátok szépen eltünedeztek. Egy megfáradt, megtört Kölyök tért vissza hozzánk, akinek újra kellett építenie az életét. 

1983-ban egy őszi délután felhívott kalefos barátném, K. Kriszta, és azt kérdezte, hogy holnap este nincs-e valami jó program. Az én programom az, hogy megnézem a kaposvári "Marat/Sade" vendégelőadást a Vígben, válaszoltam neki. Mehetek veled? Hát hogyne. Még aznap elmentem jegyeket venni, és a színház előtt Kölyökbe botlottam. Ne vegyél jegyeket, mert leadom a neveteket a pénztárban, mondta. A darab szünetében  a büfében bemutattam egymásnak Kölyköt és Krisztát. Kölyök viccelődve udvarolt, Kriszta pedig megbabonázva nézte őt. Két nap múlva már jártak, három év múlva megesküdtek, és egy este hazatérve apám tréfásan szövegezett cetlije várt az íróasztalomon: "telefonod volt, Kölyöknek kölyke született". József úr, eggyel jövök neked, mondogatta az én barátom fülig érő szájjal arra utalva, hogy én hoztam össze őket. A finoman szólva zűrös házasságuk 5 év múlva válásba torkollott, és Kölyök már nem akart többé eggyel jönni nekem. 

2003. december közepe táján felhívott Kölyök, hogy nincs-e valami előkarácsonyi buli. Hogyne lenne, válaszoltam neki, és 23-án levittem a Libellába az ünnepi koktélpartira. A pultnál összetalálkozott Gabival, akit már korábbról ismert a kalefos társaságból. Rövid időn belül összeköltöztek, és Kölyök vele töltötte élete hátralévő 20 évét. József úr, még eggyel jövök neked, mondta egyszer a kocsmaasztalnál. Szerintem csak ezzel az eggyel jössz, ha már, közöltem vele, az előző ügy az ismert fejlemények miatt már nem játszik. Igen, igazad lehet, mondta nevetve, az már tényleg nem játszik. 

Egy magára talált, vidám Kölyök ült velem szemben. 

És akkor eszembe jutott valami. Az Aranypolgár megtalálta az elveszett szánkóját.   

 

Szia Laci!